Miközben a világ a katari krízisre figyelt, június 20-án a szaúdi koronaherceg, Muhammad bin Nájif bin Abdul Aziz lemondott a trón iránti igényéről, méghozzá a király 31 éves fia, Mohamed bin Szalman javára, és megvált minden politikai pozíciójától. Ezzel eldőlt, hogy a leendő szaúdi király lehet az ország történetének legfiatalabb uralkodója.
Mohamed bin Szalmant reformernek és vizionáriusnak tartják a szaúdiak, főleg a fiatal felnőttek körében népszerű.
A régió sorsát akár a következő évtizedekben is a teljhatalmat szerzett Mohamed bin Szalman koronaherceg politikája, és elköteleződései fogják meghatározni.
Nézzük végig, hogyan érkezett a hatalomba.
Meghalt a király
2015 januárjában, 90 éves korában meghalt Abdullah szaúdi király. A trónon testvére, Szalman követte, aki rögtön megbolygatta a hatalmi pozíciók öröklődésének rendjét, botrányt robbantva ki a népes királyi családban. Felrúgta a hagyományt, miszerint az uralkodóház idősei öröklik a jelentős pozíciókat, és koronahercegnek egyik unokaöccsét, Nájifet nevezte ki, az ő helyettesének pedig saját fiát, a harmincas éveiben járó Mohamedet.
A király támogatásával ő lett egy személyben a hadügyminiszter, a hadsereg vezetője, valamint az ország bevételeit ellenőrző szaúdi gazdasági tanács vezetője.
Nájif koronahercegből belügyminiszter lett, és az amerikai hírszerzéshez fűződő kiváló kapcsolatait kamatoztatva (még a Bush-adminisztráció alatt vált a terror elleni harc kulcsfigurájává) átvilágította a minisztériumokat és a megszabadult a királyi család belső politikai ellenzékétől.
A szaúdi gazdasági- és politikai hegemónia szempontjából kritikus pillanatban került hatalomra Szalman király: testvére szociális juttatásokkal sikeresen megakadályozta, hogy a térségen végigsöprő forradalmi hullám megingassa a pozícióját, és a felemelkedő iszlamista kormányzatok elmozdítását is nagyban támogatta, dollármilliárdokat juttatva például az Egyiptomban felálló katonai kormányzatnak, cserébe a Muzulmán Testvériség trónfosztásáért.
Csak a családból
Az ellentét a királyság hivatalos hanbalita ideológiája és a Testvériség között nem a konzervativizmusban gyökerezik. A Muzulmán Testvériség és követői modernisták a szaúdi állami ideológiához, és a társadalmi igazságosság nevében készek lennének akár a királyság intézményét is felszámolni. Ezen a téren kerülnek szembe a szaúdi uralkodóházzal és az ország kezdete óta fenntartott intézményrendszerrel.
A néhai Abdullah király sikeresen lépett fel a belső ellenzékkel szemben, szociális juttatások százaival fogta be az elégedetlenkedő, társadalmi reformokat követelő ellenzék száját, és tett róla, hogy a Muzulmán Testvériség ne maradjon vezetői pozícióban a térségben.
A szíriai polgárháború nagy szunnita szponzora is emiatt lett: egyrészt el akarta kerülni, hogy a szunnita lázadók körében ne a Muzulmán Testvériség ideológiája domináljon (Törökország és Katar a Muzulmán Testvériség mellett tette le a voksát 2013-ban), azt pedig kész nyereségként értékelte, hogy a polgárháborúban sikerül elmozdítani a síita Aszad-kormányt, Irán és Oroszország szövetségesét.
Ám a szponzoráció vakvágányra futott. A szintén szalafi ideológiát takfirizmussal (ennek a dogmának a lényege, hogy az is tekinthető eretneknek, hitehagyottnak, aki magát muszlimnak vallja – ez alapján fejeznek le terroristák olyan személyeket is, akik elvileg hittársaik) mixelő al-Kaida nem tartott igényt a királyság útmutatására, és nyíltan szembefordult az uralkodóházzal. És még ez volt a kisebb baj.
Aszad marad
Ezt a következtetést 2013-ban vonta le a királyi család, amikor is Aszad elnök vegyi fegyvereket vetett be a lázadó szunnita lakosság ellen Szíriában, átlépve ezzel a Barack Obama által sokszor emlegetett „vörös vonalat”. Aszad ellen azonban nem léptek fel az amerikaiak, a helyén tudott maradni.
Az amerikai beavatkozások hiányát jól érzékelte a térség középhatalma, Irán is. Míg az egyik oldalról asztalhoz ültek az Egyesült Államokkal, és elérték az országot sújtó szankciók feloldását az atomprogramjuk feladásáért cserébe, jelentősen bevonódtak a szíriai konfliktusba Aszad oldalán, emellett pedig felfegyverezték a jemeni huszikat, akik be is vették a fővárost, Sana’at, elmozdítva a szaúdibarát kormányzatot.
Szalman király ebben a politikai helyzetben került hatalomra. Fiát, Mohamedet bízta meg azzal, hogy dolgozzon ki külpolitikai stratégiát a válság kezelésére. Míg a koronaherceggel abban egyetértettek, hogyan kezeljék a királyság belső ellenzékét, addig külpolitikailag teljesen más elképzeléseik voltak: Mohamed nem bízott már a hagyományos szövetségesekben, míg Nájif változatlanul az amerikaiaktól remélte a rendfenntartást.
Agresszív külpolitika
Mohamed főherceg azonnal belépett a jemeni polgárháborúba, és jelentős összeggel, valamint fegyverekkel támogatta meg a visszavonuló szunnita kormányzatot. Még a szaúdi hadsereg vadászgépeit is bevetette, hogy visszaszorítsa a huszikat, hogy megakadályozza a királyság szomszédságában egy Irán-barát kormány felállását.
Emellett, felismerve, hogy az Egyesült Államok már korántsem garantálja a királyi család biztonságát, az Arab Ligát felhasználva közös „szunnita” hadsereg felállítását pedzette meg, amelynek – szaúdi befektetésekért cserébe – Egyiptom lenne a zászlóshajója. A királyság félelmeit mi sem jelzi jobban, mint hogy az egyébként államként el nem ismert Izraellel is egyre barátságosabb hangot ütött meg, amikor az Irán elleni fellépés került napirendre.
Szalman királynak ezenkívül a perzsa államot sújtó szankciók feloldásával is kezdenie kellett valamit.
A szaúdi követséget felgyújtó „teheráni csőcselék” elegendő indok volt, hogy az Öböl menti országok újabb „szankciókkal” sújthassák Iránt.
Ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy Iránt megakadályozza abban, hogy beléphessen a nemzetközi olajpiacra, valamint a jemeni krízist sem oldotta meg. Nem sikerült visszaverniük az arab tavasz során elmozdított Szaleh elnököt és huszi szövetségeseit, ellenben Jemenben sosem látott humanitárius krízis alakult ki, a kolerától, éhínségtől szenvedő lakosság beszorult a huszik, a kormányerők és az al-Kaida közé.
A fagyi visszanyalt – Katar elszigetelődött
Bár Mohamed hercegnek nem sikerült megoldania a jemeni krízist, és a konfliktusnak még egyáltalán nem látszik a vége, a gyors fellépés, az erő felmutatása Iránnal szemben kivívta számára a szaúdi lakosság támogatását.
Donald Trump amerikai elnök beiktatásával és a közös harc bejelentésével a terrorizmus ellen Mohamed herceg elérkezettnek látta az időt, hogy az arab tavasszal politikailag széthullott Öböl menti országokat újra egy tömbbé kovácsolja Szaúd-Arábia vezetése alatt. Ehhez a legrenitensebb tagállammal, a katari emírséggel kellett kezdenie valamit, amire meg is kapta a felhatalmazást Trumptól.
Alig néhány nappal Donald Trump öbölbeli látogatása után a Szaúd-Arábiai királyság, Egyiptom, Bahrein és Jemen bejelentette, hogy megszakít minden kapcsolatot Katarral. Pillanatokon belül csatlakozott hozzájuk az Egyesült Arab Emirátusok is. Katar ugyanis a legfőbb szponzora volt a 2011-es arab tavasznak, médiájának, pénzével és persze kapcsolatával a modernista Muzulmán Testvériséggel komoly befolyásra kívánt szert tenni a forradalom után felálló új iszlamista kormányzatoknál.
Bár a válság még tart, a konfliktusba pedig Katar oldalán belépett Törökország és Irán is, az agresszív érdekérvényesítő politika tetszést aratott az időközben visszarendeződött és bosszúvágytól lihegő arab országok körében, és bebetonozta Mohamed herceg külpolitikáját.
Nájif koronaherceg persze itt is a belső ellenzék szerepébe került. Több forrás szerint is ellenezte a nyílt konfliktust bármely Öböl menti állammal, és a „házon belüli rendezés” híve volt. Ellentétben azonban Mohamed herceggel, Nájif nem szeret nyílt politikai színtéren szerepelni (ennek okáról lásd keretes írásunkat), és nem tudott érdemben fellépni Mohamed herceg azon törekvése ellen, hogy a saját kezébe összpontosítson minden hatalmat.
Az ifjú hercegről időközben kiderült, hogy konkrét víziója van az ország jövőjéről, melyben szaúdi politikustól szokatlan módon nyíltan beszélt gazdasági problémákról és remélt megoldásaikról.
2030
Szaúd-Arábia gazdasága az olajra épül. A világon a királyságban található a legjobb minőségű olaj, ami ráadásul könnyen kitermelhető. Az olajár mélyrepülése érzékenyen érinti a szaúdi gazdaságot (150 milliárd dollár költségvetési deficittel számolnak), és a termelés visszafogásával sem sikerült igazán kikerülni a mélypontról. Mohamed herceg arra a következtetésre jutott, hogy egyrészt az olaj világpiaci árát már nem tudja megbízhatóan manipulálni a királyság (korábban ezzel politikai kérdéseket tudtak rendezni), másrészt a kőolajkincs véges, ezért programjában (Vízió 2030) megfogalmazza azt a törekvést, hogy a királyságot ki kell vezetni a fosszilis energiahordozók okozta függésből.
A projekt fő területei a szolgáltatási szektor fejlesztése (egészségügy, oktatásügy, turizmus bevezetése stb.) és a nem olajalapú kereskedelem fejlesztése, sőt a hagyományosan ultrakonzervatív társadalomban is várhatóak „reformok”.
Hiába erősödtek azonban azok a hangok is, amelyek féltették a királyságot a hirtelen változásoktól és a hatalmi ágak egyetlen kézbe koncentrálódásától, ezek érdemben képtelenek a herceg útjába állni.
Mohamed, a koronaherceg
Idén június 20-án a királyi családból álló, a trónöröklés kérdését vizsgáló úgynevezett „hűség bizottság” Mekkába, a Szafa palotába rendelte Nájif koronaherceget. Hogy ott pontosan mi történt, arról csak pletykát hallani. Ami biztos, hogy a találkozó végén Nájif lemondott a trón iránti jogáról Mohamed herceg javára.
Mohamed eddigi politikai törekvései egy keménykezű, agilis, a konfrontációtól meg nem riadó reformert rajzolnak meg. Persze kérdés, át tudja-e vezetni a királyságot a XXI. századba úgy, hogy közben országa nem sodródik háborúba Iránnal.
(Disclaimer: a szerzőnek üzleti érdekeltségei vannak a Szaúdi-Arábiai Királyságban.)
