A gyökerek
Fidel Castro 1926. augusztus 13-án látta meg a napvilágot egy kubai cukornád-ültetvényen, Mayarí város közelében. Apja Ángel Castro y Argiz, spanyol bevándorló, aki kemény munka árán vált sikeres cukornádtermesztővé. Anyja, Lina Ruz González apja birtokán volt szolgálólány. Fidelnek 2 bátyja és 3 nővére van.
Batista uralma alatt Castro népszerű célt hirdetett: a kormánynak kötelessége a szegények életkörülményeinek javítása, emellett fellépett a mindent átszövő korrupció ellen, és támadta a puccsal hatalomba került elnök legitimitását. Batista kifelé csillogó és fejlődő Kubát mutatott, miközben sorra zaklatta és tartóztatta le az ellenzéki vezetőket, nyomta el a szakszervezeteket. Ez az erőszak vezette rá Castrot arra, hogy a Batista-rezsim is csak erőszakkal dönthető meg.
Ellenzéki akciók
Ennek a tervnek lett a csúcspontja a Moncada laktanya elleni hírhedtté vált támadás 1953-ban, amely szervezetlensége miatt csúfos kudarccal végződött, és Fidelt Raúllal együtt másfél évtized börtönre ítélték, ahonnan két éven belül általános amnesztiával szabadultak. Utána Mexikóvárosba utazott, ahol azonnal szervezni kezdte a kubai rezsim megdöntését célzó fegyveres felkelést, miközben az Egyesült Államokban élő emigránsoktól próbált pénzt szerezni terveihez. Mexikóban csatlakozott hozzá az akkor még ismeretlen argentin orvos, Ernesto Che Guevara. Mozgalmát a Moncada laktanya elleni támadás dátuma után Július 26-nak nevezte el. 
Fidel Castro és Che Guevara – KÉPGALÉRIA
Végül egyetlen hajóval és 81 felfegyverzett társával érkezett Kubába, ahol azonnal tűz alá vették egy kubai járőrhajóról és kevesebb mint húsz életben maradt emberével a hegyekbe menekült. Ennek ellenére tovább folytatta gerillaháborúját, ügyesen kihasználva az elégedetlenséget, a különböző érdekek összeütközését és a médiát. Szabotázsakciókkal, sztrájkok szervezésével, emberrablással, robbantásokkal válaszolt Batista minden akciójára, gyakorlatilag megbénítva ezzel az országot 1958-ra. Castro és csapatának törekvéseit végül siker koronázta s 1959-ben Batista Dominikára menekült az országos elégedetlenség elől. A rezsim megdöntését követő tisztogatások világossá tették, hogy a külföld által elvárt demokratikus rendszerről szó sem lesz.
Nincs szó kommunizmusról
A jó állapotban megörökölt gazdaságot Castro viszonylag gyorsan elkezdte tönkretenni a forradalom céljainak megfelelő rendelkezésekkel, mint az ingatlanbefektetések visszaszorítása, az agrárreform vagy a nagybirtokok államosítása. Ugyanakkor béremelést kapott az összes munkás, olcsóbb lett az áram és a telefon, és komoly hangsúlyt fektettek az ingyenes oktatás és egészségügyi ellátás bevezetésére, valamint a teljes foglalkoztatottság elérésére. Eközben a forradalom céljainak megvalósítására hivatkozva elmaradtak a megígért választások. Ekkoriban még szó sem volt kommunizmusról, Castro több alkalommal is nyilvánosan elutasította a kommunizmust azzal a retorikával, hogy a forradalom alapja kizárólag a nacionalizmus.
Castro, hogy megszabaduljon az Amerikától való függéstől, új kereskedelmi partnereket keresett és talált. Ez volt a Szovjetunió és a keleti blokk, ami magával vonta az amerikai vádakat, miszerint Kuba kommunista állam lett. A szovjetektől vették a nyersolajat, és 1960-ban Castro utasította a Standard Oil, a Shell és a Texaco finomítóit, hogy napi 6000 hordó olajat dolgozzanak fel – ezt azok az amerikai külügyminisztérium utasítására megtagadták, mire Castro államosította valamennyit. A húzd meg, ereszd meg játék következő lépésében az amerikaiak csökkentették a kubai cukorkvótát.
A válasz az összes amerikai ingatlan államosítása lett. Közben Hruscsov ígéretet tett az amerikai kvótacsökkentés miatt megmaradó cukor felvásárlására. Eisenhower teljes embargót hirdetett Kubára és felszólított minden Amerika által támogatott államot, hogy ne vásároljanak kubai cukrot amerikai pénzből. Az Eisenhowert követő Kennedynek nem sok választása maradt, mint az erőszakos fellépés. Először a CIA próbálta meg Castrot eltenni láb alól, amelyet a disznó-öbölbeli partraszállás kudarca követett. Ezzel megerősítette Fidel Castro uralmát Kubában és végleg szertefoszlott a jószomszédság illúziója.
Függőségből függőségbe
Castro eközben katonai biztonságra vágyott, így a szovjeteknek tett célzásként először 1961-ben deklarálta marxista-leninista voltát. Az amerikaiakkal szemben a szovjetek megértették, hogy ez a kijelentés nem tette Kubát a szovjet tábor részévé. Pár hónappal később Hruscsov javaslatára közepes hatótávolságú ballisztikus rakéták telepítéséről döntöttek. Ennek lett eredménye a rakétaválság 1962-ben, amikorra sikerült a rakéták telepítése, amit súlyosbított a szovjet vezetés azon kijelentése, miszerint Kubát megvédené egy esetleges amerikai támadás esetén.
Az amerikai U-2-es gépeinek felvételei alapján nyilvánvalóvá vált a fenyegetés, amely megsértette az 1823 óta érvényben lévő Monroe-elvet, amely addig távol tartotta a többi hatalmat Amerikától. A válságot a nagyhatalmak Castro nélkül oldották meg.
Kudarcok és eredmények
A kubai forradalom első három éve után nyilvánvalóvá vált, hogy Castro nem képes javítani a nép jólétén, hogy autoriter módon kormányoz, és hogy az Egyesült Államoktól való függést a Szovjetuniótól való függésre cserélte.
A ’60-as évektől kezdve Castro politikájának legfőbb célja a szocialista Kuba megvalósítása lett, miközben a forradalomnak elkötelezett nemzeti tudatot kívánt kialakítani minden eszközzel. Ennek eredményeképpen a ’70-es évekre a becslések szerint mintegy 20 ezer politikai fogoly ült a börtönökben, közülük sokaknak csak az volt a bűnük, hogy magánbeszélgetéseken bírálták a kormányt. A korbács mellett azonban kenyeret is adott népének: közel egymillió analfabétát taníttatott meg olvasni, igaz, részben azzal a céllal, hogy lojálisabbak legyenek a forradalom céljaihoz. Mindeközben a kritikus gondolkodás mellett a művészi szabadság is sírba szállt, ellehetetlenített minden olyan művészt és gondolkodót, aki nem a forradalmi dogmák szerint alkotott.
Castro idealizmusa áthatotta a gazdaságot is. Che Guevara mellé állt, amikor arról beszélt, hogy a teljesen kollektivizált gazdaságot központosított tervezési hatóság működtetné. Ehhez arra az „új emberre” van szükség, aki erkölcsi jutalomért dolgozna. 
Fidel Castro úgy gondolta, hogy Kuba a nehézségek idején hatalmas kollektív erőfeszítést tesz majd, az ő erkölcsi bátorításával kísérve. Időnként megalomán tervekkel rukkolt elő, melyek tovább terhelték a gazdaságot. Ilyen volt Kuba gyomtalanítása, Havanna körbeültetése kávécserjével, később róla elnevezett szarvasmarhát akart genetikailag kitenyészteni (a kitömött prototípus, Fehér Tőgy múzeumi látványosság lett), valamint 1970-ben előirányozta a 10 millió tonna cukor előállítását. A gyom nem pusztult ki, a kávécserje kipusztult, a szarvasmarha megdöglött, a 10 millió tonnából 8 és fél lett, miközben rengeteg erdőt kivágatott és a gazdaság más szektorait elhanyagolta.
A ’70-es évekre a pragmatizmus és a demokratizálódás volt jellemző, a rendszer adta kereteken belül. 1976-ban új alkotmányt fogadott el, a ’80-as évek elején pedig megjelent a farmerek szabad piaca, ahol olyan áron adhatták termékeiket a termelők, amit a piac megfizetett. A nyolcvanas évek közepére Kuba figyelemreméltó haladást ért el az oktatás, a táplálkozás és az egészségügyi ellátás területén. Az amerikai embargó miatt például a gyógyszerek több mint négyötödét az országon belül állították elő, az analfabétizmus pedig mindössze a lakosság 4%-át érintette. Ez azonban elfedte a társadalom egyenlőtlenségeit, ami oda vezetett, hogy amikor Castro 1980 áprilisában megnyitotta Mariel kikötőjét azoknak, akik távozni akarnak az országból, 5 hónap alatt 125 ezer kubai menekült az Egyesült Államokba.
A élet a Szovjetunión túl
A nyolcvanas évek második felében Castro visszatért a forradalom alapeszméihez, amely a Kiigazítási Program néven vált ismertté. Gyakorlatban ez a pragmatizmus leépítését és a piaci reformok berekesztését jelentette, miközben Kuba a Reagan-kormányzat konfrontációs politikája miatt fokozott nyomás alá került. A szandinista győzelem Nicaraguában és a marxisták előretörése Salvadorban csak tovább keményítette Reagan külpolitikáját, amelynek legfőbb célja a kommunizmus térdre kényszerítése volt.
Ezzel egy időben nyilvánvalóvá vált, hogy Gorbacsov a hidegháború végét akarja, ami a forradalmi mozgalmak támogatásának megszüntetését jelentette világszerte. A Gorbacsov által hangoztatott reformok azt jelentették, hogy a gazdasági kapcsolatoknak tükrözniük kellett a világpiac realitásait. Castro kénytelen volt elfogadni a szovjet támogatás elvesztését, cserébe az addig kötelező orosz nyelvet az angol váltotta föl az iskolákban. Közben továbbra is ragaszkodott a forradalom eredeti céljaihoz, és követelésére a pártkongresszus megerősítette, hogy Kubában marad a szocializmus mellett elkötelezett egypártrendszer.
A nehéz idők végül arra kényszerítették Castrót, hogy közös vállalatok, profitmegosztás és adókedvezmények segítségével próbáljon befektetőket csábítani Kubába, miközben a turizmus is fellendült rengeteg valutát hozva ezzel az országnak. Mindez azonban nem oldotta meg a problémákat.
Fidelizmus?
Castro élete végéig annak a téveszmének volt rabja, hogy a szocializmus képes igazságosabb és humánusabb társadalom megvalósítására, mint ahogy azt szerinte a kapitalista nemzetek tették. Halála talán az utolsó szög a kommunizmus koporsójába. A Szovjetunió eltűnt, Kína megreformálódott, a keleti blokk csatlakozott a Nyugathoz. Másfél évtizeddel az összeomlás után már csak Észak-Korea van a (ki)szorítóban. Vagy inkább hallgassunk azok véleményére, akik szerint Castró maga építette rendszerét, amelyet ebben az esetben fidelizmusnak neveznek, és amely éppen emiatt nem folytatható.
Az viszont tény, hogy a közel fél évszázados amerikai nyomás Kubában csak a szegénységet mélyítette el, a rendszert nem volt képes megdönteni. Meg kellett várni Castro halálát. A hogyan tovább kérdése nyitott maradt, még nem tudni, hogy öccse Raúl, katonatisztek, ifjabb kommunisták, tiszta választáson befutó demokraták, esetleg az emigránsok embere fogja-e megoldani a lakáshelyzet, az oktatás, a közlekedés, a gazdaság vagy az egészségügy problémáit. Raúl Castro nyilatkozata szerint csak a Kommunista Párt lehet Fidel utódja.
