Külföld

AFGANISZTÁN

admin
admin

2007. 04. 19. 14:23

Az ópiumtermesztés egyik szülőhazája, tranzitország az olajkereskedelemben, plusz fontos geopolitikai régió. Nem véletlen, hogy sok nagyhatalom fente és feni a fogát Afganisztánra, miközben ettől nem függetlenül nagyon súlyos belső konfliktusok váltják egymást évtizedek óta. A kommunizmust az iszlám köztársaság, őket a Talibánok döntötték meg, aztán jöttek az amerikaiak. Egyetlen nagyhatalom sem lehet közömbös Afganisztán iránt – és nem is az.

Afganisztán földrajzi fekvése és etnikai sokszínűsége miatt predesztinált arra, hogy tranzitország, ütközőállam és nagyhatalmi versengés színtere legyen. Geostratégiai helyzete az utóbbi évszázadban felkeltette a britek, az oroszok, később az Egyesült Államok, Pakisztán, a FÁK államainak, de különböző okok miatt még India, Kína és Szaúd-Arábia érdeklődését is. Ezt a sokszereplős játszmát súlyosbítja a belső etnikai-törzsi tagoltság, a helyi földrajzi viszonyokból fakadó elszigeteltség és a hihetetlen szegénység.

Afganisztán a 19. században a brit-orosz hatalmi harcoknak volt a színtere, gyakorlatilag ettől kezdve ütközőállam. Nagy-Britannia három háborút is indított Afganisztán megszerzésére, de sosem tudta teljesen elfoglalni. A század végén Oroszország elfoglalta Türkmenisztánt, és mivel Nagy-Britannia is birtokolt türkmén területeket, így gondok adódtak a határ megállapításánál. Ekkor az úgynevezett Durand-szerződésben rendezték a Brit India és Afganisztán közötti határvonalat. Ennek értelmében az ott élő pastu népesség több mint fele Pakisztán (akkor még Brit India) lakója lett, ami a pastu törzsek felkeléséhez vezetett. Az azóta is kettéosztott pastuk a mai napig semmibe veszik az őket megosztó határvonalat, amit a földrajzi adottságok könnyedén lehetővé tesznek: a hegyes-sivatagos pusztaságban lehetetlen ellenőrizni a határt, ami nagyban megkönnyíti az ott bujkáló terroristák szabad mozgását.

Az 1970-es évek elejéig viszonylagos nyugalom és prosperálás jellemezte az országot, ekkor azonban demokratikus átalakulást követelő baloldali, illetve az iszlám papság által támogatott, nyugatosítást ellenző jobboldali csoportok alakultak, végül 1973-ban baloldali államcsíny megdöntötte a monarchiát és kikiáltotta a köztársaságot. Öt évvel később kikiáltották Afganisztáni Demokratikus Köztársaságot, majd a szovjet aknamunkának köszönhetően egy év múlva kommunista hatalomátvételre került sor, amit országszerte lázadások követtek.





A törzsi és az iszlám hagyományokat erősen őrző lakosság körében megindult a különböző fegyveres csoportok szervezése – ők voltak a mudzsahedek. 1979. decemberében a szovjetbarát kormány védelmére hivatkozva szovjet csapatok vonultak be Afganisztánba, amire azonnali gerillaháború volt a válasz. A vidéket a mudzsahedek, a városokat a szovjet csapatok uralták. Afgánok milliói menekültek a szomszédos Pakisztánba és Iránba. Tíz évbe és egymillió afgán életébe került, mire a sok hiábavaló próbálkozás után a Szovjetunió kivonta 100 ezer főnyi hadseregét. Béke azonban így sem született.

A polgárháború és a Talibán

1992 áprilisában több lázadó csoport szövetsége elfoglalta Kabult, megdöntötte a kommunista rendszert, és iszlám köztársaságot hozott létre. A rivális lázadó csoportok azonban harcot indítottak egymás ellen, aminek véres polgárháború lett a vége. A lakosság addigra már másfél évtizede szenvedett a szovjet megszállás és az azt követő harcok miatt, s ekkor bukkant fel a Talibán mozgalma.

Ők azok a nagyrészt pastu tanulók-harcosok voltak, akik pakisztáni medresszékben (vallási iskolákban) tanultak. Pakisztán, hogy növelje befolyását a szomszédos Afganisztánban, saját céljaira kezdte használni az ott tanulókat. A nyomor, a kilátástalanság és az igazságtalanság miatt a menekültek között gyorsan terjedtek a radikális iszlám eszméi, amihez Szaúd-Arábia anyagi támogatást, a pakisztáni titkosszolgálat pedig fegyvereket adott. Ez vezetett ahhoz a mozgalomhoz, amely elég erős lett ahhoz, hogy Afganisztán 90 százalékát az ellenőrzése alá vonja. A hadurakat és a banditákat kivégezték, bevezették az iszlám törvénykezést, a saríát. Évtizedek óta először volt viszonylagos béke, de hatalmas árat kellett érte fizetni.


Szavazatuk leadására váró afgán férfiak állnak sorban egy kabuli szavazóhelyiség előtt 2005. szeptember 18-án, az afganisztáni parlamenti választásokon. (MTI/EPA)


A legszigorúbb iszlám törvények értelmében az ország a 7. századi Arábia korába süllyedt vissza. Betiltották a televíziót, a zenét, a szerencsejátékokat, a nők nem dolgozhattak, az ideológia pedig nem adott megfelelő alapot egy ország igazgatásához és a gazdaság irányításához. Egyre nagyobb szerepet kapott a máktermesztésből és az ópiumkereskedelemből származó bevétel, ami az ország GDP-jének egyharmadát adta. Emiatt egyre erősödött a nemzetközi nyomás, valamint az elszigeteltség, ugyanis a tálib rezsimet Szaúd-Arábián, Pakisztánon és az Egyesült Arab Emirátuson kívül egyetlen állam sem ismerte el.

Az Északi Szövetség

A szeptember 11.-i merényletek felrázták Amerikát, amelynek érdeklődése ismét a lassan elfeledett Afganisztán felé fordult. Annak ellenére, hogy a tálib rezsim nem volt érintett a merényletben, az akkor már a tanzániai és kenyai követségrobbantások óta jól ismert bin Laden befogadásával és terroristái kiképzésével magára haragította a washingtoni vezetést. Bin Laden kiadását a pastu vendégjogra hivatkozva megtagadták, egy hónappal később már amerikaiak bombázták az országot a terrorizmus támogatására hivatkozva. Ehhez azonban kellett segítség: az Északi Szövetség.

Afganisztánt jelentős tádzsik és üzbég kisebbség lakja. Különösen a tádzsikok rendelkeznek számarányukhoz mérten nagy befolyással, ami természetesen a pastuk ellenállását váltja ki időről időre. Ez a két kisebbség volt a magja az Északi Szövetségnek, a Talibán ellen szövetkezett erők szövetségének. Nevét onnan kapta, hogy az ország északi-északkeleti részén volt hagyományosan a bázisuk. Tadzsikisztán és Üzbegisztán etnikai alapon is támogatta őket, de ennél sokkal fontosabb volt az a tény, hogy a tálibok menedéket adtak az üzbég és tádzsik rezsimek ellen szervezkedő iszlamistáknak.

Drog és olaj

Az ország bevételének harmada származik máktermelésből, illetve ópiumkereskedelemből. Innen látják el a világpiac kilenctizedét heroinnal, évente mintegy 3 milliárd dollár illegális bevételt hozva ezzel az országnak. A közvélemény szerint a hadurak, kormányzók, parlamenti képviselők elsöprő többsége érdekelt vagy érdekelt volt valamilyen formában a drogbizniszben. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy minden tizedik afgánnak a máktermelés, vagy a drogcsempészet biztosít megélhetést.

Dél-Afganisztánban a helyzet ma sem jobb: a hadurak a kábítószer-kereskedelemből befolyó pénzzel és fegyverrel támogatják a tálibokat, akik cserébe felfegyverzett konvojokkal kísérik a szállítmányokat. A pénzből jut a nemzetközi haderő és általában minden külföldi, valamint az afgán rendőrség elleni gerillaakciók finanszírozására is, amelyek gyakoribbak a térségben, mint valaha.

A probléma tovább gyűrűzik: becslések szerint a nyugati piacok irányában lévő Iránban már 3 millióan ópiátfüggők, azaz nagyjából minden huszadik iráni, az utóbbi 25 évben pedig több mint 3600 határőr és katona vesztette életét a hosszú és ellenőrizhetetlen sivatagos afgán határon, ahol a felfegyverzett drogkonvojokkal kellett küzdeniük – egyelőre úgy tűnik, kevés sikerrel, ugyanis évente tonnaszám viszik át a kábítószert.

Egy évtizeddel ezelőtt komoly tárgyalások folytak az Arab-tengerhez vezető kőolaj- és gázvezeték megépítéséről, amelyért az amerikai Unocal és az argentin Bridas társaság versengett, de végül nem lett a dologból semmi, és azóta minden kezdeményezés zátonyra futott. Pedig Pakisztánból olcsóbban lehetne tankerekkel elszállítani az olajat, mint a mostani módszerekkel, ami többezer kilométeres vezetékrendszert jelent (szemben azzal az 500 kilométeressel, amit építenének az afgán határtól az öbölig) olyan államokon keresztül, amelyeknek egyik vásárló sem szeretne a kiszolgáltatottja lenni: Irán, a Kaukázus államai, Oroszország, Ukrajna vagy éppen Beloruszia. Felismerte ezt az Egyesült Államok is, amikor kezdetben támogatta a tálib mozgalmat a hadurakkal szemben, mert abban bízott, hogy képesek lesznek garantálni egy csővezeték biztonságát, természetesen jelentős bevételhez juttatva ezzel magukat.

Változó szerepek

Pakisztán: Kétarcú játékos. Egyfelől szeretné biztosítani a pastuk által lakott hatalmas területeit, ez azonban erős ellenállásba ütközik, a pastuk ugyanis nem kérnek ebből a felügyeletből, és függetlenséget akarnak. Mivel Pakisztán nem képes uralni a pastukat, legalább a politikai-gazdasági befolyását kívánja kiterjeszteni a mindenkori afgán kormányra. Amikor a szovjetek miatt erre nem volt képes, a mudzsahed csoportokat támogatta, majd amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a nem képesek egységet létrehozni a közben felszabadult Afganisztánban, a pakisztáni titkosszolgálat felfegyverezte a tálibokat, akik a szovjet invázió alatt és után befogadott mudzsahedekből és pastu menekültekből verbuválódtak.
Egyesült Államok: Amerika a szovjet megszállás alatt azokat a mudzsahed csoportokat pénzelte, akik a Szovjetunió ellen harcoltak. A Bush-, majd az azt követő Clinton-adminisztráció a szovjet kivonulás után Pakisztánra hagyta az Afganisztán-kérdés kezelését. Az USA teljesen tévesen ítélte meg a tálibok szerepét, ugyanis annyit érzékelt belőlük, hogy a szovjetek ellen harcoltak és Irán-ellenesek, amiből azt feltételezték, hogy nem lesznek nyugatellenesek, az amerikaiak pedig tovább sütögethetik a közép-ázsiai olajkoncessziókra vonatkozó pecsenyéjüket. Amikor nyilvánvaló lett számukra, hogy nem vehetők meg (kicsit leegyszerűsítve a pakisztániak és a szaúdiak már megvették), hogy nem működnek együtt a kiképzőtáborok felszámolásában és a terroristák kézre kerítésében, hogy nem állítják le a drogcsempészetet és az emberi jogok tiprását, a szeptember 11-i merényletek kiváló alapot biztosítottak a tálib rezsim megdöntéséhez.
Oroszország: Moszkva a terror elleni háború egyik kulcsszereplője. Egyrészt megvan neki a maga keresztje Csecsenföldön és az Észak-Kaukázus többi részén, ahol terroristákat képeznek ki, akik Oroszország területén merényleteket követnek el, másrészt nem szeretné elveszteni befolyását a volt szovjet közép-ázsiai köztársaságokban, ahol baráti rezsimek kormányoznak. Egy esetleges iszlamista hatalomátvétel destabilizálná egész Közép-Ázsiát, ugyanis nagy arányban élnek ott muszlimok és virulnak a különböző ellenálló szervezeteik. Emellett erőre kapnának az Orosz Föderációban élő muzulmánok, míg a közép-ázsiai oroszok alighanem rosszabb helyzetbe kerülnének.
Szaúd-Arábia és az Öböl emirátusai: A szaúdiak a szovjetek ellen meghirdetett dzsihád óta támogatják az afgán mudzsahed felkelőket. A Talibán felbukkanásakor a szaúdi radikálisok kiváló terepet láttak szélsőséges vahabita eszméik terjesztésére, és ami talán még ennél is fontosabb, kiképzőtáborokat állíthattak fel, amelyben terroristákat képezhetnek ki, legyen céljuk akár a Szaúd-ház megdöntése, akár a nyugat elleni küzdelem.
Irán: A síita Irán Pakisztán befolyásának ellensúlyozására az Afganisztán középső, nehezen megközelíthető területein élő hazara népcsoportnak nyújtott segítséget már a szovjetek elleni dzsihád óta. A támogatásnak vallási okai vannak, a hazarák ugyanis ugyanúgy síiták, mint az irániak. 1998-ban, amikor a Talibán elfoglalta Mazar-i Sharifot, megöltek tíz iráni diplomatát is, ami miatt majdnem háború tört Irán és Afganisztán között. A Talibán támogatást nyújtott az Irán ellen harcoló különböző szunnita terroristákat is.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Cegléd, 2011. augusztus 14.
A ceglédi Toldy Ferenc Kórház-Rendelőintézet.
MTI Fotó: H. Szabó Sándor
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.