A Hruscsov—Kennedy-találkozót megelőző napokban az előkészületek és a várakozás izgalma nyomja rá bélyegét az osztrák főváros életére. A »sajtó« feliratú gépkocsik száma észrevehetően gyarapodott a bécsi utakon. A pályaudvarokra és a schwechati repülőtérre külföldi újságírók, fotóriporterek és filmhíradósok újabb rajai érkeztek hétfőn. (…) A bécsi szállodákban és panziókban »telt ház« van.

Így számolt be a Népszava 1961. május 23-i számának címlapsztorija a hidegháborús időszak egyik csúcspontjának számító bécsi találkozóról, amelyen Nyikita Hruscsov szovjet pártfőtitkár és John F. Kennedy amerikai elnök vett részt.

Bár Hruscsov szimpatizált Kennedyvel, fiatal kollégája kevesebb mint három hónappal a beiktatása után rögtön szembekerült vele, amikor egy elhibázott akció során az amerikaiak megpróbálták megdönteni a kubai kormányt. Arra számítottak, hogy az USA által támogatott kubai emigránsok a kormányellenes csapatokkal összefogva meg tudják dönteni Fidel Castro hatalmát, miután partra szállnak a Disznó-öbölben, de segítség helyett kubai katonák érkeztek a helyszínre.

Kennedy az Eisenhower—Dulles-féle »erőpolitika« nyilvánvaló bukása után került a Fehér Házba s azt várta tőle a világ, hogy józanságot tanúsít és levonja a szükséges következtetéseket a reális világhelyzetből. A Kuba elleni agresszió viszont azt mutatta, hogy Kennedy nem tudott elszakadni a Pentagon csődbe jutott politikájától. (…) A bécsi találkozó sikerének tehát elengedhetetlen feltétele, hogy az elnök levonja a szükséges tanulságokat

– írta a Népszabadság 1961. június 2-i vezércikkében, a bécsi találkozó előtt egy nappal.

A hidegháború magyar frontja

Nem csoda, ha ilyen előzmények után az egész világ izgatottan várta a szovjet-amerikai csúcsot. A John F. Kennedy Elnöki Könyvtár archívumából tudjuk, hogy az elnök stábja is készült és a fontosabb témákkal kapcsolatban mappákat is összeállított. Ide tartoztak a szovjet blokkhoz tartozó országokat, így Magyarországot is érintő kérdések.

1961-ben meglehetősen feszült volt a magyar és az amerikai kormány közötti kapcsolat. Mindszenty József bíboros ekkor már több mint négy éve a budapesti amerikai nagykövetségen élt, miután a szovjetek 1956. novemberi bevonulásakor odamenekült, és attól félt, hogy ha elhagyná a követségi épületet, a Kádár János vezette magyar kormány újra bebörtönözné.

Mindszenty hosszú levélben gratulált az új elnöknek, és többek között arról írt, hogy milyen nagy szüksége lenne a szovjet és kommunista elnyomás alatt élő magyaroknak a nyugati segítségre. Maga Kennedy többször is beszélt arról, mennyire tiszteli az 1956-os forradalmárokat, Mindszenty iránt tanúsított szimpátiájában pedig a római katolikus vallása is közrejátszhatott. JFK személyes, politikától mentes üzenetben akart válaszolni a bíborosnak, ezért a tanácsadói által javasolt válaszban ezt írta:

Most, hogy felvettem az elnöki feladataimat, én is köszöntöm önt és biztosítom arról, hogy tisztában vagyok az ön helyzetével, és teljes mértékben ön mellett állok. Szeretném, ha tudná, hogy az amerikai képviselet továbbra is szívesen vendégül látja önt, és a kormányunk a jövőben is menedéket fog nyújtani mindaddig, ameddig ezt az ön személyes biztonsága és szabadsága megköveteli.

Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke is gratulált Kennedynek, aki viszont vele szemben jóval hűvösebb volt. Úgy tűnik, még válaszolni sem nagyon akart neki, az egyik államtitkár ugyanis azt írta Kennedy asszisztensének, hogy „az amerikai-magyar kapcsolatok nem kielégítő mivolta ellenére” az elnöknek „mégis csak” reagálnia kellene a köszöntésre, „udvariasan, de visszafogottan”. Ehhez a következő szöveget javasolták:

Kedves elnök úr! Megkaptam és köszönettel tudomásul vettem január 19-én kelt üzenetét, amelyben gratulált az elnöki eskütételhez és sok szerencsét kívánt. Üdvözlettel (…)

Washington-Bécs-Karácsond tengely

A történelmi körülmények ismertetése után ugorjunk a térben (Bécshez képest) 350 kilométert. Karácsondon vagyunk, ahova egy, a Kennedy Elnöki Könytár archívumában talált, magyar nyelvű levél vezetett el minket (az első oldal itt, a második és harmadik itt olvasható). Az 1961. május 30-i kelt levél címzettje az amerikai elnök, a feladó pedig a bécsi találkozó apropóján arra kéri Kennedyt, hogy

legyen gerinces, szálljon szembe a háborúra spekuláló, népek életével üzérkedő, fegyvert, atombombát gyártó milliomosok törekvéseivel, kik a népeket nyomorba, vérbe döntik,

és akik az Egyesült Államok eddigi elnökeit dróton rángatott bábuként kezelték. Megoldási javaslatot is ad:

Nagy az űr, ha sokan is vagyunk, kiket az ön milliomosai el akarnak pusztítani, azon a pénzen fejlesszék a tudományt olyan magas fokra, ha ők nem férnek ezen a Földön, mehessenek a Marsra, a Vénuszra, a Holdba. Nekünk jó itt is. Mi a Földön békében akarunk élni, fajra, színre való tekintet nélkül az egész emberiséggel.

Ennek érdekében „arra kérjük kedves Kennedy urat, keményen álljon ki a békés egymás mellett élés mellett. Ne csak szólamokat, tetteket is lássunk!” Hozzáteszi azt is, hogy a szocializmus országaiban is szabadon élnek a népek, ezért nem kell őket felszabadítani.

Törekedjen őszintén a békére, tegye nevét feledhetetlenné a népek szívébe, ragyogóvá a világtörténelem arany könyvében.

A levél írója egy bizonyos Veigler Józsefné volt, aki megadta a pontos címét, és meglepetésünkre rá is bukkantunk a nyomára az interneten a Nagy Rozália a nevem című kötetben. Innen már csak egy lépés volt, hogy a helyi önkormányzat segítségével eljussunk Juhász István helytörténészhez, aki segített eligazodni abban, hogy ki volt Berényiné és ki volt Veiglerné, és hogy jönnek ők a nagypolitikához.

Csoda egy asszony volt

Karácsond egy kicsi, 3000 fős település Gyöngyös mellett, de több, politikailag aktív személynek is a lakhelye volt. Itt élt például Gönczy Pál, akinek államtitkárként – Trefort Ágoston minisztersége alatt – nagy szerepe volt a magyar népoktatás megszervezésében, és itt élt Berényi Andrásné Nagy Rozália is, akiből ugyan nem lett kormánytag, de igencsak érdekelte a politika.

Öregapámmal, öreganyámmal és anyámmal tizennégy tagú volt a család, pedig a régi időben még nagyobb volt a lakásínség, mint most. (…) Mink is, vagyis öregapámék, együtt laktunk egy zsidócsaláddal, hol tíz gyermek volt. Mégis talán ezért is szép a múlt, igazi békességben éltünk, nyoma sem volt még akkor az antiszemitizmusnak, legalább az én falumban

– emlékezik vissza gyerekkorára Berényiné a fentebb már említett, 1973-ban megjelent könyvben. Az asszony hatvanéves korában ült le először, hogy megírja az önéletrajzát, amelyből nemcsak az derül ki, hogy orvos híján milyen népi gyógymódokkal próbálták kezelni magukat a falusi emberek („orvosra, gyógyszerre a paraszt pénzt nem ad, inkább meghal”), de az is, hogy milyen volt átélni a nászéjszakát.

Elköpte a lámpát, egy darabig még huzalkodok vele, de olyan erős, úgy letepert, és olyan fájdalmat érzek. Hangosan sikoltozok, és most már nem vagyok szűz, megtörtént az, amitől évekig örökös aggodalomban éltem és sok keserű órát szenvedtem.

Az első világháború alatt Berényiné férjét is bevitték katonának, ahonnan rossz állapotban ugyan, de élve hazakerült. Míg a háború előtt napszámos munka után kutatva járták az országot, a háború után az asszony Budapestre, majd Somogy megyébe ment házicselédnek úri családokhoz.

Ez a tapasztalt rányomja a bélyegét a későbbi életére, és Karácsondon letelepedve, az ötvenes években teljesedik ki benne a harcos öntudata – írja Hoppál Mihály szociológus a Nagy Rozália a nevem fülszövegében. Fiatalabb korában is szívesen olvasott újságot, érdekelte a politika is, ez iránti érdeklődése később sem csillapodott, olvasói leveleket is írt több lapnak: „Megírtam a jót is, a hibát is. De a fejemre is ütöttek érte, még a gyerekeim is sínylették.”

Juhász István személyesen is ismerte Berényinét, az első emléke róla az, hogy a Hársfa út 5. szám alatti ház előtti virágoskertben sárga tulipánnal porozza be a piros tulipánokat, hogy a következő évben piros-sárga cirmos tulipánok nőjenek.

Csoda egy asszony volt

– mondja. Közvetlen, kedves és segítőkész nőként írja le őt, aki gyűjtötte a népi gyógymódokat, babonákat, és 1945 után lelkesen vetette be magát pártpolitikába. A falu környékén több kisebb kastély is volt, azokat a háború után lebontották, az építőanyagot és a földeket pedig a helyiek felosztották maguk között. Mivel Nagy Rozáliáéknak egyáltalán nem volt földjük, ők az elsők között voltak, és részt vett karácsondi TSZ megszervezésében is.

Az asszony politikai érdeklődése átlépte nem csak Heves megye, de az ország határait is, a faluban ugyanis azt beszélték, hogy Berényiné többször is írt Nyikita Hruscsovnak, akitől választ is kapott.

A hír az úgy terjedt, hogy Mari, gyere mán mondok valamit. Képzeld, mit mondott a postás, én nem hiszem el: Oroszországból, Hruscsovtól érkezett néki levél.

Rozália lelkesedése a jelek szerint átragadhatott Jolán nevű lányára is, akit egy bizonyos Veigler Józsefhez ment feleségül. Nagyon valószínű, hogy anya és lánya közösen írták a levelet John Kennedynek: a levél megfogalmazása és stílusa Berényinére vall, de a lakcíme mellé Veiglerné nevét adták meg.

Hogyan született a levél?

Röviden: nem tudjuk. Elképzelhető, hogy valamelyik levéltár mélyén bujkál olyan dokumentum, ami „hivatalosan” is őrzi Veigler Józsefné, illetve Berényi Andrásné akciójának hátterét, részleteit, de akkor nagyon el lehet rejtve. A történész- és levéltárosszakma előtt nem ismert a név, a 24.hu kérésére végzett kutatás nem vezetett eredményre. Bőven lehet, hogy nem is létezik ilyen dokumentum.

Lehetett a helyi párttagság felbuzdulásának eredménye – nem lenne példa nélküli –, vagy a nő magánkezdeményezése. A levél tartalmát tekintve eléggé propagandaszagú, elképzelhető, hogy megrendelésre készült, de az is lehet, hogy csak egy nagyon lelkes párttag munkájáról van szó. A lényeg, hogy az állambiztonsági szervek nem foglalkoztak vele. Akár még a tudtukkal, segítségükkel is kimehetett a Kennedy elnöknek címzett boríték az országból. Erre utalhat az is, hogy mivel a levél május végén kelt, a bécsi találkozó pedig június elején volt, nem Washingtonba küldték, hanem Bécsbe, talán valamelyik nagykövetségen keresztül, és utána került bele az elnöki archívumba.

A „nyugati levelezést” egyébként szúrópróbaszerűen ellenőrizték, hacsak az illető nem állt az állambiztonsági szervek látóterében. Utóbbi esetben minden levelét ellenőrizték, akár el is kobozták, ezt nevezték K-ellenőrzésnek.

De olvasta-e Kennedy?

Mivel a Kennedynek írt levél a helytörténész számára is újdonságként hatott – pedig ha valaki, ő ismeri Berényiné életét –, megkerestük az elnöki könyvtárat, hátha ott többet tudnak róla. Bár rendkívül gyorsan, egy napon belül válaszoltak, általánosságokon kívül nem sokat tudtak mondani, mert sem a levél eredetijén, sem az azt tartalmazó dobozban nem voltak plusz információk.

Ami azonban érdekes, hogy a levél az Elnöki Hivatalban tárolt dokumentumok között volt. Ezek az átlagosnál valamennyivel fontosabb anyagok voltak, legalábbis olyan értelemben, hogy ezeket az iratokat Kennedy személyes asszisztense, Evelyn Lincoln őrizte azért, hogy ha a napi munka során szüksége lenne rá az elnöknek, akkor kéznél legyenek. Erre az is utal, hogy ezeknek az iratoknak a helye közvetlenül az Ovális Iroda szomszédságában volt.

A könyvtár általunk megkérdezett munkatársa maga is csodálkozott azon, hogy ezt a bizonyos levelet, amely nem különbözik a rengeteg más állampolgári levéltől, amelyet JFK kapott az elnöksége alatt, miért továbbították Evelyn Lincolnnak, ahelyett, hogy azt a szokott módon a fehér házi postaszolgálatra bízták volna.

Az „exkluzív” elbírálás ellenére nem lehetünk biztosak abban, hogy Kennedy értesült a levél tartalmáról. Normál esetben, ha egy levelet lefordítottak fehér házi használatra, akkor a fordítást is mellékelték a dokumentumhoz. Emellett viszont nincs, igaz, ez nem jelenti azt, hogy nem is fordították le sosem, lehet, hogy egyszerűen csak elveszett.

Egy a jelszó: tartós béke

Bár Berényi Andrásné és John Kennedy nagyon sok szempontból különbözőek voltak, bizonyos tekintetben hasonlóan látták a világot, és azt, hogy hogyan kellene alakulnia a világpolitikának.

Mindketten úgy gondolták, a legfontosabb, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok elkerülje a nukleáris háborút, és helyette a béke megőrzésére és a tudomány fejlődésére koncentráljanak. JFK fél évvel a halála előtt azt mondta az úgynevezett „béke beszédben”:

Ne hagyjuk, hogy elvakítsanak bennünket [az USA és a Szovjetunió] közötti különbségek, hanem fordítsuk a figyelmünket a közös célokra, amelyekkel feloldhatók az ellentétek. Ha pedig ez nem sikerül, legalább tegyük biztonságossá a világot. Hiszen végeredményben a legalapvetőbb közös tulajdonságunk, hogy mindannyian ezen a kis bolygón élünk, ugyanazt a levegőt lélegezzük be, fontos számunkra a gyerekeink jövője – és mindannyian halandók vagyunk.

JFK nem élhette meg, hogy ha milliomosokat nem is, de űrhajósokat juttasson az amerikai kormány a Holdra, Berényiné azonban igen, 1973-ban hunyt el Karácsondon. Élete végéig hű maradt a párthoz, a koporsó mellett ott vitték a vörös zászlót.

Közreműködött: Bihari Dániel