Vadai Ágnes a kormányfőtől kérdezett, de vélhetően tudta, hogy úgyis Rétvári Bence fog válaszolni, mert a kormányfő soha nem szokott. Igaza lett. Az Orbán Viktor régebbi beszédeiből kiemelt idézetekre az államtitkár Gyurcsány-idézettel válaszolt, az érdemi kérdéseket pedig megválaszolatlanul hagyta. A Demokratikus Koalíció politikusa ezeket kérdezte (volna) Orbán Viktortól:
- Mekkora összeget fordított a kormányzat a látványsportágak támogatására 2010 óta?
- Milyen kiemelkedő nemzetközi sikereket értek el látványsportágakban magyar csapatok 2010 óta?
- Milyen arányban növekedett a látványsportágakban a külföldi játékosok aránya 2010 óta?
Rétvári államtitkár egyrészt szokásos stílusában emlékeztetett rá, mi minden írható a baloldal számlájára, majd fejedelmi többesre váltott.
Mi hisszük és valljuk, hogy a sport erősíti a nemzeti identitást. Megtanít becsületesen győzni, és emelt fővel veszíteni.
Ugyanakkor Vadai kérdésére azért nem válaszolt, mert a tárcának nem feladata ilyen nyilvántartásokat vezetni, de felajánlotta a szövetségek honlapjának tanulmányozását, illetve azt, hogy szívesen előfizetnek az ellenzéki képviselőnek a kormányfő kedvenc lapjára, a Nemzeti Sportra.
Vadai Ágnes elégedetlen volt Rétvári egyik korábbi válaszával, mert álnemzeti választ adott Kövér László furcsa családpolitikai gondolatait firtató kérdésére, ezért inkább Kásler Miklóshoz fordult, de a miniszter helyett is államtitkára írta meg neki, hogy „az álnemzeti kormány” szerint ki az igazi magyar, mondván, csak van erre egy Századvéges milliárdos tanulmány.
Vélhetően nincs, mert az államtitkár, akit korábban azért bíráltak, mert felavatta egy antiszemita váci szobrát, most az 1944-ben munkaszolgálatos rabként elhunyt költő elégiájával válaszolt.
Radnóti Miklós: Nem tudhatom…
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Kiemelt kép: MTI/Kovács Attila
