A legújabb magyar futballvívmány Callum Styles honosítása

Széky János: Hol szabadság van

Az ukránoknál 2014 után a gazdasági szabadság továbbra is hibádzott, az első és a harmadik azonban megvolt: szabad és tisztességes választásokon dönthettek a vezetőik személyéről, ahol nem voltak örökölt, bérelt vagy paranccsal kijelölt helyek a politikában, hanem a kultúrtörténeti értelemben vett Akárki – Zelenszkij – is győzhetett. És mivel – fonák módon az oligarcharendszernek hála – pluralizmus működött a médiában, nem volt uralkodó, államilag diktált tematika és nyelvezet. Arról lehetett beszélni, ami az országban a legfontosabb, és azokkal a szavakkal, amelyek alkalmasak a fontos dolgok leírására. A korrupcióról, az oligarcharendszerről és az ország elleni orosz háborúról (a közkeletű nyugati tévedéssel ellentétben nem „szakadárok” indítottak polgárháborút a nyelvi jogaik elismertetéséért, hanem orosz finanszírozású zsoldosok szakítottak ki területeket a szuverén ukrán államból). Az ukránok most ezt a szabadságot védik, és talán ez magyarázza a roppant túlerővel szembeni sikerüket, ami az egész világot meglepte. Sz. Bíró Zoltán írta lapunkban: „másképp akarnak élni, mint ahogy a putyini Oroszország él”.

Magyarországon nemcsak a kormányoldal, hanem az ellenzéki is következetesen kerülte a legfontosabb témákat, valamint a fogalmakat, amikkel ezeket a témákat le lehetett volna írni. Adták „a szolga ostobát”. Nem mondták ki, hogy nincs demokrácia. Az ellenzéki pártok kerülték azt a témát, hogy a választások – az ő egyetértő közreműködésükkel – annyira nem tisztességesek, annyira egyenlőtlenek az erőviszonyok, hogy a szabad voltuk is kétséges. Kerülték annak a hangsúlyozását, hogy az uralmi elit számára a saját politikai hatalomkoncentrációja és személyes vagyon felhalmozása előbbre való a nemzet szuverenitásánál és becsületénél. Mindezt láthatóan abból a meggondolásból, hogy „az embereket” (ez a Fidesz által 2008 táján bevezetett, felülmúlhatatlan kreténségű terminus volt azokra a választópolgárokra, akik nem hivatásos politikusok; súlyosbított formában „a magyar emberek”) sok minden érdekli, csak a politikai, személyes és nemzeti szabadság nem. Akkor mért voltak meglepve a választások eredményén?

Békesi László: Az infláció csapdájában

A magas és növekvő infláció nem fogja megmenteni az “ezer sebből vérző” költségvetést, hanem rövid távon enyhíti az elkerülhetetlen hiány és államadósság csökkentő lépéseket. A magas infláció ugyanis nagyobb mértékben növeli a költségvetés bevételeit, mint a kiadásait. (A fogyasztási típusú adók az árakkal együtt emelkednek és növelik a nominális bevételeket. A kiadásoknak csak egy kisebb része követi az inflációt – pl. nyugdíjak, egyes szociális ellátások – így a nominális kiadások kisebb mértékben növekednek, mint a bevételek. Az inflációval megnövelt nominális teljesítmény nagyobb GDP-t jelent, így a bruttó nemzeti termék arányában kimutatott hiány és államadósság relatíve kisebb mértékű, annak reálértékénél. A magas infláció felzabálja a teljesítménnyel alá nem támasztott jövedelmeket, béremeléseket, szociális juttatásokat így nem növeli az árak arányában a reálkeresletet, azaz az import igényt és a reálfogyasztást.)

Ezek a nominális hatások azonban nem oldják meg a hibás gazdaságpolitika következtében kialakult krízis helyzetet, csak “láthatatlanul” hárítják át a terheket a lakosságra. Ráadásul a növekvő infláció miatt a hitelkamatok is emelkednek, így folyamatosan drágul az adósság finanszírozása. A „kedvező inflációs hatások” ellenére, sem a kényszer megtakarításokkal, sem az adó- és tehernöveléssel járó intézkedéseket nem lehet megspórolni!

A terhek ugyanis növekedni fognak valamennyi jövedelemtulajdonosi szektorban. Az állam terhei nőnek az eddigi kötelezettségvállalások áthúzódó hatásai, a dráguló deficit és adósság finanszírozás, a kieső EU támogatások pótlása, valamint a kivédhetetlen nemzetközi infláció begyűrűző hatásai miatt. Az infláció és az államháztartás állapota közötti kapcsolat.

Váradi Péter: Vacskamati virága, a magyar egészségügy

A magyar egészségügy virágja 50 éve nem volt kapálva, öntözve. Kurzustól, sőt társadalmi berendezkedéstől függetlenül úgy tekintettek rá, mint egy láthatóan nem az írott törvényeknek megfelelően, de – a betegek és az orvosok által évtizedeken keresztül csiszolt sajátos szabályrendszerben – mégiscsak köznyugalomra okot adóan működő rendszerre.

Az orvosok és egészségügyi szakszemélyzet alulfizetettségét a szolgáltatást igénybe vevő állampolgár hálapénzzel kompenzálta. A paraszolvencia erkölcsileg és szakmailag kompromittálta a rendszer minden részvevőjét, ugyanakkor gyakorlatilag ez volt az egyetlen teljesítményösztönző és minőség biztosítási elem.

Rendkívül káros hatása volt a képzésre. A tudástranszfer lényege, hogy a tudással rendelkezőnek érdeke legyen a készségek átadása. Amikor a főorvos, egyetemi docens nem a fizetéséből élt, hanem naponta volt kénytelen áruba bocsátani a legalapvetőbb készségeit, akkor a rezidens elől a vakbélműtétet is leoperálta. Kifejezetten ellentétes volt az érdekeivel, hogy tanítson, a maga konkurenciáját segítse kiépülni, főleg, ha semmi kompenzációt nem kapott cserében. A szakorvosok úgy szereztek képesítést, hogy a vizsga követelményekben előírt műtéti tapasztalat töredékével sem rendelkeztek.

E mellett fenntartotta és bebetonozta a hierarchiát. Hiszen a betegnek valahonnan rá kellett jönnie, hogy az osztályvezetőnek is pénzt kell adnia. Érdemes volt felmutatni kinek, hol a helye a sorban. Látványosan számonkérni, esetleg megalázni az alorvost a viziteken, személyesen átadni a zárójelentést a főorvosi szoba diszkrét magányában.

A paraszolvencia szétzilálta a betegutakat is. Az orvosok nem csak a gyógyító képességüket, hanem tudatosan vagy tudattalanul, de az ellátási folyamat mentén elfoglalt helyüket, kapuőri szerepüket is pénzzé tették. Ennek természetes következménye, hogy nem azok, nem akkor és nem feltétlenül azt az ellátást kapták, amire szükségük volt.

Ezzel együtt a hálapénz segített is. A lehetséges bónusz az orvos-beteg találkozás végén, sok esetben fokozta az orvos odafordulását, figyelmet és egyfajta szolgáltatói attitűdöt generált. A jobb hírű, felkészültebb, a betegek nyelvén inkább értő orvosokat többen keresték. Ezért ezek többet is kerestek. Ha nagyon igazságtalan módon is, de a hálapénzt egyfajta teljesítménypótlék szerepet töltött be a nyomorúságos állami alapbéren felül. Azonban rendkívül egyenetlenül oszlott meg. Mind a szakmák között – a műtőasztalnál a szikét tartó kapott mindent, az altatógépet kezelő meg semmit–, mind a szakmákon belül, a rangsorban felül állóknak jutott a java.

Hegyi Iván: A mi Styles-i esetünk

A legújabb magyar futballvívmány Callum Styles honosítása. Erről az angol futballistáról egy átlagos brit vagy európai drukker mit se tud, csupán egy 90 ezres angliai városban, bizonyos Barnsley-ban ismerik, merthogy ott kergeti a labdát. Hogy milyen színvonalon, arról kevéssé megejtően árulkodik, hogy az FC Barnsley az angol másodosztály huszonnegyedik, azaz utolsó helyezettje. Ez a csapat a futó évad negyvenkét eddigi mérkőzéséből mindössze hatot nyert meg, viszont huszonnégyet elvesztett. Szerzett harminckét gólt, és kapott csaknem kétszer annyit: hatvankettőt. Minek következtében már biztos: az új évadot már a harmadosztályban tölti.

Viszont van egy válogatott labdarúgója.

A magyarított Callum Styles. Agatha Christie, a krimiírók királynője A titokzatos stylesi esettel futott be 1920-ban; az MLSZ nem várhat hasonló sikert a százkét évvel később napvilágot látott, nemkülönben titokzatos Styles-i esettől. Mert hát mit akarunk mi futballilag az angol harmadosztálytól? S ha attól akarunk bármit is, akkor valójában hol tartunk? Figyelem: van olyan, elfogulatlanságtól egyáltalán nem mentes vélemény, amely szerint az utóbbi tizenkét évben „forradalom” zajlott a magyar labdarúgásban. Megértem, ha a nyájas olvasó azt mondja, ez olyannyira komolytalan, hogy szót sem érdemes vesztegetni rá, ám szerintem nem árt rögzíteni a tényt: az állítás a huszonegyedik század NER-Magyarországán nyomtatásban, sőt egyenesen vezércikkben megjelent.

A múlt évben napvilágot látott az is, hogy „tízből nyolc magyar büszkén vállalja a magyarságát, 85 százalékuknak erős nemzeti identitása van”. Ez derült ki a Kopp Mária Intézet a Népesedésért és a Családokért (röviden: KINCS) felméréséből. A reprezentatívnak nevezett kutatás arra is rávilágított, hogy „a magyar emberek főként országunk sikereire büszkék, a nemzeti önazonosságuk erősebb, mint az európai identitásuk”.

Egyszer hopp, másszor kopp.

Mert ha olyan hallatlanul büszkék vagyunk, akkor akként is cselekszünk, és nem hozzuk zavarba – pláne nem ássuk el – magunkat azzal, hogy bánya mélyről igazolunk. Az angol második liga utolsó helye, pláne a harmadik vonal a nemzetközi nívó tekintetében értelmezhetetlen. S bár látom én, ez a huszonkét esztendős barnsley-i fiatalember – aki 2020-ban tudta meg, hogy a nagymamája magyar – sajnálatosan dinamikusabb, sőt alighanem ügyesebb is a magyar válogatott játékosainak átlagánál, ezt azért nem kellene dokumentálni. Jobb időkben, ha egy szövetségi kapitány azzal fordult volna az MLSZ elnökéhez, hogy az angol másodosztály sereghajtójától akar behívni valakit a válogatottba, másnap már nézhetett volna állás után. Most Marco Rossi némelyek szemében nagyobb felfedező még Kolumbusz Kristófnál is.

Pedig az egész ügy nem jelent mást, mint a jelenkori magyar labdarúgás és benne az utánpótlás-nevelés tarthatatlanságát. A teljes leépülést az ezer milliárdos nagyságrendű, politikai alapon forradalomnak titulált, sosem látott pénzszórás közepette.