Képzeljük el, hogy a Szovjetunió felbomlása után valami olyasmi történik Európa keleti részén, mint ami megtörtént már az 1848-as szabadságharcok vagy az első világháború idején.
A megrajzolt térképekkel szemben a valóságot szembeállító, vélt vagy valódi otthonuktól elcsatolt, függetlenségért, autonómiáért vagy egyszerűen csak elismerésért harcoló kisebbségek és nemzetiségi csoportok elkezdenek lázadozni. Mivel a nagyhatalmak szorítása enyhül, senki nem tud egyből odacsapni, amikor Erdély nyugati része kiszakítja magát Romániából és kikiáltja függetlenségét. A kis erdélyi haderő fellázad a válaszcsapásra készülő román hadsereg ellen, és ekkor valami egészen meglepő történik.
Az elhanyagolható méretű és felkészültségű, csupán a nem sokkal nagyobb magyar hadsereg által támogatott erdélyi katonák a Kárpátok védő ölelésével és jó stratégiai döntésekkel visszaverik a sokkal nagyobb és gazdagabb, ásványkincsekkel alaposan megpakolt Románia hadseregét, sőt, a történelmi Erdélyen kívül még el is tudnak valamit csatolni abból, amit mindig is Romániának neveznek.
A független Erdélyt azóta sem ismeri el senki, még a magyar kormány sem, mert retteg attól, hogy azonnal román rakéták szállnak majd Budapest felé. Erdélyben eközben akadozva, de zajlik az élet.
El nem ismert köztársaságként élni nem könnyű. Erdélyben magyar pénzt és magyar bankokat használnak, az erdélyi állampolgárok magyar útlevéllel utazhatnak a világban. Kolozsváron hiába épült repülőtér, gépek nem szállnak le, mert a román haderő azonnal leszedné őket. A korábban minden sarkon cirádás ikonosztázokat rejtő ortodox templomok bezárva, üresen állnak. Nincsenek már ortodoxok errefelé, mindenki elmenekült a háború elején. Csak katolikusok vannak, történelmi templomokban imádkoznak Istenhez, padokon ülve, éneklés és tömjénfüst nélkül.
A probléma megoldhatatlannak látszik, nagyon valószínű, hogy hiába épített fel három évtized alatt az erdélyi köztársaság egy működő demokráciát, mégsem fogja elismerni soha senki. A román lobbi túl erős a nemzetközi játékokban, túl sokan vesznek Romániától aranyat ahhoz, hogy bárki szembemenjen velük.
Ez persze nem így történt. Illetve nem itt történt így. Hegyi-Karabah, azaz a független Arcah Köztársaság története viszont nagyon hasonló ahhoz, amit Erdélyről írtam az imént. A történelmi hasonlat azért is áll meg, mert Erdély a magyar néplélekben majdnem ugyanolyan, mint Hegyi-Karabah az örményekében. Ezt pedig azért is fontos megérteni, hogy tudjuk, hova is álltunk ebben a konfliktusban.
Hegyi-Karabah múltjáról és jelenéről két cikket is írtunk már. A mostaniban avval foglalkozunk, hogy Magyarország miért érintett ebben a vitában, ami tőlünk jó messze zajlik.
Arcah köztársasága sok szempontból a kereszténység és Európa határa. Innen délre Irán, Anatólia és a Közel-Kelet található, keletre pedig Azerbajdzsán. Területileg Európa széle, de sok szempontból vallásilag is az. Örményország egyik, gyakorlatban elcsatolt része, Nahicseván jelenleg Azerbajdzsánhoz tartozik. Az Ararát lábánál fekvő terület neve azt jelenti, hogy az Alászállás helye: a legenda szerint itt ért először az Ararát lábához a hegyen megfeneklett Noé. Ehhez méltóan Örményország és Karabah a világ legősibb keresztény területei közé tartoznak. Karabah zöld hágói olyan monostorokat rejtenek a IV. századból, amelyek alatt első századbeli szentek csontjai fekszenek.
Karabah hegyei között az örmény keresztények sokáig együtt éltek az azeri muszlimokkal. Ezt a helyzetet csak erősítette, hogy Sztálin az októberi forradalom után hivatalosan is Azerbajdzsánhoz csatolta a területet, ahol a muszlim azeriek aránylag konfliktusmentesen éltek hetven évig a keresztény örményekkel. Egészen a kilencvenes évek elejéig, amikor a háború szinte teljes lakosságcseréhez vezetett. Az erőszak miatt a keresztények Azerbajdzsánból Örményországba menekültek, a muszlimok pedig Karabahból Azerbajdzsánba.
Magyarország és Örményország viszonya hagyományosan jó. A dualizmus alatt több örmény miniszterünk is volt a jelentős örmény kisebbség mellé, amely jellemzően kereskedelemmel foglalkozott. Sőt, Magyarországon jelenleg is komoly, harmincezer fős örmény kisebbség él. Az itteni örmények jellemzően jól integrálódtak, ami részben annak is köszönhető, hogy az örmény diaszpóra hatalmas. Örményországban csak hárommillió örmény él, az országon kívül körülbelül háromszor ennyi. Ezért az örmény lobbi bizonyos országokban, mint Franciaország, Oroszország vagy az Egyesült Államok, nagyon erős tud lenni.
2004-ben egy NATO-békepartnerségi program miatt Magyarországra került egy azeri katona. Ramil Safarov angolul tanulni jött Budapestre. Egy olyan szobában helyezték el, amelynek a szomszédjában egy örmény katona, Gurgen Margarjan aludt.
Safarov egy szupermarketben vásárolt egy leárazott baltát, átment az örmény katona szobájába és megölte.
Huszonhatszor csapott le rá a baltával, teljesen elválasztva az alvó férfi fejét a testétől. Margarjannak volt egy magyar szobatársa is, őt Safarov egyáltalán nem bántotta, de a férfi a sokkot kapott, később le is szerelt. Az azeri katona, miután kivégezte alvó örmény társát, véres ruhában rágyújtott, majd a csikket rápöckölte a halott férfi testére. Ezután elindult a folyosón.
Margarjanon kívül volt még egy örmény katona a kollégiumban, Safarov őt is meg akarta ölni, de az ő szobája zárva volt. Az azeri férfi ezért véres ruhában nekiesett az ajtónak. A másik örmény katonát végül a megérkező rendőrök mentették meg. Safarov beismerte a tettét, és azt mondta, szabadulása után újra örményeket fog ölni. Később azzal indokolta, hogy a karabahi háború alatt végignézte, ahogyan örmény katonák a családja több tagját kivégzik.
Safarov kérte, hogy rögzítsék, ő muszlim, és soha nem iszik alkoholt.
Safarovot Magyarországon 2007-ben ítélték el. Egyáltalán nem mutatott megbánást. Életfogytiglant kapott, és legkorábban harminc év múlva lehetett volna újratárgyalni az ügyét. De nem kellett eddig várnia. A börtönben pár év alatt azeri nyelvre fordította Szabó Magda Ajtó című könyvét. 2012-ben pedig Magyarország kormánya kiadta őt Azerbajdzsánnak.
A döntés szinte mindenkit megdöbbentett. Azerbajdzsán ígéretet tett, hogy Safarov a büntetését le fogja tölteni, de ez nem történt meg, a megérkezése után szabadon engedték és elő is léptették, nemzeti hősként ünnepelve. Örményország nem sokkal később megszakított minden diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal.
Safarov kiadása nem sokkal később újabb kérdéseket vetett fel. 2017 végén az Átlátszó megírta, hogy egy Berlingske című dán lap összesen 2,9 milliárd dollár mozgását bizonyító banki dokumentumhoz jutott hozzá. Ez azért volt érdekes, mert a pénzből Magyarországra is jutott.
Egy befolyásos azeri politikus fiának Budapesten nyitott bankszámlájára részletekben több mint kilencmillió dollár érkezett 2012-ben. A számla névleges tulajdonosa egy offshore-cég volt, ezt 2015-ben felszámolták, és máig nem tudni, hogy mi történt a pénzzel.
Annyi biztos, hogy az utalást indító Metastar Invest LLP nevű offshore-cég az Európai Ügyészség szerint korábban lefizette az Európai Néppárt volt alelnökét, Luca Volontét. Ennek az ügynek a szövevényes hátteréről itt olvashat többet.
Hegyi-Karabahba utazni magyarként ezért veszélyesebb jelenleg, mintha más országból látogatnánk oda. Nem is azért, mert szinte mindenki tisztában van Safarov ügyével – és Magyarországról a sakkimádó országban Lékó Péter és a Polgár testvérek mellett ez jut eszükbe elsőként –, hiszen azok nagy része, akikkel Karabahban beszélgettem, pontosan értette, mennyi köze van egy átlagos magyarnak a kormány döntéséhez.
Inkább azért kockázatos, mert onnantól, hogy belépünk Arcah területére, diplomáciai védelem nélkül maradunk. Mivel Jerevánban nincs magyar nagykövetség, a tbiliszi konzul látja el ezeket a feladatokat. Ő viszont, ha Jerevánba be is tud utazni, Karabahba már nem. Vagyis már abból komoly problémánk lehet, ha Sztepanakertben sétálgatva elveszítjük az útlevelünket.
