Kertváros. Családi házak, fehér kerítések, megművelt kertek, hétvégi nyugalom. Nagyjából mindenkinek ez jut eszébe először a szóról. A kertváros az urbanisztika fantasztikus találmánya, nélküle ma nem ilyen lenne az Egyesült Államok szövete. Magyarországon persze kevésbé tervezetten jöttek létre az ilyen városrészek, de végső soron ez (is) a különbség az Egyesült Államok és Európa között: a tervezés és az organikus fejlődés mássága.
Nem minden magyar városban van kertváros. Ahol van városrész, amit így hívnak, ott többnyire tényleg családi házakat láthatunk, a már említett kertekkel, ha már innen kapták a nevüket.
Pécs nem ilyen város. A pécsi Kertváros az urbanisztika furcsa tréfája, egyben tökéletes bizonyítéka annak, hogy tényleg Pécsen vannak a legfurcsább városrésznevek. A pécsi Kertváros ugyanis egy óriási lakótelep, hatalmas panelekkel. Város van, ami nincs, az a kert. Ráadásul Pécsen szinte soha senkinek nem jut eszébe, hogy ez így furcsa, szokatlan vagy abnormális, dehát Budapesten sem gondolkodunk el azon, hogy Békásmegyeren nincsenek békák, Rákospalotán rákok, Káposztásmegyeren káposzták, vagy éppen Óbudán Buda.
Pécs Kertvárosát az teszi érdekessé, hogy az országban máshol nem nagyon találunk ilyen városrészt. Olyan területről beszélünk, amelyben legalább szekszárdnyi, de az is lehet, hogy kaposvárnyi ember él, valahol harminc és hatvanezer fő között.
Kertváros megértéséhez először azt kell tudnunk, nagyjából hogyan épül fel Pécs. Természetesen elmehetnénk egészen a nüanszokig, és megnézhetnék, hol határolja a Szkókót a Kisdaindol, de a pécsiség tudásának erre a mélységére tényleg csak azoknak van szüksége, akik elindulnak az önkormányzati választásokon.
Pécs alapvetően öt tényleg jelentős városrészből áll. Uránvárosból, Kertvárosból, a belvárosból és a Mecsekoldalból, valamint a Keleti városrészből. A belváros szó magáért beszél, a Mecsekoldal pedig Pécs Rózsadombja, mármint akkor lenne az, ha nem lenne Pécsen Rózsadomb nevű városrész, amely egyébként, újabb tréfaként, a kertvárosi óriáslakótelep szélén van. Uránváros a régi lakótelep, a város nyugati része, amelyet a második világháború után kezdtek el felhúzni, hogy a pécsi ipar felszívóerejének következményeit kezeljék. Egy része természetesen megmaradt lakótelepnek, de az Egyetemváros közelsége miatt ez népszerűbb rész az egyetemisták számára is. A Keleti városrész, amely – nem fogják kitalálni – keleten van, nagyjából régi bányászközpontok összessége. Ez Pécs leginkább problémás része, ha nem is a bűnügyi statisztikák, a biztonságérzet hiánya miatt mindenképpen.
Maradt Kertváros, Pécs déli harmada. A név becsapós, mert hiába hívja a köznyelv az egész területet Kertvárosnak, sosem volt ez a neve, és sosem az egésznek. De ne szaladjunk előre.
Pécs a második világháborúból a helyzethez képest jó állapotban jött ki. A városban jelentősebb fizikai kár nem jelentkezett, a könnyűipar megmaradt, és mivel a környéken jelentős mennyiségű szenet, majd uránt találtak, a szocialista rendszer meglátta a városban a lehetőséget. Vannak, akik Pécs problémáinak egy részét is ide vezetik vissza. A század elején ez egy körülbelül hetvenezres polgárváros volt, amely máig büszke ezekre a gyökerekre. Nem véletlen, hogy a pécsiek tükének hívják a született pécsieket, az számít őshonosnak, aki több generáció óta a városban él, és földje, valamint szőlője van a Mecsek oldalában.
Ehhez képest a világháború utáni időszak jelentős átalakulást okozott. Pécs méretét a szocialista vezetés valahol kétszázezer fő körül szerette volna látni, amit igazából soha nem ért el, de még ma, hosszú sorvadás után is 150 ezer ember él itt. A beköltözők jelentős része szakmunkás volt, több fázisban érkeztek Borsodból, de később a város bányái képesek volt a teljes szabad magyar munkaerő jó részét felszívni.
Ezeknek a friss bevándorlóknak valahol élnie kellett. Uránváros első lakásait már 1956-ban átadták, de az új lakótelep messze nem volt elég arra, hogy otthont adjon az érkezőknek. A magyarországi lakótelepek nagy része hasonló okok miatt született. Azon máig vita van, hogy pontosan mit nevezünk lakótelepnek. Vannak olyan lakótelepeink, amelyek sok szempontból nem hasonlítanak arra, amit ma értünk alatta, mint például a budapesti Wekerletelep.
A lakótelepek valójában tiszta formájukban rövid időn belül felhúzott, homogén népesség által lakott városrészeket takarnak. Ettől a mai névhasználatunk kissé eltér. A KSH úgy definiálta a lakótelepeket, mint többnyire házgyári technológiával épített, középmagas és magas lakóházak, házsorok együttese. Nagyjából ez is maradt meg bennünk. A lakótelepek a magyar néplélekben panelekből állnak, aminek az egyik oka az, hogy ez volt a legolcsóbb megoldás a lakhatási problémák lehető leggyorsabb megoldására. A másik viszont az, hogy a szocialista politika igenis kikényszerítette, hogy a szovjetek által használt technológiát legalább részben alkalmazzuk Magyarországon. Ferkai András, a magyar építészettörténet egyik legnagyobb szakértője beszélt korábban egy videóban arról, hogy
A hatvanas évekre egyértelmű volt, hogy Pécsnek egy új, az eddigieknél is nagyobb lakótelepre van szüksége, ám eleinte vita alakult ki arról, hogy ez hol jöjjön létre. Szóba került a Mecsekoldal beépítése is, de szerencsére annyi jóérzés a szocialista városvezetésbe is szorult, hogy nem szórta meg panelekkel a Misina oldalát. Felmerült, hogy esetleg a keleti városrész egy részét alakítsák át, ahogy az is, hogy Uránvárost, a régi lakótelepet bővítsék. De a legkézenfekvőbb mégis az volt, hogy a város dél felé, Megyer és Nagyárpád irányába bővüljön.
Ha ma autóval Pécsre utazunk, a városvezetés elmúlt tíz évének egyik nagy melléfogását tapasztalhatjuk meg. Megépült ugyan az M6-os autópálya a város felé, de nem folytatódott a határon túlra, hogy összekösse Pécset Horvátországgal. Így a Budapestről közlekedő autósok számára az út egy fölöslegesen hosszú, körülbelül harminc kilométeres hurokkal ér véget, amely az autóforgalmat nem a természetesebbnek tűnő kelet felől, hanem délről vezeti be a városba. A pécsiek jó része nem használja az amúgy is kamara-autópályaszerűen üres sztráda egészét, a legtöbben már Szekszárdnál lehajtanak, hogy az út maradékát a régi, erősen balesetveszélyes 6-os úton tegyék meg. Időben ugyanannyi, benzinben kevesebb.
Akiben viszont van annyi kalandvágy, hogy végighajtson az ország egyik újabb autópályáján, azt az út egyenesen keresztülviszi Kertvároson. A dél felől enyhén lankás városrészt gyakorlatilag szintén autópályaként szeli át a Megyeri út, a távolban látszik a Mecsek oldala és a belváros, de autó nélkül beláthatatlanul hosszú út lenne ez.
Két autópálya. Kertváros érdekességét az adja, hogy hiába része Pécs városának, a szerves szöveten valahogy kívül esik. Olyan talán sehol máshol nincs az országban, hogy egy ekkora városrészt mindössze két autópálya kössön össze a várossal. Más út nincs, gyalog is alig, két felüljáró az összes kapcsolat a régi Péccsel. Egy ismert pécsi szerint
A kertvárosi rész nem volt mindig panelnegyed, és a név sem volt mindig átverés. A XX. század elején a terület, amelyre a Mecsek oldala rálátott, gyéren lakott, mocsaras rétekből állt. A század elején ezeket a mocsarakat lecsapolták, hogy a kor lakótelepeit bővítsék rajta. Így született meg a régi kertváros, egy mintaházakból álló tisztviselőtelep, amely patkószerűen egy templom köré bújva ékelődött be a panelrengeteg közepére. A családi házak még mindig állnak, csak garázssorok választják el őket a lakótelepektől – délután kevésbé süt oda a nap, ahol tízemeletesek takarják az eget.
A hetvenes években egyre több borsodi szakmunkás költözött Pécsre, hogy a bányákban találjon állást. Kertváros átadása nem ment egyszerűen, de az első pár száz lakást ők kaphatták meg. Volt vita arról is, hogy pontosan milyen típusú épületeket húzzanak fel ide, eleinte kétszintes sorházakkal próbálkoztak, de a párt szerint túl sok volt bennük a fölösleges kényelem. Felmerült az is, hogy 15 emeletes félfelhőkarcolókkal szórják meg a volt mocsarat, de ezt elvetették, a lakótelep végül minden szempontból tökéletesen tartotta az országos átlagot. Öt és tízemeletes kockaházak váltják egymást, az átlagmagasság hét emelet. Kevés a garzon, nagyrészt két-három szobás lakások vannak itt.
Az építkezés brutális méretű volt, ahogy minden lakótelep esetében. A hatvanas évek végén, alig pár év alatt ötezer lakást húztak itt fel, húszezer embernek. Az ehhez hasonló mesterséges környezetek egyik nagy veszélye, hogy nem fognak illeszkedni a lakosság organikus életébe. Kertvárossal is valami hasonló történt. Eleinte busz sem volt igazán, évek teltek el, mire megépült itt a végállomás, sétálva pedig órákig tartott eljutni Pécs belvárosába. A lakótelep izolált lett a várostól, valamennyire még ma is az, egy önmagában álló közösség Pécshez csatolva.
Hiába vészelte át Pécs különösebb veszteségek nélkül a második világháborút, a történelmi változások legalább nevekben éreztették a hatásukat. A régi kertvárost egy darabig Horthy Miklósról nevezték el, az új lakótelep pedig két évig Lvov-Kertváros néven futott. A kapcsolat egyszerű, Pécs testvérvárosa lett az ukrán Lviv, de a tiszteletteljes csere nem működött tökéletesen egyenlően.
Ennek a rendszerváltás után lett vége, amikor Megyeri-Kertváros néven megszületett a mai városrész.
Budapesten kívül összesen két magyar városban, Miskolcon és Pécsen van ekkora lakótelep, de méretben a pécsi nyer. Pont ezért sajátos érzés Kertvárosban lakni, a nyugalom, az izoláltság és az aggodalom furcsa keveréke. A városrész közbiztonsága nagyjából olyan, amit egy többtízezres lakóteleptől várnánk. Se nem jó, se nem igazán rossz.
A probléma elsősorban az, hogy a város drogkereskedelmének jó része itt történik, amire természetes magyarázat, hogy Kertvárosban nem sok mindent tud egy fiatal csinálni. Nincsenek szórakozóhelyek, alig vannak boltok, a kocsmák másik közönséget szolgálnak ki. Kertváros alvóváros, bulizni máshova jár, aki megteheti, aki pedig nem, az posztszovjet életképként ül a panelek árnyékában.
Hongkong városa idővel ráébredt arra, hogy a szükséglakásokként felépített önkormányzati ingatlanok valójában kifejezetten jól néznek ki. Mára Hongkong legszegényebb részeiből Instagram-világvárosok lettek, ahová influenszerek tömegei repülnek be azért, hogy a színesre festett, óriási tömbépületek között fotózkodjanak. Kertváros szívében, a Berek sétányon meglenne a lehetőség ugyanerre. A zöld, fás, kifejezetten kellemes sétányt két oldalról ölelik a tízemeletes panelek, szivárványszerűen változatos színekre festve. A kerek lodzsákon a lakótelepi élet változatos nyomai látszanak, van, ahol focikaput húztak fel, egy másikat padlótól tetőig dobozok díszítik. A sétány délelőtt szinte teljesen üres, ilyenkor csak az idősek maradnak Kertvárosban.
Az élet délutánra tér vissza, amikor Pécs egyik legnagyobb iskolájában, az Apáczai Nevelési és Általános Művelődési Központban vége a tanításnak, a buszok pedig már beértek a belvárosból. Kertváros ilyenkor pont olyanná válik, mint Budapest legtöbb lakótelepe, de kicsivel azért többet tud ennél:
Zöldebb, mint az ország többi lakótelepe, csöndesebb és kellemesebb, több emberrel az utcákon. Mégis tökéletesen elvágva áll a polgári hagyományokat jelentő régi várostól.
Kertváros szélén, a pécsi köztemető határolta úgynevezett Szellemváros sarkán áll egy emléke a pécsi szocializmusnak. A hely azért is érdekes, mert ez a Mecsekkel ellentétes oldal legmagasabb része, ahol látjuk, meddig tart a szocializmus, és honnan emelkedik újra a polgárság. Itt terpeszkedett egykor Délnyugat-Magyarország legnagyobb bevásárlóközpontja, a FEMA. A félkörszerűen elhelyezett, gigantikus épület egykor a kereskedelmi turizmus központja volt, akkora üzletek voltak itt, amekkorákat órányi autózásra nem találni. A határozottan érdekes monstrum 2013-ban égett ki teljesen, mára néhány apró épület maradt belőle, amelyek emlékként, de tökéletesen elfelejtve nézik Kertvárost, és a vasút túloldalát, ahol a valódi város van.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
