„Hiba volt a forradalmi megmozdulások leverésére tankokat küldeni Magyarországra és Csehszlovákiába” – mondta Vlagyimir Putyin kedden egy vlagyivosztoki fórumon. Az orosz elnök egy az 1956-os forradalomra és a Prágai Tavasz 1968-as leverésére vonatkozó kérdésre válaszolt így.
„Külpolitikailag nem helyes olyasmit tenni, ami sérti más népek érdekeit” – mondta Putyin, aki tavaly februárban indított offenzívát Ukrajna ellen. És persze ebben az offenzívában tankokat is bevetett – éppen ezért érdekes, hogy mire gondolhatott valójában az orosz elnök.
Putyin az USA-ra gondolt, de Oroszországnak is lenne mit megfontolnia
Az orosz elnök inkább az ukránoknak nyújtott jelenlegi nyugati fegyverszállítmányokra utalhatott. A Reuters szerint ugyanis elnök azt mondta, hogy az Egyesült Államok ugyanazt a hibát követi el, mint korábban a Szovjetunió.
Putyin nyilatkozata ráadásul akár gesztusként is felfogható az orbáni Magyarország felé, azok után, hogy az immár egyetlen hivatalosan használható orosz történelemtankönyvben a keleti ország diákjai úgy tanulnak 1956-ról, hogy a fasiszta jelzőt emlegeti a felkelők egy részével kapcsolatban a kötet szerzője, az orosz elnök tanácsadója és volt minisztere, Vlagyimir Megyinszkij.
Putyin mostani kijelentésében akad egy pontatlanság is, pedig nem beszélt sokat 1956-ról és 1968-ról: a Szovjetuniónak ugyanis 1956-ban nem kellett tankokat küldenie Magyarországra, hiszen akkor már a Vörös Hadsereg jelentős erői állomásoztak hazánk területén.
A párhuzam azonban, ha van egyáltalán 1956 és 2022 között, akkor az nem az amerikai, hanem az orosz oldalon vethető fel.
„A forradalom kitörése után, amikor az első szovjet beavatkozásra került sor, azaz 1956. október 23-áról 24-ére virradóra és a következő napokban a szovjetek elsősorban politikai megoldást szerettek volna elérni, ennek köszönhető a felkelők átmeneti győzelme. A második szovjet beavatkozáskor, a Forgószél hadműveletben, november 4-én, Hruscsov és a moszkvai vezetés már csakis katonai úton akart érvényt szerezni céljainak” – mondta a 24.hu-nak Eörsi László történész, az 1956-os Intézet Alapítvány munkatársa.
Aki birodalmat akart fenntartani, az nem engedhetett
Aki birodalmi politikát akart megvalósítani a Kremlben a második világháború óta, az nem engedhette ki a kezéből az általa uralt területeket, országokat – magyarázta Eörsi.
A „csoda” szerinte az volt, hogy a két beavatkozás, október 23-24. és november 4. között a szovjetek miért mentek bele abba, hogy kivonják a csapataikat, és október 30-án gyakorlatilag partneri viszonyt hirdettek meg az addigi csatlósállamoknak. Ez az állapot azonban 24 órát sem tartott ki, október 31-én megszületett a döntés Moszkvában, hogy fegyverrel verik le a forradalmat.
A birodalmi logika érvényesült, hiszen az angolok és a franciák Izraellel együtt kirobbantották a szuezi válságot. Elfoglalták a szuezi csatornát Egyiptomtól, de a nemzetközi nyomás – elsősorban a szovjet fenyegetések hatására – végül kivonultak onnan. „Ha az angolok és a franciák ott vannak Szuezben, akkor mi sem bizonyulhatunk gyengének Magyarországon. Ez volt az az érv, ami Hruscsovot, az akkori legfőbb szovjet vezetőt rábírta az 1956-os forradalom leverésére” – mondta Eörsi a 24.hu-nak. Persze a szovjet döntést más kommunista pártok és országok is befolyásolták. Kína arra unszolta Hruscsovékat, hogy avatkozzanak be Magyarországon, és a jugoszláv pártvezetés is „jóváhagyta” ezt.
Eörsi: Putyin erőszakosabb és brutálisabb, mint Hruscsov
A jugoszláv pártvezér és államfő, Tito elsősorban az országára esetleg átterjedő magyar hatástól, a többpártrendszertől, a rendszer lebontásától félt. – Hruscsov ekkoriban számos gesztust tette Titónak – magyarázta Eörsi. Kádár János kiválasztása is Tito ötlete volt, aki Münnich Ferenccel szemben ajánlotta őt Hruscsovnak.
Eörsi szerint Putyin erőszakosabb és brutálisabb, mint Hruscsov volt, aki október 30-án még megengedőbb volt Nagy Imrével és a magyar forradalommal szemben. Végül azonban 1956-ban és 2022-ben is a birodalmi logika érvényesült, azaz a „nem engedni” lett az alapelv – tette hozzá az 1956-os Intézet Alapítvány munkatársa.
Rainer M. János történész, az MTA levelező tagja tavaly márciusban tartott előadást az ‘56-os magyar forradalom és a 2022-es Ukrajna elleni orosz támadás különbségeiről és hasonlóságairól. Az előadás lényege, hogy nem lehet párhuzamról beszélni 2002 Ukrajnája és 1956 Magyarországa között. A párhuzam ugyanis Rainer szerint két egyenrangú jelenség konstatálása lenne, ám a tavalyi ukrajnai és az 1956-os magyarországi eseményeket azért össze lehet hasonlítani.
Valójában Rainer, amikor a különbségeket és a hasonlóságokat vizsgálta, még a hasonlóságokon belül is inkább újabb különbségeket vett észre. Alapvető különbségek szerinte Ukrajna és Magyarország méretbeli, területi és népességszámbeli eltérései, ami Ukrajna javára többszörös előnyt jelent. Még alapvetőbb, hogy más körülmények között történtek az események. 1956-ban a hidegháború közepén jártunk, amikor már látszottak az enyhülés apróbb jelei, de inkább a szembenállás dominált, illetve a világ egyértelműen kétpólusú volt. Ukrajna megtámadásakor viszont (még) nem volt hidegháború, és a világ multipoláris szerkezetűvé vált. Kína például egyáltalán nem bátorította az orosz fellépést Ukrajna ellen, miközben 1956-ban ez nem így volt, támogatta és ösztönözte a szovjet fegyveres fellépést a magyar 56-tal szemben – tette hozzá az akadémikus.
A médiahelyzet is más, hiszen most szinte jelenidőben követhetjük az eseményeket, 1956-ban pedig még csak a sajtó és a rádió – az is késleltetve – állt rendelkezésre hírforrásként. A hírek akkor és most is manipuláltak voltak ugyanakkor – figyelmeztetett Rainer.
Teljesen más volt a Nyugat magatartása is Rainer szerint: míg 1956-ban Günter Bischof osztrák történész szerint „ebéd utáni szunyókálásra” hasonlított a nyugati viselkedés, jelenleg támogatják Ukrajnát az európai és amerikai partnerei. Azaz a Nyugat cselekvő részese a jelenlegi konfliktusnak – jóllehet nincs szó hidegháborúról.
Az is óriási különbség, hogy míg 1956-ban a szuezi válság mellett a magyar forradalom háttérbe szorult a világpolitikában, addig most Ukrajna egyedül uralja a nemzetközi híreket. A szovjet, illetve az orosz belpolitikai helyzet sem ugyanolyan. Több mint hatvan éve a Kremlben belső hatalmi harc dúlt és útkeresés zajlott, nem volt egységes a vezetés. Ez a 2022-es Oroszországról nem volt elmondható, bár Rainer nem tavaly márciusban zárta ki, hogy ez a helyzet megváltozzon. (És nem láthatta előre például a Prigozsin-féle 2023-as zendülést.)
Vannak hasonlóságok, de…
Mindeközben vannak hasonlóságok is, de amíg Magyarország egy inkább nyugati ország volt, amelyet 1945 után a kelet felé kényszerítettek, ezért ki akart válni a szovjet blokkból, és egy harmadik utas demokráciát szeretett volna megteremteni, addig Ukrajna alapvetően a keleti, ortodox civilizáció része, amely most a Nyugatot választaná.
Más a Nyugat álláspontja is ebben a kérdésben. Míg 1956-ban nem akarták hazánkat a hidegháborús szembenállás közepette, egy atomháborút megkockáztatva „átvenni” a szovjet blokkból, addig most más a helyzet, a Nyugat bizonyos fokig jobban hajlandónak tűnik Ukrajna nyugati befogadására.
Minthogy 1956-ban és 2022-ben is fegyveres konfliktus zajlott, magától értetődő lenne a párhuzam, de Rainer szerint ez sem így van: ma Ukrajnában az egyetlen központból irányított, reguláris hadsereg küzd (nagyrészt) az orosz invázióval szemben, 1956-ban viszont a magyar reguláris haderő túlnyomó és döntő többsége nem bocsátkozott fegyveres összecsapásokba a Vörös Hadsereggel. Ezt irreguláris alakulatok tették meg. Az viszont mindkét esetben igaz, hogy a védekezők a szülőföldjüket, hazájukat, országuk szuverenitását védték a szovjet, illetve orosz erőkkel szemben.
Mi volt a helyzet Csehszlovákiában, 1968-ban?
1968-ban, Csehszlovákiában megint más volt a helyzet. Békés Csaba történész Enyhülés és emancipáció című könyvét idézhetjük, amely 1956 Magyarországát és 1968 Csehszlovákiáját hasonlítja össze. A döntő különbség, hogy Csehszlovákiában nem volt fegyveres felkelés, amit a szovjeteknek le kellett volna verni. Ezzel szemben Békés szerint 1956. november 4-én Magyarországon, amikor a Vörös Hadsereg beavatkozott, a „kommunista hatalom már nem létezett”. Prágában 1968-ban viszont egyelőre még csak fenyegetett az a helyzet, hogy a reformokat kezdeményező kommunista párt elbizonytalanodik, elveszti legitimációját és teljesen erodálódik – ezt a szovjetek nem várták meg tizenkét évvel a magyar forradalom után.
Tárgyaltak is Ágcsernyőn a szovjet és a csehszlovák vezetők a Prágai Tavasz leverése előtt három héttel. (A tárgyalás előtt a közvetítő többek között Kádár lehetett.) Moszkva az 1968. július 29. és augusztus 2. közötti találkozón azt várta, hogy a csehszlovák kommunisták leállítják a reformok döntő részét. Az utóbbiak elvileg vállalták a kommunista párt vezető szerepének a garantálását, a tömegtájékoztatás központi irányítását (gyakorlatilag a sajtószabadság eltörlését), a Szociáldemokrata Párt és más antiszocialista szervezetek betiltását.
Ám Alexander Dubcek, az első számú csehszlovák vezető és Leonyid Brezsnyev szovjet pártvezér tárgyalásainak eredményei jórészt papíron maradtak. Ugyanis Dubcekék csak látszólag engedtek a nyomásnak, ígéreteik betartásáért nem sokat tettek, illetve sodródtak az eseményekkel. A szovjetek ezt látva, a Varsói Szerződés több tagállamával együtt lerohanták Csehszlovákiát, és 1968. augusztus 20-21-étől kezdődő inváziójukkal leverték a demokratizálást célul kitűző Prágai Tavaszt.
Hová sorolja Ukrajnát Putyin?
Visszatérve a jelenbe, adódik a kérdés, hogy Putyin egyáltalán ugyanolyan kategóriába sorolja-e a mai Ukrajnát, mint az 1956-os Magyarországot vagy az 1968-as Csehszlovákiát? Nem teljesen egyértelmű ugyanis az, hogy az orosz elnök minek tekinti Ukrajnát. Ha ugyanúgy tekintene Kijevre, mint az ‘56-os Pestre vagy a ‘68-as Prágára, akkor az gyakorlatilag az jelentené, hogy 1956 és 1968 elítélésével a saját maga által kezdett tavalyi inváziót is hibának minősítené.
Putyin esetében feltehetően ez nem így van. Az orosz elnök azonban gyakran változtatja a véleményét, ezért kijelentéseit óvatosan kell kezelnünk.
Közvetlenül az Ukrajna elleni invázió előtti napokban, február 21-én ismerte el a szakadár luhanszki és donyecki népköztársaságokat Oroszország. Idén szeptemberben pedig nemcsak itt, hanem más megszállt területeken is helyi választásokat rendezett Oroszország, amely négy régiót időközben önhatalmúlag elcsatolt Ukrajnától. Donyeckről, Luhanszkról, Zaporizzsjáról és Herszonról van szó, jóllehet ezek egy részét a Kreml nem is tartja ellenőrzése alatt. Ezeken kívül 2014-ben a Krím-félszigetet is bekebelezte Moszkva.
Putyin tavaly február 21-én nemcsak a szakadár köztársaságokat ismerte el, hanem hosszú televíziós beszédet intézett az oroszokhoz, és történelmi fejtegetésbe kezdett. „A modern Ukrajnát teljes egészében Oroszország hozta létre, egészen pontosan a bolsevik, kommunista Oroszország” – mondta, hozzátéve, hogy Lenin ártott Oroszországnak azzal, hogy megalkotta Ukrajnát. A beszédben Putyin arra is kitért, hogy Oroszországot kirabolták a Szovjetunió 1991-es összeomlásakor.
Minderről tavaly márciusban Gyóni Gábort és Mezei Bálintot kérdeztük, akik az ELTE BTK Kelet-, Közép-Európa Története és Történeti Ruszisztikai Tanszék oktatói. Mezei szerint az első független, modern ukrán államot valójában nem az oroszok teremtették meg, mivel 1917 és 1920 között létezett egy Ukrán Népköztársaság, illetve egy még rövidebb életű Nyugat-Ukrán Népköztársaság, amely aztán beolvadt előbbi államalakulatba. Bár a köztársaság kezdetben a föderatív Oroszország részeként definiálta magát, 1918 januárjában deklarálta a függetlenségét.
Az orosz–ukrán ideológiai ellentét egy a mai orosz, fehérorosz és ukrán kultúra előzményének tekinthető államra vezethető vissza. A 9. században létrejött Kijevi Rusz a kelet-európai szláv törzsek területén kreált, heterogén összetételű nagyfejedelemség volt a mongol hódításig, a 13. századig. Gyóni szerint a Kijevi Ruszt az ukránok és az oroszok egyaránt magukénak tekintik, igaz, eltérő módon. „1674-ben állítottak össze egy könyvet Kijevi szinopszisz címmel, amely tulajdonképpen az orosz történetfelfutás alapja lett” – mondta. E narratíva szerint az orosz történelem Kijevben kezdődik, az ukránok – ahogy akkor nevezték őket, kisoroszok – pedig a nagyoroszok testvérnépét alkotják. „Kijev Oroszországhoz való csatlakozása eszerint a történelmi igazságosság beteljesülésének tekinthető” – tette hozzá Gyóni. Amikor Putyin az orosz és ukrán egységről beszél, tulajdonképpen erre a narratívára épít.
1917 előtt az orosz szemléletre tehát a trijegyinaja eszmeiség volt jellemző, tehát hogy egy egységes orosz nemzet van, amely a fehér-, a kis- és a nagyoroszokból tevődik össze. Putyin lényegében ehhez tért vissza.
Változik a helyzet és a moszkvai indoklás is
Putyin azonban nem mindig csak a trijegyinaja eszmeiségre hivatkozik, hanem egyszerűen a birodalmi gondolkodásra. Mint azt a 24.hu-n szintén megírtuk, „az évszázadok során az orosz elitben megkérdőjelezhetetlenné acélosodott, hogy Oroszország a nemzetközi politika meghatározó szereplője, a birodalmi gondolat pedig identitásának alapjává vált”.
Putyin elnökségével tehát az orosz birodalmi szemlélet egyre nyíltabban tért vissza. Ennek csúcsa volt a tavaly februári invázió utáni helyzet, amikor a Kreml tagjai már arról beszéltek, hogy „Ukrajna a mi földünk”, egyesíteni kellene Oroszországgal. A birodalmi ambíciók ilyen nyíltan csak az utóbbi pár évben jelentek meg, Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő szerint a hosszú ideje tartó gazdasági nehézségek, a vissza-visszatérő pangás és a perspektívavesztés kompenzációjaként.
A kezdeti orosz magabiztosság tavaly jelentősen csökkent, amikor az ukránok ellentámadásai megingatták az orosz hadsereg sorait. Ekkor Putyin is kezdett másképp állni Ukrajnához, és mintha „jobban” tudomásul vette volna az ország létezését. Tavaly októberben azt mondta Kazahsztánban, hogy nincs szükség újabb tömeges csapásokra Ukrajnában, mivel Oroszország nem akarja elpusztítani az országot.
Sőt 2022 novemberében Dmitrij Peszkov orosz elnöki szóvivő azt is tagadta, hogy az orosz offenzívának az ukrajnai kormány- vagy rendszerváltás lett volna a célja, jóllehet az invázió kezdetekor még Ukrajna demilitarizálásáról és nácitlanításáról szólt az orosz propaganda.
