Egy rakéta nem csinál háborút

Lattmann Tamás: Egy rakéta nem csinál háborút

A Przewodów melletti rakétabecsapódás nem kis felzúdulást és aggodalmat okozott mindazoknak, akik figyelemmel kísérik a háborút; és nem utolsósorban azoknak, akik a kiterjedésétől tartanak. Egy NATO-tagállam területét érő támadás érthetően ezzel jár. Érdemes megvizsgálni az incidens jogi vonatkozásait.

Az incidens tényállási elemei egy ideig bizonytalanok voltak, ami jó néhány sajtótermék, illetve politikai megszólaló esetében – ahogy szokás – nem akadályozta meg az azonnali állásfoglalást. Viszonylag gyorsan tisztázódott azonban, hogy a becsapódó rakéta ukrán légvédelmi eszköz volt, s indítására egy átfogó orosz rakétatámadás elhárítása miatt volt szükség. Ilyen helyzetben, a konfliktusban részt nem vevő állam tekintetében főként az a kérdés vetődik fel, hogy az esemény minősíthető-e ellene indított fegyveres támadásnak, agressziós cselekménynek, megnyitja-e az önvédelem jogának gyakorolhatóságát és ezzel összefüggésben a NATO-szövetségesek támogatási vagy közös fellépési kötelezettségét.

Érdemes rögtön az elején tisztázni, hogy

amennyiben a cselekmény nem szándékos, az kizárja az agresszió megállapíthatóságát. Ahhoz ugyanis, hogy agresszióról beszélhessünk, az elkövető állam részéről szándékosságra van szükség;

ha büntetőjogi analógiával akarunk élni, akkor egyenes szándékra, vagyis az állam szándéka egyértelműen és tudottan a jogsértő magatartásra kell, hogy irányuljon. Tehát a kritérium az, hogy szándékos, a harmadik állam ellen irányuló fegyveres támadás legyen (vagy egyéb, az agressziót meghatározó 3314. sz. ENSZ közgyűlési határozat által megjelölt állami magatartásra, illetve adott esetben az ENSZ Biztonsági Tanács által ilyennek minősített magatartásra), amelynek eredményét az érte felelős állam kifejezetten kívánja.

Jacek Pawlicki : Milyen tétre játszik Zelenszkij?

Przewodów nem válhat új Szmolenszkké, nem oszthatja meg a lengyeleket és az ukránokat. Minél több vita folyik a tragédia körülményeiről, annál képtelenebb összeesküvés-elméletek mérgezik a kapcsolatainkat. Volodimir Zelenszkij elnök hibát követett el azzal, hogy kezdetben makacsul állította: nem ukrán rakéta zuhant le Przewodówban. Lehet, hogy ezzel nemcsak a lengyel közvélemény egy részét, hanem a NATO-szövetségeseket is elidegenítette, holott Ukrajnának most minden eddiginél nagyobb szüksége van a szolidaritásra. Ezért örvendetes, hogy az ukrán elnök kezdi megváltoztatni a véleményét. A Bloomberg New Economy Forum videókonferenciáján végül is úgy fogalmazott, nem száz százalékig biztos abban, mi történt a lengyel határon, és megköszönte, hogy Nyugaton senki sem hibáztatja az ukrán felet.

Charles de Gaulle egyszer azt mondta, hogy

a hallgatás az erősek dicsősége és a gyengék menedéke.

Kevés vezető volt, aki annyira tudta, mikor kell úgy hallgatnia, hogy az ne tűnjék a gyengeség kifejeződésének. Zelenszkijből a szavak fegyverként való forgatásának politikai mestere vált. Számos kijelentése, ha csak pár szavas is, be fog vonulni a XXI. század történelemkönyveibe. Legendájának része lett az őszinteség és a meg nem alkuvás. Tudnia kell azonban, hogy a hallgatás néha erősebb fegyver a szavaknál.

Pontosan ez a helyzet a przewodówi incidenssel. A visszafogottság, az óvatosság továbbra is jobb stratégia lenne, mint az elszánt kijelentések, miszerint nem ukrán rakéta okozta a két ember halálát. Annál is inkább, mert a NATO szakértői arra a verzióra hajlanak, hogy Przewodówra az ukrán Sz-300-as légvédelmi rendszerből indított orosz gyártmányú rakéta zuhant.
Ám Zelenszkijek akkor sincs oka aggodalomra, ha a tragédiát eltévedt ukrán rakéta okozta. Lengyelországban senki sem hibáztatja az ukrán felet a „baráti tűz” áldozatai miatt.

Vásárhelyi Mária: Méltóság és szabadság 2.0

Az elmúlt 30 év során egyetlenegy alkalommal fordult elő, hogy az Élet és Irodalom főszerkesztője, közeli jó barátom, visszautasította egy általam írt cikk közlését. Az írás címe „Méltóság és szabadság” volt, amelyben egy konkrét – velem megtörtént – esemény kapcsán elmélkedtem a szabadság és az emberi méltóság viszonyáról és az ezekkel kapcsolatos személyes preferenciáimról. Valamint arról, hogy milyen katasztrofális folyamatokat indíthat el a közbeszédben, ha a szabadságot rendre fontosabb értéknek tartjuk az emberi méltóságnál. A tartalmi kérdésekben teljes volt az egyetértés köztem és a főszerkesztő között, azt azonban, hogy bírósághoz fordultam egy olyan írás ügyében, amelyet önmagamra nézve mélyen sértőnek és megalázónak tartottam, elfogadhatatlannak tartotta. (Barátságunk azóta is töretlen)

A konkrét történet röviden az volt, hogy az akkor legnagyobb olvasótáborral rendelkező, liberális, többé-kevésbé független Index nevű internetes portál két munkatársa olyan – szellemesnek gondolt – írást közölt a Demokratikus Charta egyik rendezvényéről, amelyben személyemmel összefüggésben „dominákhoz befizető férfiakat””, „felajzott hímvesszőket”, „lucskos, elalélt pillanatásokat”, posztkoitális depressziót” emlegettek.

Az előadásomban egyébként a Fidesz, akkor már biztosra vehető, 2010-es győzelmével kapcsolatban arról beszéltem, hogy várakozásaim szerint milyen lehet a média jövője a fideszes hatalom átvétel után. „Annyi öreg nénit egy rakáson, mint a Városháza díszterme, még soha, egyikünk sem látott. Férfiak kevesen, hatvan alattiak még kevesebben, jól öltözöttek alig. Divatos frizuránk és laptopunk egyből gyanús…” jellemezték a közönséget a tudósítók, nem titkolt ageista, szegényellenes nézőpontból. Az írás ironikusnak szánt címe, „Hány halálos áldozatuk lesz a Fidesz lágereknek?” volt, arra utalva, hogy mennyire megalapozatlan és abszurd dolgokat állítottam a leendő Fidesz kormány médiapolitikájáról. A „tudósításban” egyetlen szót sem ejtettek előadásom valódi tartalmáról, kizárólag szexista, emberi méltóságomat mélyen sértő, ostoba gúnyolódásra használták a tudósítás lehetőségét.

Tény, hogy az általam vázolt jövőkép nem volt vidám, hiszen erre semmi okom nem volt, de az azóta eltelt 12 év valósága sokszorosan felülírta rémisztő vízióimat.

Széky János: A köz ellen

„S a nép, az istenadta nép, / Ha oly boldog-e rajt’ / Mint akarom, s mint a barom, / Melyet igába hajt?”

Arany János korában még nem létezett modern politikatudomány. A Bach-korszak vége felé a költő mégis pontosan jellemezte a kormányzás, avagy az adott ország fölötti uralom egy ma is gyakori típusát. A nép legyen „boldog”, éspedig úgy, „mint akarom”, ahogy az uralkodónak jó: mint az engedelmes haszonállat. A boldogság azonban nem az élettel való elégedettség, aminek mérhető a szintje – mérik is, az idei világranglistán Finnország az első, Magyarország az ötvenegyedik –, hanem mondhatni, funkcionális tényező. Miközben Edwardék ráérősen lovagolnak Wales felé, az udvaronc szájából elhangzik a briefing, miszerint a nép „Oly boldog rajta, Sire! / Kunyhói mind hallgatva, mint / Megannyi puszta sír”. A lényeg nem az, hogy a nép abszolút mércével jól érezze magát, és bízzon a jövőjében. Hanem hogy azzal legyen megelégedve, amit kap, és éppen annyira, hogy ne pofázzon. Kunyhók hallgatva, cél elérve.

További fontos elem, hogy az uralkodó szemszögéből „a nép” nem méltóságra számot tartó egyénekből áll: differenciálatlan sokaság, és az a természetes, ha a megalázottság állapotában van. Igavonó barom a méltóság nulla fokán. A kormányzásnak nem célja a társadalom jóllétének fokozása (más néven közjó, közérdek), hanem fordítva: az elszigetelt és méltóság nélküli egyedekből álló sokaság: eszköz, a szűk uralmi elit eszköze.

A világ azért mégis halad. Egy mai átlagos magyar sokkal jobban él, és – legalábbis elvileg – több joga van, mint egy XIII. századi walesi vagy XIX. századi magyar parasztnak, finomul a kín, rafináltabb a megaláztatás.

Az alattvalók – formálisan: választópolgárok – semmibevételének, megalázásának, eszközként használatának egyik legfőbb módozata itt és most a hazugság. Illetve nem is egyszerűen a hazugság, hanem az, amit a nemzetközi szakirodalom úgy nevez: firehose of falsehood, szó szerint hamis kijelentéseket ontó tűzoltótömlő, az igazság puszta létezésébe vetett hit elmosása a hazugságok vízágyújával.