Líbiával, és az arab világ forradalmaival kapcsolatos legfontosabb kérdés, hogy egy brutális diktátor demokratikus ellenzékkel való összecsapásáról, vagy egy törzsi polgárháborúról van szó – írja a The New York Times hasábjain Thomas L. Friedman.
Thomas L. Friedman
Blogbejegyzésében kifejti: alapvetően kétféle állam létezik a Közel-Keleten. Vannak az „igazi országok” a területükhöz köthető hosszú történelemmel és erős nemzeti identitással, ilyen Egyiptom, Tunézia, Marokkó és Irán. Léteznek ugyanakkor „törzsek zászlóval”, vagy még ennél is mesterségesebb államok, amelyek határait egyenes, éles vonallal azok a gyarmatosító erők húzták meg, amelyek soha nem vállalkoztak a helyiekkel való együttélésre és nem olvadtak velük egységes állampolgári családba. Ilyen Líbia, Irak, Jordánia, Szaúd-Arábia, Szíria, Bahrain, Jemen, Kuvait, Qatar és az Egyesült Arab Emirátusok. Ezeket a törzsekből és szektákból álló mesterséges államokat hosszú ideje a gyarmatosító erők, királyok vagy katonai diktátorok vaskeze tartja össze. Modern értelemben véve nem léteznek „állampolgáraik” – írja Friedman. A hatalomban pedig demokratikus rotációs rendszer kialakulása lehetetlen, mert minden egyes törzs létét egyetlen mottó határozza meg: „uralkodj vagy halj meg”. Az én törzsem kerül hatalomra, ha nem, akkor halottak vagyunk.
Friedman szerint nem véletlen, hogy a régió demokratikus forradalmai a „valódi országok” közül kikerülő három államban, Iránban, Egyiptomban és Tunéziában kezdődtek el. Ezeken a helyeken nagy, homogén többségű közösségekről beszélhetünk, amelyek a nemzetet a törzs elé helyezik, és eléggé megbíznak egymásban ahhoz, hogy összefogjanak, mint egy család: „mindenki Apu ellen”. Ahogy azonban a forradalmak a törzsi társadalmak felé vonulnak, egyre nehezebb meghatározni, hogy hol ér véget a demokráciára való igény és hol kezdődik a vágy a törzsi fölény kinyilvánítására.
A szerző szerint Irak jó példa arra, mivel jár egy nagy, törzsi arab ország demokratizálása azt követően, hogy a vaskezű diktátor távozott, vagy az amerikaiak eltávolították. Több milliárd dollárba, 150 ezer amerikai katona vezénylésébe, egy polgárháborúba és egy csavaros folyamatba, amely felett bábáskodtunk – írja Friedman. A folyamat vége az volt, hogy az iraki törzsek és szekták végül megírták saját alkotmányukat, amelyben meghatározták hogy hogyan tudnak együtt élni vaskezű diktátor nélkül. Friedman az iraki alkotmány megszületését, és az abban való amerikai segítséget a modern arab történelem legfontosabb liberális kísérletének nevezi, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a modern iraki demokrácia még mindig csak remény.
Friedman leszögezi: minden, forradalmi arab ország, Jemen, Bahrain, Szíria és Líbia magában hordozza az Irak-típusú polgárháború lehetőségét. Lehet, hogy egyesek szerencsések lesznek és katonaságuk segítő kezet nyújt a demokrácia felé, de ne számoljunk ezzel – figyelmeztet.
Tisztelem Obama azon vágyát, hogy megakadályozza a tömegmészárlást Líbiában, de óvatosabbnak kell lennünk. Különösen olyan beavatkozás esetében, ahol esély van rá, hogy az ország Irakhoz hasonlóan a kezeink között hullik szét. És különösen a Líbiához hasonló esetekben, ahol nem tudjuk, hogy az ellenzéki erő törzsek által vezetett demokratikus mozgalmakból áll, vagy csak a demokrácia nyelvét használó törzsekből.
Friedman megjegyzi, hogy szomorú, de az Egyesült Államok nem engedheti meg magának a hasonló beavatkozásokat. Ha az elnöknek nagy, nehéz, sürgető döntéseket kell hoznia, nem az amerikai nemzet építéséről kellene azoknak szólni a líbiai nemzet építése helyett? – teszi fel a kérdést.
