Az eladó a könyvesboltban óvatosan annyit tanácsolt, mielőtt megveszem, azért lapozzak bele. Biztosítottam róla, hogy tudom, mit csinálok, és kifizettem a 2400 forintot. Miután az Alapjogokért Központ nevű kormánypárti álcivil szervezet a közösségi oldalon hetek óta agresszíven tolja az arcunkba kéretlen hirdetéseit a Genderőrület című kiadványáról, nem hagyhattam, hogy egy ilyen fontos szakirodalmi tétel kimaradjon a repertoáromból.
Miután az olvasó felépült a borító okozta röhögőgörcsből – lehunyt szemű, zsiráfnyakú, kontyos nő kackiás bajusszal, amelyről hamarabb asszociálunk a központ vezetőjére, Szánthó Miklósra, mint az olvasó rémálmaiból, gondolom, előhívni kívánt transzvesztita előadóművészre –, az első oldalakon további meglepetésekre számíthat. A kiadó ugyanis egy bizonyos Jogállam és Igazság Nonprofit Kft., amelyről az Átlátszó.hu-n érdekes információkat találunk. Az Alapjogokért Központ mögött, írják, „egy olyan kft. áll, amely 2013-ban és 2014-ben is a Fidesz pártalapítványa által kiosztott támogatások legfőbb kedvezményezettje volt.” A központ „gyakorlatilag a kormánypropaganda céljait szolgálja azzal, hogy a kormánypártok álláspontját támogató jelentéseket tesz közzé alapjogi kérdésekről, vagy a kormányt védi az alapjogsértés vádja ellen”, „munkatársait gyakran meghívják az állami és kormányközeli médiumokba, hogy magukat független civil szakértőknek álcázva védjék meg a kormány álláspontját.”
Almadi Sejla szerkesztő nem sokat bajlódott az előszóval. A kötetet ugyanis a szélsőséges konzervativizmusáról hírhedt afrikai bíboros, Robert Sarah dörgedelmes szavai nyitják – nem akadt egy magyar egyházfi, aki kifejti nekünk a mű hazai relevanciáját? Azért így sem haszontalan a bevezető: rögtön felkelti a gyanút, hogy a „genderideológia” elleni támadások nem (mint sokan tévesen hiszik) kifejezetten a transznemű emberekre vagy általában az LMBTQ-közösségre irányulnak, hanem magára a nemek közti egyenlőségre.
Sarah nehezményezi a nemzetközi segélyek feltételekhez kötését (amik közé tartozik például a fogamzásgátláshoz való egyetemes hozzáférés). A guineai bíboros nem látja a fától az erdőt: ugyanabban a bekezdésben panaszolja, hogy a szegények jogai szerinte háttérbe szorulnak, miközben kirohan a szegénységből való kitöréshez nélkülözhetetlen családtervezés ellen. Az „afrikai kultúrát” és a „szegények kultúráját” a homofóbiával és a reprodukciós jogok elutasításával azonosítja, szerinte ez az attitűd az új típusú gyarmatosításnak való következetes ellenállás. Ehhez azért az afrikai nőknek és LMBTQ-embereknek lenne egy-két szavuk, Stella Nyanzi ugandai feminista professzorasszonynak meg végképp.
Ezután szólal meg a szerző, Sallai Gábor fordításában, aki a lehetőségekhez képest többnyire gördülékenyen oldja meg a szöveg magyarítását, ugyanakkor nem mindig sikerül a megfelelő szakterminust eltalálnia. Zavaró félrefordítás például, hogy a „nem nélküli” helyett (a kontextus alapján erről van szó) folyton „aszexuálist” ír, holott ez a kifejezés elsősorban olyan emberre utal, aki nem tapasztal szexuális vonzalmat.
Marguerite A. Peeters 1967-es születésű belga újságíró, művészettörténész és teológus, aki több alkalommal járt hazánkban is. Egy korábbi kötete – noha a mostaninál jóval kisebb hátszéllel – már megjelent magyarul A nemek forradalma – Globális terv címmel. Jelen könyvének tézise az, hogy a „globális kormányzást” – leginkább az ENSZ-t –, és ezen keresztül a nemzeti kormányokat is mára szinte visszavonhatatlanul a hatalmuk alá hajtották a „nemek közti egyenlőség ideológiájának” letéteményesei: szakértők és nem kormányzati szervezetek, akik és amelyek az ötvenes évek óta munkálkodnak az emberiség romba döntésén. Peeters célja művével az ő aggodalmait osztók ideológiai felfegyverzése. A könyv során visszatérő motívum ugyanis, hogy míg a nemek közti egyenlőség igénye és az LMBTQ-aktivizmus aljas (a nácizmushoz és a kommunizmushoz hasonlítható) „ideológia”, és hazug, sőt esetenként sátáni „propaganda”, a keresztény-konzervativizmus még csak nem is egy nézőpont vagy világszemlélet, hanem maga a megtestesült objektivitás. Az oktatásba épített genderérzékenyítés kritikájánál a szerző például megfeledkezik – amellett, hogy távolról sincs minden országban ilyesmi – arról, hogy azelőtt is létezett (és mindig létezik) rejtett tanterv, amelynek a nemiségre vonatkozó része korábban a hagyományos-hierarchikus nemi szerepekre irányult.
Peeters annyit részben jogosan állapít meg, hogy a gender kifejezés nehezen fordítható más nyelvekre és (bár ezt ő nem így fogalmazza) a jelentésrétegei (társadalmi illetve pszichológiai nem, nemi identitás) összemosódva időnként valóban zavart eredményeznek, amit jó lenne tisztázni. Azonban neki is a szemére lehet vetni, hogy egyes fogalmakat (a konzervatív teológiában járatlan olvasó számára mindenképp) homályosan használ. Több fejezet után kezdtem csak például azt kapiskálni, hogy az ember „ingyenes ajándék volta” a hagyományos nemi szerepre való determinációt, annak betöltését jelenti, a „szeretetre való képesség” pedig a szerző világában csak az alá-fölérendelt nemi szerepek szerint megélt házasságban bontakozhat ki. A „valódi” ember az, aki ehhez tartja magát – a tekintélyelvűséget elutasító, szekuláris gondolkodású, önmagát a hagyományos szerepelvárásokon kívül megvalósítani igyekvő, és ilyen formán önazonosságra törekvő ember pedig mindenképpen tévúton jár, „önmagán kívül bolyong”, ráadásul (ennek fele sem tréfa!) kárhozatra van ítélve. Peetersnél, aki mondandóját nagyon szereti kétoszlopos táblázatokban szemléltetni, van az engedelmes vallásosság, és van vele szemben az elszabadult posztmodern – semmi egyéb.
Ezzel összefüggő további hiányosság, hogy Peetersnek (ellentétben a progresszív teológusokkal) a nem hívő olvasó számára nincs semmi mondanivalója. Gyakorlatilag – gondolom, mivel úgyis a pokolra jutnak – nem is számol a nem hívő olvasók létezésével. Persze ez egy teológus-írónak még mindig jobban elnézhető, mint egy olyan álcivil szervezetnek, mint az Alapjogokért Központ, amely egy elvileg szekuláris államban, mint Magyarország, jogi szövegekben (például az Isztambuli Egyezményt elutasító dokumentumában) rendszeresen „teremtett nemekről” hadovál.
Peeters javára legyen mondva, hogy a Magyarországon talán legismertebb „genderideológia” elleni élharcossal, Gabriele Kuby-val ellentétben neki legalább van némi fogalma a feminista szakirodalomról. Noha elég szelektív a tájékozottsága, mert a feminizmus számos irányzata közül csak a posztmodern feminizmusra és azon belül a queerelméletre fókuszál. Egy-egy egzisztencialista, illetve radikális feminista szerzőt idéz még (Simone de Beauvoir, Shulamith Firestone). A klasszikus, liberális feminista irányzat (a feminizmus talán legmérsékeltebb változata), illetve (ami keresztény szerző esetében meglepő) a keresztény feminizmus és a feminista teológia ugyanúgy kívül esik a látókörén, mint a feminista etika. Pedig ha olvasta volna a törődés etikájával foglalkozó szerzőket (Carol Gilligan, Nel Noddings, Sara Ruddick, Virginia Held), tudná, hogy az általa is kifogásolt felvilágosodás-korabeli emberképet, az atomizált, szélsőségesen individualista társadalomszemléletet, az emberek közti kapcsolódások figyelmen kívül hagyását számos feminista szerző is nehezményezte. Nehezményezi a maga módján a sokszor, jelen könyvben is démonizált Judith Butler is – akinek (és a szerző erről szintén hallgat) radikális konstruktivizmusa a feminista elméleten belül is vitatott. Ahogyan a „nemek közti egyenlőség ideológiájának” állítólagos inspirációiként felsorolt szerzők: Rousseau, Foucault, Nietzsche, Lacan, Freud stb. kritikus feminista olvasataival is könyvespolcokat lehet megtölteni. Ez még betudható a tájékozatlanságnak, annak elhallgatása viszont már szándékos lehet, hogy a feministák, LMBTQ-aktivisták (és bármely józan emberek) mélyen elítélik az orvosi műhiba áldozatául esett gyereken kísérletező John Money-t, aki a könyvben a genderelmélet problémamentes ősatyjaként tűnik fel.
Peeters visszatérően említ egy bizonyos „gender feminizmust”, mintha az külön irányzat lenne, holott a gender fogalmát mint a nemiség biológiai meghatározottságtól elkülönítendő társadalmi jellemzőit a feminizmus gyakorlatilag szinte minden irányzata használja elemzési kategóriaként. A 40-41. oldalon Peeters mindenesetre korrektül összefoglalja a feminizmus egyes törekvéseit. Azonos választási lehetőségek, az erőforrásokhoz való egyenlő hozzáférés, a nemi alapú diszkrimináció eltörlése, az önmeghatározás szabadsága – az olvasónak ezektől el kellene borzadnia?
Akinek nem sikerült, az még hátha megijed a nemek közti egyenlőség „homoszexuális értelmezésétől”. A koncentrikus körökként ábrázolt genderideológia hasonlatával (a legártalmatlanabb törekvések vannak kívül, és onnan haladunk a radikális mag felé) Peeters tulajdonképpen azt problematizálja, hogy a nőkkel szembeni erőszak (például a nemiszerv-csonkítás) vagy a nők gazdasági, oktatási hátrányai ellen fellépő aktivisták gyakorta támogatják az LMBTQ-emberek jogait is. Mintha ezzel valami oda nem illő plusz „csomagot” csempésznének be trójai falóként az emberi jogi követelések közé. Holott érdekes feminizmus lenne az, amely magukra hagyná a leszbikus és biszexuális nőket, vagy támogatná a nők érdekeit nem (sem) szolgáló „kigyógyító” terápiákat melegek számára. (E reparatív terápiák kapcsán sose merül fel a propagálók részéről, hogy vajon a nők akarnak-e a hajlamukkal élethosszig küszködő látens melegek feleségei lenni. Az „LMBTQ-mentes” feminizmust elvárók arról is megfeledkeznek, hogy a nők anyaként is érintetté válhatnak.) Az utolsó fejezetben
Ez meg is történt itthon az Isztambuli Egyezménnyel, amely pedig LMBTQ-jogkövetelésre egyáltalán nem alkalmas. Tökéletes technika a társadalom megosztására.
Peeters azonban a szöveg több pontján dicséretre méltó őszinteséggel leplezi le magát és a „genderideológia” ellen fellépő transznacionális mozgalom egészét: nem az LMBTQ-aktivizmus felé mutató „túlzások” fájnak neki igazán, hanem az alárendeltséget elutasító nőiség. Hiába ijesztget többször is a szexuális orientáció és a nemi identitás szabad megválasztásával (ami úgy ahogy van, téves, mert legfeljebb a felvállalás választható valamilyen szinten) – csak kibújik a szög a zsákból. Ő – és a „genderideológia”-ellenes mozgalom – akkor sem fogadná el a feminizmust, ha az összes LMBTQ-embert kilőnénk az űrbe (úgyhogy emiatt igazán felesleges az LMBTQ-közösség, vagy azon belül a transznemű és nem bináris emberek ellen fordulnunk). Meglehetősen árulkodó például a nemek „egymást kiegészítő” képe – ne higgyük, hogy itt két egyenlő fél komplementaritásáról van szó! (Ezért is érdemes gyanakodnunk, amikor a konzervatív-keresztény diskurzus a nemek egyenlő jogait egyenlő méltósággal akarja helyettesíteni.) A nő rendszeresen a férfi „kiegészítőjeként” tűnik fel a szövegben – de a férfit egyszer sem láthatjuk a nő kiegészítője szerepében. A legijesztőbb mégis a fogamzásgátláshoz való jog folytonos idézőjelbe tétele. Sajnos erre vonatkozó információt nem találtam, de nagyon csodálkoznék, ha Peeters 8, 15 vagy 20 gyermek édesanyja lenne – amennyi egy házasságban a nő termékeny évei alatt védekezés nélkül megszülethet.
A könyv további hibája, hogy durván eltúlozza a női és LMBTQ-jogegyenlőségi mozgalmak, valamint a kapcsolódó nemzetközi egyezmények sikerét. Peeters leírása szerint a gender mainstreaming, azaz a nemek közti egyenlőség szempontjának beépítése már az egész világon minden kormányban, minden minisztériumban megvalósult, és átjárja az oktatást, az üzleti világot és a populáris kultúrát is. Kitér arra, hogy egyes országok büntetik a homoszexualitást – és ezt egyetlen szóval sem helyteleníti! Cserébe viszont mélységesen felháborítónak találja, amiért egy korábbi ENSZ-főtitkár határozottan deklarálta, hogy támogatja az LMBTQ-közösség tagjait. Nem tűnik fel neki, hogy ez sokszor mennyire csak egy üres udvariassági formula, a dokumentumokban meg írott malaszt? Elvégre az ENSZ nőjogi egyezménye, a CEDAW is évtizedek óta a magyar jogrend része (1982. évi 10. törvény erejű rendelet), gyakorlati betartása viszont finoman szólva is részleges. A Peeters által nehezményezett „ellenőrzési rendszerek” is annyit érnek, hogy a magyar kormány egy az egyben figyelmen kívül hagyhatta a 2013-as időszaki CEDAW-ajánlásokat, 2016-ban pedig szemrebbenés nélkül gúnyolhatta a hozzánk látogató nőjogi szakértőt, Frances Raday-t. Ha az ENSZ valóban olyan nagy hatalommal bírna, mint ahogyan Peeters felválzolja, akkor ezek nem történhettek volna meg következmények nélkül.
Végképp nem kerülhetne sor a világ más országaiban a hazaiaknál súlyosabb nő- és LMBTQ-ellenes jogsértésekre.
Ha a „nemek közti egyenlőség” ideológiája olyannyira eluralkodott az egész világon, miért ülnek börtönben szaúd-arábiai nőjogi aktivisták csak azért, mert autót vezettek? Miért adnak férjhez Indiában felnőtt férfiakhoz tízévesnél alig idősebb lánygyermekeket? Miért nem kapnak sokszor még a legfejlettebb országokban sem a nők érdemi hatósági segítséget a családon belüli erőszak esetén? Miért robbant akkorát a nemi egyenlőség eszméjével állítólag átitatott világban a szexuális zaklatás ellen fellépő #metoo kampány? És ha az LMBTQ-lobbi olyan nagyon erős, miért végeznek ki Iránban a mai napig meleg férfiakat? Miért vált az elmúlt évben világszerte mintegy 350 transznemű ember gyilkosság áldozatává a nemi identitása, nemi önkifejezése miatt? És miért tehette meg a magyar kormány, hogy egyetlen tollvonással megszünteti a jogi nem- és névváltoztatás lehetőségét, továbbá, a hetero egyedülálló nőkkel is kiszúrva megakadályozza, hogy az azonos nemű párok gyermeket fogadjanak örökbe?
Peeters egy ponton maga is elismeri, hogy az ENSZ-dokumentumok nem kötelező érvényűek, és megemlíti, hogy maga is sok aktivistát hallott panaszkodni a hiányos megvalósulásukról. Ő azonban még így is mérhetetlen ellenszenvvel viseltetik a „senki által nem választott” civilek, az alulról jövő kezdeményezések, a részvételi demokrácia és az aktív állampolgárság, egyáltalán a tekintélyelvűséggel való szembefordulás minden formája ellen. Egy helyütt írja is a szövegben, hogy a „gyermeki attitűdöt” tartja optimálisnak. Pedig ha hazájában egy liberális párt, bekebelezve a közmédiát és agresszíven a népesség egészére erőltetve az ideológiáját, több mint tíz éve kétharmados többséggel ámokfutva kormányozna és kénye-kedve szerint akár egy éjszaka alatt azt szavazna az állampolgárok nyakára, ami csak eszébe jut, biztos vagyok benne, hogy maga Peeters lenne az első, aki konzervatív-keresztény civil szervezet alapítójaként síkra szállna a kisebbségi csoportja jogaiért.
Mindent összevetve, a könyv, azon túl, hogy több ponton téved, csúsztat, reduktív, illetve hamis szembeállításokat alkalmaz, egy rosszul strukturált, és stílusát tekintve meglehetősen unalmas olvasmány, dagályos körmondatokkal és rengeteg önismétléssel. Nem nyújt semmit mindabból, amiért az ember egy hozzá képest drasztikusan más világnézetű szerző művét a kezébe veszi: nem tanít semmit és intellektuális kihívást sem ad. Az érvek többsége már ismerős volt számomra a „genderideológia”-ellenes diskurzus korábbi szellemi termékeiből – felháborító újdonságként szinte csak a szeretet durván leszűkített értelmezése hatott rám. Kész kínszenvedés volt a köz tájékoztatása érdekében átrágni magam a szövegen – és még hátra van a feketeleves!
Peeters például pozitív eredménynek nevezi a rasszizmus visszaszorítását, Szánthó viszont nyúlfarknyi szövegében is készségesen elsüt több vaskos migránsozást. De még ha csak ez lenne a baj! Az LMBTQ-emberek elfogadását (akik szerinte az „abnormalitást” képviselik) ahhoz a kínhoz hasonlítja, amit az okozna számára, ha a sóra allergiás emberekre való tekintettel neki örökké sótlan ételeket kellene ennie. A konzervatív filozófustól, John Kekestől a következő kedves idézetet villantja fel: a tolerancia „az akarat és az erkölcsi meggyőződés gyengesége.” Jó és rossz helyes megkülönböztetése az ő értelmezésében a másság akár agresszív elutasítását vonja maga után. Még önmagával szemben sem következetes: egyszer gúnyolja az állatvédőket és a vegánokat, a következő oldalon viszont (mivel akkor ez áll érdekében) hirtelen mégis elkezdi érdekelni a környezet, és az elfogadási kampányaikkal villogó, közben azonban szemetelő nagyvállalatokat ostorozza. Demagógiáját azzal teljesíti ki, hogy előveszi az LMBTQ – pedofil (hamis) asszociációt, majd kenetteljes bibliai idézettel búcsúzik. Mindenki jól végezte dolgát, szerző, kiadó, szerkesztő, marketinges (vajon mennyibe került mindez nekünk, adófizető állampolgároknak?) – kár, hogy az előszóban még bezzegcsoportként előrángatott szegényeknek ettől sem lesz jobb.
