A grúz fővárostól, Tbiliszitől 200 kilométerre rátaláltunk a ma is élő szocializmusra. Arra a vasból és acélból összerakott, gépolajtól bűzlő, monumentális fajtára, aminek fénykorából én kimaradtam, és amibe most a feketén örvénylő Kvirila folyó szurdokában belekóstolhattam, 2017-ben.

Itt fekszik Csiatura, a 20 ezer fős észak-grúz település, aminek legnagyobb turisztikai vonzerejét a várost átszelő kötélpályák és a szocializmus díszlete adja. Ami az ide látogatóknak játszótér, az a helyieknek a hétköznapiság, a velük élő szocializmus.

Csiatura még 2017 nyarán is pont úgy néz ki, mint egy szovjet bányászváros. Fő exportcikke a mangánérc, aminek bányászata már az 1870-es években elkezdődött, és igazán Sztálin idején pörgött fel, miután a Szovjetunió annektálta Grúziát. Az ötvenes évektől 4 ezer bányász dolgozott itt, és termelte ki a mangánt. Sztálin idején a világ mangántermelésének 60 százaléka a csiaturai csilléken gördült ki.

A grúz születésű Sztálin fiatal forradalmárként a várost övező hegyekben bujkált, így valószínű, hogy a bányászváros II. világháború utáni felfuttatása nem csak a mangánnak volt köszönhető.

Sztálin nem egyszerűen csak bányászvárost álmodott és teremtett meg. A meredek sziklafalakkal körbezárt településen az ötvenes években a város minden szegletét behálózó drótkötélpálya épült ki. A futurisztikus látványnak számító kanatnaya doroga lanovkái a helyieket repítették a bányába vagy a lakótelepre.

Csiaturában nem a 4-5 emeletes hruscsovkák épültek, hanem a sokkal grandiózusabb 8-10 emeletes panelek, amelyek a város különböző pontjain bukkannak elő.

Az első kabinok (ezeket Sztálin libegő koporsóinak csúfolnak) 1954-ben épültek. 21 személyfelvonóból, teherliftekből és csillékből állt a várost és a környező hegyeket átszövő pályarendszer, ezekből ma már csak pár vonalon lehet utazni, a legtöbbjükön ingyen. A nyikorgó, rozsdától rothadó felvonókat 70 éve nem újították fel, legfeljebb néhányukat átfestették, az egyiket például rózsaszínre.

Égszínkéken pompázó is működik:

Csiaturában a hidegháború után bezárt a bánya, a kétezres évek elején viszont újranyitott. Ma már nem több ezren bányásszák a mangánt, de a város lakosai közül még mindig sokaknak a tárnák biztosítják a megélhetést. A hegytetőn lévő bányához csak egy közlekedési eszköz visz: az ötvenes években megépített drótkötélpálya.

Menetrend nincs, az állomásokon 1-2 ember működteti a pályát. Van olyan vonal, ahol az utazáshoz morcos kezelőnéni is dukál, ő nyitja és zárja a vasajtókat, és jelez, ha a lanovka indulásra kész: 5-6 ember fér be a kabinba, de 2-3 utassal már útnak indítják.

A több mint 70 éve  működő kötélpályát a helyiek is veszélyesnek tartják, de ez a leggyorsabb közlekedési eszköz a városban. Fékrendszer nincs rajtuk, csak megtippelni lehet, hogy mi történik, ha megadja magát a vasszerkezet. Nemcsak a kabinliftekhez, de az állomásokhoz sem nyúltak az elmúlt 70 évben, a falakról még mindig a szocializmus potyog.

A város pont olyan, mint a kezelőnéni tekintete: egykedvű és élettelen. Kihalt épületek sorjáznak a Kvirila folyó partján, az élet itt nem lüktet, hanem sodródik.

Csiaturában az 1989-es népszámlálás szerint 29 ezren laktak. A hidegháború és a bánya bezárása után a lakosság nagy része munkalehetőség hiányában elvándorolt. A lakosok száma drasztikusan csökkent, a 2002-es adatok szerint 14 ezer főre. A bányászváros kezd felkerülni a turizmus térképére, bár egyelőre sokkal több turista látogatja Goriban a Sztálin szülőházánál kialakított múzeumot, mint a szocializmus díszletei között rohadó Chiaturát.