Váncsa István: Mellékhatások
A világ első alagútja Mezopotámiában épült időszámításunk előtt 2180 és 2160 között, legalábbis a Britannica szerint, avval a céllal, hogy a királyi palotát az Eufrátesz túlpartján levő templommal összekösse. Hossza kilencszáz méter körüli volt, a folyó medre alatt vezetett át, megépítésének nehézségei pedig az emberi képzelőerő határain messze túlmutatnak. Gyakorlati hasznáról vagy értelméről nemigen beszélhetünk, hiszen a problémát hídépítéssel jóval egyszerűbben lehetett volna megoldani, arról nem is szólva, hogy a kompot már az ősember feltalálta. Más kérdés, hogy a született uralkodó tudatában ilyesfajta megfontolások fel se ködlenek.
Kormányzó urunk számára az igazi szentély a stadion, joggal várhatja el tehát, hogy ne a profanum vulgus sűrűjén kelljen magát átverekednie akkor, amikor az ő saját katedrálisába igyekszik, hanem nyíljon meg számára egy csakugyan királyi út. A helikopter-leszállóhely, lévén olcsó és pórias megoldás, szóba se jöhet, a kozmodróm talán igen, de az a következő ciklusok valamelyikében esedékes. Most a Puskás Arénába vezető exkluzív alagút van soron, melyen át nemzetünk legjobbjai a díszpáholyba bejuthatnak, ezt pedig onnan tudjuk, hogy Stummer János, a Nemzetbiztonsági Bizottság elnöke kifecsegte. A tervezet ugyanis titkos volt, sőt valószínűleg az építkezést is suttyomban tervezték megoldani.
Bajomi-Lázár Péter: Karaktergyilkosságok
Ha az olvasó rákattint a Magyar Nemzet vagy a Pesti Srácok honlapjára, és átverekedi magát a kormányzati hirdetések sokaságán, mindennap talál moralizáló, személyeskedő, sokszor név nélkül jegyzett karaktergyilkosságot. A karaktergyilkos cikkek megjelenése után pedig ismeretlen nethasználók küldenek fenyegető online üzeneteket a kiszerkesztettnek.
Adatok nincsenek a kiberzaklatás mértékéről, de – érintett barátaim beszámolói és személyes tapasztalataim szerint – visszatérő, rendszerszerű jelenségről van szó. Olyan jelenségről, amelynek gyakorisága és természete a nagyközönség előtt többnyire rejtve marad, mert a célpont ritkán viszi ügyét a nyilvánosság elé.
A kormánybarát sajtó karaktergyilkosságai nemcsak ellenzéki politikusokat, hanem újságírókat, művészeket, közértelmiségieket is utolérnek. Mindazok céltáblává válhatnak, akik hangot adnak a kormányétól eltérő véleményüknek. A tüntetésen heves beszédet tartó gimnazistát sem kímélik.
Gadó Gábor: Egy betegről
Három törvényszéki bíró úgy döntött idén februárban, hogy az Alkotmánybírósághoz (Ab) fordul, mivel nem fogadták el, hogy Alaptörvény-ellenes törvényeket alkalmazva hozzanak ítéletet a Színház- és Filmművészeti Egyetem Hallgatói Önkormányzata (felperes) és a Színház- és Filmművészetért Alapítvány (alperes) közötti jogvitában. Korábban is megesett már, hogy egy-egy bíró vagy bírói tanács élt az Alaptörvény 24. cikkében biztosított jogával, és az előtte folyó pert felfüggesztve, a konkrét ügyben irányadó jogszabály Alaptörvénnyel való összhangjának vizsgálatát kérte az Ab-től.
Miért tekintünk most mégis jogállami „kiállásként” a Fővárosi Törvényszék bíráinak tettére, miközben ők csupán szakmai kötelességüket teljesítették? Mert ne feledjük, az Alaptörvény nem adott számukra választási lehetőséget: a bírói hatalmi ágat kötik ugyan az érvényes eljárási rend szerint kihirdetett hatályos törvények, ám az már nem várható el az igazságszolgáltatástól, hogy Alaptörvény-ellenes jogszabályok kikényszerítéséhez nyújtson segítséget. Ha a bíró a törvényhozó vagy végrehajtó hatalom alkotmányos visszaélésével szembesül, az Ab eljárását kell kezdeményeznie. A tény, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) ügyében a 105.K.707.375/2020/4. számú törvényszéki végzés megszületett, azt jelenti, hogy a per bíráinak szilárd meggyőződésük, hogy a nemzeti felsőoktatásról szóló törvényben az ún. magán felsőoktatási intézményekre vonatkozó felhatalmazó rendelkezés éppúgy Alaptörvény-ellenes, mint az. SZFE-törvény egésze.
Borhi László: Sortűz a Ritz előtt – Nyilasterror Budapesten, 1944–1945
Budapest 1944–1945 fordulóján a rettegés tere volt. Az elkeseredett harcok és a szövetséges légierő bombázása miatt fokozatosan pincékbe szorult a főváros lakossága. Ám a budapesti bérházakra oly jellemző fás- vagy szenespince, amely sokaknak oltalmat adott, mások számára a kínzás és a halál gyötrelmes színtere volt. A harcokkal párhuzamosan a Budapesten rekedt felfegyverzett kerületi nyilas pártszolgálatosok saját, és nem felső kezdeményezésre terror hadjáratot indítottak a fővárosi zsidók és a lakosság egyéb rétegei ellen. Elsősorban nem rablásról volt szó, bár ez sem állt távol a nyilas pártszolgálatba állt fegyveresektől, hanem megtorlásról, sőt egyes nyilasok szerint a zsidó ellenség és „kollaboránsaik” végső megsemmisítéséről. A félelem terévé váltak a létezés mikrokörnyezetei is. Egy bérházat Bumford Ottó és nyilas édesanyja tartotta félelemben, ők esténként véresen, zsákmánnyal megrakodva tértek haza. Másutt egy házmesterné fennen hangoztatta, hogy zsidó vért akar inni. Kéménczy Istvántól és nyilas családjától az egész környék rettegett.
Benda László: Meddig bírja Burma?
Intő jel lehetne a mianmari tüntetéssorozatok egyelőre kitartó híveinek, ha olvashatnák, mi történik Eurázsia túlsó végein. „El kell ismernem, hogy az utcát elvesztettük.” Ezt a belarusz ellenzék Litvániába kiszorított vezetője, Szvjatlana Cihanouszkaja jelentette ki. Igaz, az orosz (és ennek nyomán a magyar) kormányzati szócsövek nem idézték vissza a gondolat másik felét: de az ellenzék felkészül a tavasszal újrainduló küzdelemre…
Csakhogy mindkét helyen vitatott hatalmi erőszak – itt elcsalt választások, amott a hadsereg puccsa ellen tiltakoznak a demokrácia követelői. A hatalom megragadásában és megtartásában gyakorlott mianmari (azelőtt burmai) vezérkar kezdetben óvatosan lépett föl az olykor tíz- vagy százezres tömeggel szemben. Azóta a jelek szerint egyre inkább bekeményítenek.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
