Szabad választások előtt nincsenek szabad választások
– summázta az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) egyik utolsó ülésén Orbán Viktor azok véleményét, akik szerint hiba a köztársaságielnök-választást a parlamenti választás elé hozni. A Fidesz az SZDSZ-szel együtt úgy ítélte meg, hogy ez nem a demokratikus átmenetet, hanem az MSZMP hatalomátmentését szolgálná.
Ezzel szemben a legnagyobb ellenzéki párt, az MDF nevében Antall József úgy érvelt: „a hadműveletben a hírszerzőinktől tudjuk”, hogy az MSZMP nem fogadja majd el a parlamenti voksolás utáni elnökválasztást. Ezért Antall azt javasolta, az ellenzék menjen bele a parlamenti választás előtti elnökválasztásba, de ebben az egyetlen kivételes esetben a nép szavazzon az államfőről, ne a parlament.
Így jöhetne létre kompromisszum az MSZMP-vel. Kövér László imígyen replikázott: nincs kompromisszum, az állampártiak
szakadjanak meg.
Vitás ügyként terítéken volt még a Munkásőrség feloszlatásának, az MSZMP vagyonának és a munkahelyi pártszervezeteknek a kérdése is. Az állampárt ezekben bizonyos részengedményeken túl megkötötte magát. Az MDF-ben úgy vélték, a negyedik vitás ügyben – ez volt az államfőválasztás – közelíthetnék az álláspontokat, nehogy zátonyra fusson az egész megegyezési folyamat. Az SZDSZ fordítva gondolta: mivel az MSZMP három kritikus ügyben lecövekelt, a negyedikben nincs se ok, se mód engedményre.
Stratégiai ellentétek
Az eltérő megközelítések mélyén stratégiai ellentét húzódott. Az MDF úgy látta, az átmenet sikerének esélyét növeli, ha megsegítik az MSZMP-n belüli reformereket. Ha ugyanis a keményvonalasok felülkerekednek, arra rámehet a rendszerváltás. Az SZDSZ „teljes rendszerváltás” stratégiája viszont arról szólt, hogy nem hagyhatnak hídfőállásokat az állampárt kezén. Különben is, a Fidesszel együtt a céljuknak nem az MSZMP reformereinek támogatását, hanem az állampárt felmorzsolódásának siettetését tartották.
Volt persze egy másik kritikus pont is. Az SZDSZ és a Fidesz úgy vélte, a parlamenti választás elé hozott közvetlen elnökválasztás – miként Magyar Bálint fogalmazott – „Pozsgay elnökké ütését” jelentené.
Pozsgay Imre 1989-ben a legnépszerűbb magyar politikus volt, nemzetközileg elismert reformer, a kormányban államminiszter, az MSZMP négytagú elnökségének tagja, pártjának megnevezett köztársaságielnök-jelöltje. Jól látszott, ha még az 1989-es évbe beleszuszakolják az elnökválasztást, idő sem marad Pozsgayval szemben egy másik jelöltet felépíteni.
A pártpolitikai viszonyok is úgy álltak, hogy az MSZMP a parlamenti választás egyik esélyesének számított. Antall október végén – már az MSZMP átalakulása után – azt nyilatkozta:
Az MSZP nélkül nincs és nem is lehet stabil, a nemzet érdekét szolgáló koalíció.
Akadt más is, ami miatt az SZDSZ és a Fidesz fúrta Pozsgay elnökségét. Az államminiszter akkor már legalább egy évtizede szoros kapcsolatot ápolt Csoóri Sándor költővel, az MDF szellemi atyjával, évek óta ismerte Antallt is. Politikai körökben közismert volt, hogy időről időre találkozik az MDF meghatározó személyiségeivel, mondhatni háttértárgyalásokat folytatnak egymással.
Az MDF tehát a számára kedvezően alakuló átmenethez szükséges kompromisszum biztosítékát látta Pozsgayban, akivel eszmei rokonságot is ápolt. Az SZDSZ és a Fidesz éppen emiatt igyekezett megakadályozni Pozsgay elnökségét, lévén az MSZMP egyik vezetője, tetejében az MDF szövetségese, s valamiféle harmadik utas demokrácia híve, ami nem illeszkedik résmentesen a liberális demokráciához.
Az állampárttal folytatott egyeztető tárgyalásokat lezáró dokumentum végül a következő formulát tartalmazta: „a politikai stabilitás elősegítése érdekében kívánatos a köztársasági elnök ez évi megválasztása”. A megállapodást az államfővita miatt az SZDSZ és a Fidesz nem írta alá, viszont nem éltek a vétójogukkal, így a sokrétegű megegyezés hatályba léphetett az EKA és az állampárt között.
Az igazi csavar azonban az volt, hogy Tölgyessy Péter bejelentette: az SZDSZ népszavazást kezdeményez a Munkásőrség megszüntetése, a pártvagyon és a munkahelyi pártszervezetek kérdése mellett az elnökválasztás időpontjáról is – vagyis arról, hogy azt a parlamenti választás után tartsák. Az ötletet szállító Haraszti Miklós felismerte: mielőtt az SZDSZ beleszorul abba a szerepbe, hogy ellenzi a nép akaratnyilvánítását, maga az SZDSZ fordulhatna a néphez. Kis János a felvetést azzal fejlesztette tovább, hogy csakis a legutolsó pillanatban, az Nemzeti Kerekasztal záró ülésén jelentsék be a népszavazást, ne legyen ideje sem az MSZMP-nek, sem az MDF-nek elébe menni.
Az akcióval örökre megbántott Pozsgay helyesen értelmezte úgy, hogy a játszma ellene, az elnökké választása ellen folyt: ha egyszer a választáson nem lehetne legyőzni őt, akkor a választást igyekeztek megakadályozni az ellenfelei. Ugyanakkor Pozsgay és támogatói pontosan azért akartak mielőbbi elnökválasztást, mert tudták, hogy egyoldalú versenyben húzhatnák be a győzelmet.
Sokan a népszavazást kezdeményezők fejére olvasták, hogy az időpontra vonatkozó kérdés félrevezető volt, hiszen valójában az elnökválasztás módja állt a fókuszban. Csakhogy a megelőző vitáknak tényleg fontos témája volt az időpont, ami nagy jelentőséggel bírt az átmenet alakulásában.
A politikában egy hét nagy idő. Hát még tíz hét, amennyi az 1989. szeptember 18-ai bejelentés és a november 26-án tartott népszavazás között eltelt. Ez alatt leomlott a berlini fal, győzelmet aratott a prágai bársonyos forradalom. Lezajlott a magyar állampárt kongresszusa, a keményvonalasok kiszorultak a hatalomból. A visszarendeződés veszélye elmúlt. Megsemmisült az az érv, hogy az ellenzéknek az átmenet érdekében mindenben egyezséget kell keresnie az állampárt reformereivel.
Egy hónap alatt, október közepére összegyűlt az akkori szabályok szerint szükséges százezer aláírás a népszavazáshoz. A parlament október végén kiírta a köztársasági elnök közvetlen választásának időpontját, ha nem is a folyó évre, de 1990. január 7-re, egyúttal a népszavazást is 1989. november 26-ra. Az elnökválasztás megtartását a népszavazás eredményétől tették függővé.
Emellett, az utolsó állampárti parlament – a népszavazás súlytalanítása érdekében – döntött a Munkásőrség felszámolásáról, a pártvagyonnal való elszámolásról és a munkahelyi pártszervezetek megszüntetéséről is. Másfelől viszont, amikor október 23-án kikiáltották a köztársaságot, az országgyűlés elnöke – a nyíltan köztársasági elnöki ambíciókat tápláló Szűrös Mátyás – lett az ideiglenes államfő. Nem állt meg többé az előrehozott elnökválasztás támogatóinak érve, hogy a stabilitás érdekében van erre sürgető szükség.
Az SZDSZ vezette „népszavazási kiskoalíció” mozgósító kampányával szemben az egyre bágyadtabb MSZP állt, az MDF pedig a népszavazás bojkottjára hívott fel. November 26-án mégis a választók több mint a fele adta le szavazatát. Három kérdésben elsöprő volt az igenek aránya. Az államfőválasztás időpontjának ügyében leadott 4,3 millió szavazat körében mindössze 6404 voks döntött az SZDSZ javára.
A történethez tartozik, hogy ezek után a távozó parlament a közvetlen elnökválasztás bevezetéséről döntött, hiszen a népszavazás formailag csak az időpontot érintette.
A népszavazás alaposan átrendezte a parlamenti választásra készülő közéletet. Pozsgay elismerte a vereséget. Az Indexnek 2015-ben így emlékezett:
Lórúgásként éltem meg, nem tagadom. Pedig lett volna dolgom államfőként. De ezt nem akarták az ellenfeleim.
Elindult az MSZP zsugorodása, az utódpárt a parlamenti választás esélyeséből a kampány pofozógépévé vált. Az SZDSZ lendületet vett, tagsága és támogatottsága dinamikusan nőtt. A bojkottfelhívással kudarcot valló MDF sorsa a legérdekesebb: Antall állítólag azt mondta Tölgyessynek, „a népszavazás kiváltotta őt az MSZMP-vel kötött kompromisszumból”. 1990 elején Antall már kizárta a koalíciót az MSZP-vel, pártja beszállhatott az MSZP elleni antikommunista kampányba, és tavasszal az MDF megnyerte a választást.
A köztársasági elnöki poszt ügyének végleges rendezése az első szabadon választott parlamentre maradt. Antall különmegállapodást kezdeményezett a választáson második helyezett SZDSZ-szel. A paktum részeként a kormányzás megkönnyítéséért cserébe az MDF átengedte az államfő jelölésének jogát az SZDSZ-nek, de úgy, hogy Antall javaslata kifejezetten Göncz Árpád személyére vonatkozott. A paktum érvényre juttatásához, és a parlamenti elnökválasztás (újbóli) alkotmányba foglalásához a két nagy pártnak megvolt a kétharmados többsége. Göncz Árpád megválasztását a képviselők kilencven százaléka támogatta. Tízéves elnöksége során a legtöbb konfliktust az Antall-kormánnyal szemben vállalta.
Mi lett volna, ha?
Hogy milyen elnök lett volna Pozsgay, és maga az elnöksége mi mindenen változtatott volna, azt természetesen lehetetlen megmondani. Mivel azonban 6404 szavazatnyi differencia egy országos népszavazáson már-már a véletlen kategóriájába sorolható, egy pillanatra érdemes belebocsátkozni ebbe a gondolatkísérletbe.
Már csak azért is, mert kínálkozik a feltételezés, hogy Pozsgay köztársasági elnöksége más politikai atmoszférát teremthetett volna, amelyben 1990 márciusára nem csuklik össze az MSZP, miből következően azonban az 1994-es diadalmas visszatérése sem következett volna be. A rendszerváltó utódpártnak kellett volna – talán koalíciós partnerekkel együtt – újabb éveken át kezelnie a rendszerváltás utáni társadalmi-gazdasági krízist.
Azt viszont már végképp nem tudhatjuk, magukra a szocialistákra miként hatott volna Pozsgay kiemelkedése, elnöki manőverezése: lehet, hogy az MSZP-n belüli áramlatok ereje is másképp alakul, és így a kormánypolitika is. Nem szólva arról, hogy
Az is lehet, hogy a „megalvadt kádári struktúrák” még több cikluson keresztül kitartanak, ha működtetőik 1990-ben megőrzik a kormánypozíciót.
Amire azonban csak esélyt, nem pedig garanciát nyújtott volna Pozsgay képzeletbeli elnökválasztási sikere. Azok a tényezők ugyanis, amelyek miatt egyáltalán szorossá válhatott az államfői posztról szóló népszavazás, mindenképpen hatottak volna a közvéleményre. A reformkommunisták 1989 végére kimentek a divatból, egy elnökválasztási siker sem lett volna már euforikus, inkább a végpont. Utána ugyanúgy jöhetett volna az antikommunista érzület felívelése, mint ahogy a valóságban történt a parlamenti választáshoz közeledve.
Az sem mellékes, milyen elnöki mintát követett volna Pozsgay, ha megválasztják. A népszavazás után azt mondta, „egy teljesen legyengített elnöki funkcióra nem vágyom, ez idegen a személyiségemtől, az aktivitásomtól”. Egy évvel később, amikor kilépett az MSZP-ből, úgy nyilatkozott, a politikai váltógazdálkodás igazán csak az angolszász országokban vált be, „nekünk meg lehet találnunk a csak Magyarországra jellemző politikai berendezkedést”.
Ezeket olvasva arra gondolhatunk, hogy Pozsgay igyekezett volna teljes szélességében kitölteni a rendelkezésére álló elnöki jogkört, esetleg a bővítésével is próbálkozott volna egy sajátos magyar modell kialakítására hivatkozva. A politikai átmenet így akár meg is hosszabbodhatott volna az elnöki hatalom bővítésére irányuló kísérletek miatt. Ezen túl Pozsgayt külpolitikai aktivitásra is ösztönözhették volna azok a súlyos sérelmek, amelyeket a határon túli magyaroknak Iliescu, Mečiar, Milošević alatt kellett elszenvedniük.
Az államfői hatalombővítés feltételezését látszik alátámasztani az is, hogy 1989 őszén Pozsgay saját mozgalmat alapított, amit akár majdani elnöki pártnak is szánhatott. Szintén az aktív beavatkozásra való hajlamát jelezte, amikor államminiszterként lecseréltette az akkori egyetlen országos televízió, az állami főadó híradójának főszerkesztőjét, összhangban MDF-alapító elvbarátainak elképzeléseivel. A beavatkozói elnöki minta meghonosítása szélesre nyithatta volna az ajtót az autoriter hajlamú politikusok több nemzedékének már jóval 2010 előtt, különösen, hogy az egyszerinek szánt közvetlen elnökválasztás tényleges megtartása után nehéz lett volna „visszavenni” a néptől az államfőválasztás eszközét.
Vereség vs. győzelem
A „mi lett volna ha” jellegű találgatásoknak valójában azonban csak egyetlen értelme van: rávilágítani arra, mennyire összetettek a politikai döntési helyzetek, és ezért mennyire nehéz még visszafelé is megmondani, miből mi következhetett volna. Azt viszont szemléletesen megmutatták a harminc évvel ezelőtti történések, hogyan lehet a vereségből győzelmet kovácsolni, hiszen az SZDSZ, majd az MDF is hátrányt fordított az előnyére az 1989 őszén lezajlott fordulatok közepette. Távolabbról nézve pedig Pozsgay bukása és a mára megsemmisült rendszerváltó nagy pártok sztorija arra is bizonyíték, hogy a politikában nem csak minden vereség megfordítható, de végleges siker sincs sohasem.
Kiemelt kép: Szalay Zoltán / Fortepan
