Balázs Péter: Brüsszel elfoglalása
Brüsszel elfoglalásának haditervét Orbán meghirdette, de nem egyedül akarja végrehajtani. Nem titkolt álma Európa, sőt a világ szélsőjobb pártjainak szorosabb együttműködése, növekvő befolyásuk Oroszországnak is érdekében áll. Ennek előmozdításába a magyar miniszterelnök sok szervező munkát és költségvetési pénzt fektetett. Az amerikai Konzervatív Politikai Akció Konferencia (CPAC) már háromszor élvezte a magyar kormány vendégszeretetét. Az akciók kimondott célja a rendező Alapjogokért Központ főnöke szerint „globális szövetséget összehozni az antiglobalista erőkből”.
Igaz, a legutóbbi, áprilisi budapesti találkozón több volt a bukott, mint a hatalmon lévő politikus: választást vesztett Mateusz Morawiecki és Janez Janša, nem került kormányra Geert Wilders és Santiago Abazcal, eljött a volt brazil elnök fia, Eduardo Bolsonaro is. A társaság fő reménysége Donald Trump visszatérése az USA elnöki székébe. Az úgyszintén amerikai illetőségű Nemzeti Konzervatívizmus Konferencia (a franciául kétes csengésű NatCon) eseményét Brüsszelben a költségvetési pénzekkel bőkezűen kistafírozott Mathias Corvinus Collegium szervezte. Ellentűntetésektől tartva egy kerületi polgármester betiltotta a rendezvényt, ám a belga jogállam a szólásszabadság nevében órák alatt korrigálta az intézkedést. A gyors lefolyású incidens révén a főszereplők, Orbán és Nigel Farage, a Brexit egyik fő propagandistája kiadós ingyen reklámot is kaptak.
Huszár Ágnes: „Lőni, tölteni” – választási gyűlöletbeszéd
Kampányüzemmódba kapcsolt az ország, a pártok, a kormány, a média, mindenki felgyorsult ütemben igyekszik június 9-e, az önkormányzati és EU-s választások felé. Az alaphangot és a stílust maga a kormányfő határozta meg a közrádióban szokásos pénteki megszólalásán: „Kampány van, ilyenkor nem spekulálni kell, hanem lőni, tölteni, lőni, tölteni”.
A választás – a szó alapjelentése szerint – tudatos mérlegelés alapján hozott döntés. Ebben az esetben programok, koncepciók, emberi habitusok összehasonlítása alapján való állásfoglalás. A kormányfő ezzel a megszólalásával a júniusi voksolást áthelyezte a jogként vagy kötelességként is értelmezhető állampolgári cselekvés színteréről az élethalálra menő küzdelem asszociációs terébe. „Lőni, tölteni” – fegyvert fogni, fegyvert használni, megsemmisíteni az ellenséget, mert ha nem vagyunk elég fürgék, és nem célzunk elég pontosan, bennünket semmisítenek meg.
De ki az a mi, amit a pártelnök-kormányfő ebben a kontextusban fegyverfogásra biztat? Mindenekelőtt a Fidesz tagjait és a rájuk szavazó szimpatizánsokat. Így határozta meg őket kampánynyitó beszédében: „Húsz éve minden európai választást megnyertünk, mi vagyunk Magyarország és Európa legsikeresebb pártja. Mi vagyunk ennek a választásnak a toronymagas esélyesei”.
És kik azok, akiket le akarnak győzni? Akik „eljátszották a becsületüket”, akiknek „a hazudozás és a bajkeverés” az egyetlen fegyverük? A Fidesz „választási manifesztuma” így nevezi meg őket: „A brüsszeli elit és az uniós pénzen felhizlalt Soros-hálózat”, „a Gyurcsány Ferenc vezette dollárbaloldal képviselői”.
A szembeállítás világos: mi és ők. A Fideszre és szatelitpártjára szavazók a magyarokat, a magyar nemzetet képviselik hiteles módon, ők a jó oldalon állnak, ők a választási kommunikációban a mi. Akik másik pártra szavaznak, a kampánylogika szerint idegenek, hiszen nem magyar érdekeket tartanak szemük előtt. Kikét? Azokat, akik ott nyugaton lefizetik őket – erre utalnak a dollár előtagú szóösszetételek: dollárcseléd, dollárellenzék, dollárbaloldal. És kik fizetik le őket? A brüsszeli elit és a Soros-hálózat. A magyarországi (nem fideszes) pártlistákon szereplők a külső ellenség által lefizetett belső ellenzék képviselői.
A Fidesz és a kormány propagandája szerint tehát a júniusi választáson két csoport áll szemben egymással: mi (derék magyarok) és ők, a magyarság, a nemzet ellenségei. Ők a külső ellenség által lefizetett, megtévesztett magyarok, lehetnek akár családtagjaink, munkatársaink vagy szomszédaink is, akkor sem tartoznak közénk, ellenségeink, hiszen idegen érdekeket képviselnek.
Váncsa István: A legtöbb, amit kaphatunk
Vajon mennyire erősek a mi keleti kapcsolataink, ez a kérdés minket, magyar embereket gyakorta foglalkoztat, kedélyes délutáni fröccsözgetéseink alkalmával is erről beszélgetünk, elég erősek-e vagy kellene még acélozni rajtuk egy keveset, s mint azt a nyájas olvasó bizonyára sejti is, építő szándékú politikai eszmecseréink mindig oda konkludálnak, hogy bizony, kellene. Véleményünk meghallgatásra talál, derék külügyérünk ilyenkor késedelem nélkül lovára pattan, Belső-Ázsia kies tájai felé veszi az irányt és mi az eredmény? Újabb, immár ki tudja, hanyadik légi járat indul Budapest és valamelyik soha nem hallott nevű, ám nyilván annál fontosabb kínai város között.
bár nem igazán értjük, hogy ha az Osiris Kiadó 2004-ben (majd kisebb javításokkal 2005-ben és 2006-ban) kiadott, a magyar helyesírásról szóló kézikönyve Kantont Kantonnak írja (mellesleg asz asztalomon álló és húsz esztendősnél nem régibb földgömbön is Kantonként szerepel), akkor most mért kell Kuangcsouként emlegetnünk, ám a válasz, ha kicsit is gondolkodunk rajta, nyilvánvaló.
Csak.
Bővebben kifejtve azért, hogy a magyar lakosság a szüntelen változás tüzében égjen, azt vegye természetesnek, hogy ma már semmi se olyan, mint tegnap volt, holnap pedig megint másmilyen lesz, vagyis a létezésben egyetlen sziklaszilárd pont van, kormányzó urunk fennkölt személye, minden egyéb, mint hó a Szaharán, lehull, csillog s nyom nélkül tűnik el.”
Szerbhorváth György: Harcosok klubja – a háborús veteránok Jugoszlávia utódállamaiban
A mondás szerint a háborúban az a legrosszabb, ami utána jön. Kissé ironikus mondás, az Ukrajna elleni agressziót és az izraeli háborút elnézve ez elképzelhetetlen is, de van benne valami. A háborút megjártak mindegyike ugyanis egy időzített bomba – s egy részük vagy magát, vagy másokat „robbant fel” különböző módokon.
Eset 1.
Március végén egy kis kelet-szerbiai faluban, vagy inkább tanyavilágban eltűnt egy kétéves kislány. Holttestét máig keresik, de az őt részegen, autóval elütő tettesek előkerültek, egyikük bevallott mindent – a még élő kislányt megfojtották, és egy illegális szeméttelepen hajították ki. A testet egyikük két nap után az apjával és testvérével együtt (utóbbi a kihallgatás napján elhunyt a rendőrőrsön) egy másik, ismeretlen helyre helyezte át. A bulvársajtó szétcincálta az elkövetők múltját – magányosak, alkoholisták voltak –, a rendőrök pedig hangsúlyozták, ennyire érzéketlen gyilkosokkal még sosem találkoztak. Egy kérdés nem merült fel a hidegvérrel elkövetett gyilkosság kapcsán – az elkövetők múltja a délszláv háborúkban. A két férfi 1974-ben született, könnyedén lehettek már katonák az 1991–1995 közt zajló horvátországi és boszniai háborúban, majd az 1999-es NATO-bombázás során Koszovóban. Ha nem, ifjú éveikben mindenképp egy olyan időszakban, olyan közegben szocializálódtak, ahol az emberi élet semmit sem számít.
Eset 2.
A vajdasági magyar szülőfalumban úgy két évtizede az egyik kocsmárost, V.-t, akinek anyanyelve magyar volt, ha identitása vegyes is, elhagyta az élettársa. A háborúból hazahozott Kalasnyikovjával próbálta gyermeküket visszaszerezni. A focipályára helikopterrel érkező kommandósok a határban már csak a fához kötött nő és V. holttestére találtak rá, miután magukra robbantott egy kézigránátot.
Eset 3.
Szintén a szülőfalumban történt úgy két évtizede, hogy T. öngyilkos lett. Mackófelsője alatt egy félméteres macsétával jártált, a kocsmában, már igen részegen, többször mesélt arról, hogy felelős öccséért, aki 1991 őszén Zadarban, a Jugoszláv Néphadsereg tagjaként esett el.
De kik is a veteránok?
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
