Adódnak néha ‘sehogysejó’ helyzetek. Mint például az alábbi mezőkeresztesi sztori.
Messziről futunk neki.
Fél évszázada épült Visontán a ma az ország áramtermelésének közel ötödét, évi hatezer gigawattórát biztosító Gagarin Erőmű. Fűtőanyaga a környéken, úgy ötvenszer nyolcvan kilométeres területen bányászható lignit.
Külszíni fejtéssel jutni hozzá ehhez az amúgy gyönge minőségű szénhez: néhány méter vastag talaj, aztán lignit, aztán egyéb üledék, aztán megint lignit, és így tovább egy-kétszáz méteres mélységig. (Az erőműbe vagonok és futószalagkígyók szállítják a nyersanyagot, évente kilencmillió tonnát; hogy ott mi történik vele, s kik azok, akik dolgoznak vele pucérnős naptárak alatt, azt pár hónapja megriportoztuk).
A tájból ötven éve falatozó lignitbánya szivattyúkkal emeli ki az egyre mélyülő gigagödrökbe szivárgó talajvizet, ami nemcsak azért baj, mert a rekultivációval együtt is szanálja az életet, hanem azért is, mert sok kilométeres körzetben elapasztja a kutakat, kiszárítja a termőföldeket.
Szentségelhetünk zöld felbuzdulásból, de inkább ne tegyük, ugyanis nem megy másként, ez (is) az ára milliók áramellátásának.
Illetve hát épülhetne a visontai erőmű helyett plusz egy blokk Pakson.
Ugye, hogy inkább a Gagarin?
Vagy lehetnénk egy csapásra környezettudatosak, szigetelhetnénk házunkat, korszerűsíthetnénk nyílászárót, cserélhetnénk minden wolframizzót ledesre, alhatnánk tizenhat fokban, mint a japánok; esetleg napelemmel fedhetnénk a komplett Heves megyét, bár tán a 3637 négyzetkilométernyi felület se termelne annyi áramot, mint a Gagarin évi hatezer gigawattórája. Szóval ez se reális, rövid távon biztosan nem.
Induljunk ki hát ebből: kell az erőmű.
Ami nem mellesleg a régió legnagyobb munkaadóinak egyike, zömmel kétkezi melósok tömegét foglalkoztatva több tízezer családnak ad kenyeret. (Megjegyzés: az idén tavasszal Mészáros Lőrinc vásárolta meg az erőművet. E ténynek sok mindenhez van köze, speciel a talajvízhez semmi, így aztán riportunknak nem tárgya a tulajdonos személye.)
Az emlegetett Mezőkeresztes hat-nyolc kilométerre fekszik a hozzá legközelebb eső fejtéstől. Itt is agonizálnak a kutak, szárad ki a föld a kiskertekben, de ami ezeknél is kínosabb: egyre több épület repedezik.
Például Gróf Kálmánnénak a nyolcvanas években készült házán néhol karvastagságúra dagadtak a hézagok; a védekezés egyelőre abban merült ki, hogy befoltozták réseket, majd acélpántokkal körbeölelték a szétszakadástól fenyegetett otthon. A munka bő félmillióba került, amiből a bánya kétszázezer forintot állt, ám az értékcsökkenést egyetlen fillérrel sem kompenzálta.
Mi köze az elszökő víznek a süllyedéshez?
Él Mezőkeresztesen egy nyughatatlan alak, nem alattvalónak született, Sztankó Béla a neve, történetesen az ő százéves, részben kőből, részben vályogból épült háza is repedezik. Azt mondja, tengernyi irodalma van annak, hogy a bányák bolygatta talaj, akár tárna fut benne, akár csak a víz egy része tűnik el belőle, tömörödik, süllyed. Amit egy átlagos vagy annál gyöngébb alapozású ház nem bír el.
Sztankó Béla vályogfalain öt éve jelent meg az első repedés, akkor kapott is hatvanezer forint kártérítést a bányától, de aztán jött a többi repedés, ma már a nappali ablakának egyik vége két centivel lejjebb lakik, mint a másik, aminek, így a tulaj, nem lehet más oka, mint a talajvíztelenedés miatti süllyedés.
Sztankó úr tavaly nyáron annyira felszívta magát, hogy háborút indított a bánya ellen. Érdemi kártérítést követelt, a bánya mérnökei felmérték nála a felmérendőt, és 109.500.- forintot ajánlottak „repedésjavításra és festésre”. Sztankó Béla aláírta a jegyzőkönyvet s az ahhoz csatolt megállapodást is, miszerint „megállapítottuk, hogy az épületen található szerkezeti illetve vakolati repedések részben a bányaművelés hatásaira utalnak, viszont az egyéb tényezők (alapozási elégtelenség, karbantartás hiánya, az épület kora, időjárás és csapadékviszonyok) hatásait sem lehet kizárni”.
Vagyis a bánya ugyan résnyire nyitott kiskaput hagyva magának, de elismerte a felelősségét.
A pénzt rendben ki is hozta a postás Bélának. Ami nem hatotta meg a házat, ugyanis a kozmetikázás ellenére azóta is egyre másra mutatkoznak új repedések.
Sztankó úr úgy ítéli, újra kéne alapozni az épületet, „ami úgy ötmillióba kerülne, de talán az se lenne elég megállítani a folyamatot”.
Csakhogy a bánya nem fizetett többet.
Erre Sztankó úr írt a kormányhivatalnak, írt az országgyűlési képviselőjének, még az Országgyűlés elnökének, Kövér Lászlónak is írt. Mindenhonnan azt a választ kapta, hogy pereljen, mert ügye nem a törvényhozásra, hanem az igazságszolgáltatásra tartozik.
Ami persze igaz, de láttunk már kártérítéses ügyeket, melyek politikai történetté nőtték ki magukat, lásd a devizahitelesek vagy a baumagosok kálváriáját; a különbség a károsultak aktivitásában és számában van. Tudja ezt Sztankó úr is, ezért „felvilágosító” röplapjaival teleszórólapozta a környék településeit, ennek eredményeként hat kockás füzetbe összesen háromezer repedt házas földije, sorstársa adatait jegyezte le, s lép föl szószólójukként.
Sztankó úr annyira tájidegen, nem csupán Hevesben, hanem úgy általában idehaza, hogy kötelező tennünk egy jókora személyes kitérőt.
Budakeszin nőtt föl, tizenhét éves se volt az ötvenhatos forradalom kirobbanásakor; a Soroksári úton téblábolt, amikor teherautóról fegyvert osztogattak, neki is jutott egy karabély. A Moszkva téri felkelők közé keveredett. Berántotta a történelem, lőtt orosz kiskatonát, magyar honvédet, ávóst, úgy számolta, húsznál is többet eltalált, többük ott vérzett el szeme előtt a flaszteren. „Az egyik mongolarcú szovjet tekintete ma is kísért. Már felnőttfejjel jöttem rá, hogy mind, akit megöltem, a fia volt egy anyának, a bácsalmási Mici néninek vagy egy tatár faluban élő asszonynak. Elviselhetetlen tud lenni a lelkiismeret-furdalás. Pláne, amikor megérted, hogy aki okozza a lövöldözést, valahogy sosincs a frontvonalban.”
A harcokat megúszta Béla, csak a diáksapkáját vitte el egy golyó, a feje maradt, sőt, a megtorlás sem érte el. „Iszonyú mázlim volt. Készült pár fotó a felkelőkről, de csak az egyikre kerültem föl, azon is csupán a könyököm látszik.” Meséli, mindössze egy „csínytevésssel” dőlt meg, olyannal, amiért akasztófát nem osztottak, csak pár évtizedre feketelistára került az ember. „Budakeszin leromboltuk a szovjet emlékművet. Megérte, a balhé után kétszer akkorát építettek a helyére.”
Érettségi után önmagára mért vezeklésképpen az ölésekért mentősnek állt, évekig csinálta, aztán a tanult szakmája szerint műszerész lett, utóbb taxizott nyolc éven át a pesti éjszakában, közben pakolt vagont, teherautót, még pincérkedett is. Ha néha bepercegte magát egy-egy jobb állásba, amint kiderült a priusza, repült, „két és fél munkakönyvem telt meg”.
Hatvankilencben disszidálni próbált, elkapták a jugó határon, maradt, többet nem próbálkozott.
Elélt a rendszer mellett, „a harcok végén letettem a karabélyt a Trombitás utca egyik kapualjában, aztán semmi politika”. Harmincévesen nősült, lánya, majd fia született. Már a nyolcvanas évek második felében jártunk, amikor Béla repülőgép-szerelőnek készülő fiát az apja „ötvenhatos múltja miatt” nem vették föl a vágyott szakközépbe. Az okról, meséli Béla, egy magas rangú belügyes barátjától, „párttitkár a BRFK-n, az volt ám valami”, értesült.
„Bedühödtem, eldöntöttem, disszidálunk. A belügyes haverom intézte el, hogy kapjunk útlevelet.”
A Sztankó-família 1988-ban lépett amerikai földre. Ahol Béla közel két évtizeden át műszerészkedett, javított ereszcsatornától az antik bútoron át kakukkos falióráig mindent, pár hónapig még kéményseprő is volt, valahogy megélt belőle a család. Aztán 2006-ban visszaköltözött Magyarországra ápolni a nagybeteg édesanyját, aki pár év múlva meghalt, Béla pedig itthon maradt.
A gyerekei a tengerentúlon, ők már jenkik, a felesége viszont hazajött hozzá. Nyugira vágytak „a zajos, barom éltünk vége felé” csöndes, olcsó falusi házat kerestek s találtak Mezőkeresztesen. „Kétmillióért vettem, ráköltöttem még tízet, ennyi pénzünk volt összesen, de tipptop lett.”
És ez a tipptop ház kezdett süllyedni öt éve. Csoda, hogy nem hagyja annyiban Béla?
Pláne, hogy bevételük alig.
„Két helyről kapunk nyugdíjat, Magyarországtól ketten együtt havi százhetvenezret, Amerikából meg kétszázhat dollárt, az úgy hatvanezer forint, összesen kétszázharmincezer. Ebből lehetetlen összespórolni az újraalapozást. A ház eladhatatlan, illetve eladható lenne, ha kiglettelném a repedéseket és nem szólnék róluk, de olyat tisztességes ember nem csinál. Szóval költözni sem lehet. Itt ragadtunk, várjuk, melyik éjjel szakad álmunkban a nyakunkba a tető.”
Púpnak Parkinson-kór kínozza Bélát, vállat ránt, a halálról úgy beszél, mint egy szobafestésről, csak azon matekozik, miből él majd meg egyedül az asszony, „nincs mese, ha eltemet, vissza kell költöznie Amerikába a gyerekekhez, de hát azoknak is megvan a maguk baja”.
De amíg bírja, vívja háborúját. „És bírom! Engem csak az tud felidegesíteni, ha meleg a sör, meg az, ha átszakad a vécépapír.”
Meséli, a minap kint járt nála az erőmű egyik vezetője. „Nézelődött, nézelődött, egyszer csak kibökte, hogy, alkudjunk meg. Szám nem hangzott el, de ha jól értem, fizetnének egy a múltkorinál jelentősebb összeget, cserébe elvárnák, hogy függesszem föl a szervezkedést a károsultak körében. Mondtam, nem hagyom cserben a többieket. Ebben maradtunk.”
Most éppen azt szeretné elérni Béla, hogy ne a Gagarin, hanem egy az önkormányzat által felfogadott független szakértő mérje fel a kárt és írja le, miről tehet a bánya s miről nem.
Ezt firtatva mi is benéztünk Mezőkeresztes polgármesteréhez, Majoros Jánoshoz, aki kicsit tán a mi unszolásunknak is engedve megígérte, testület elé viszi az ügyet, sőt, repedésügyben körbekérdez a környező településeken is; azt sem zárta ki, hogy közösen képviselik polgáraik érdekét a bányával szemben.
Hogy mi lehet a megoldás, arról kérdeznénk az erőművet és az országgyűlési képviselőt, előbbitől három hete, utóbbitól pár napja nem kapunk se választ, se időpontot.
Így aztán spekulálunk.
Ahogy föntebb végigpörgettük, a régiót éltető erőműnek és bányának élnie kell, ezen nincs vita.
Lehetne valós kártérítéseket fizetni, ezerszám alkudni meg a környező települések háztulajdonosaival, kezelni a helyzetet, melyben a „nyertesek” szomszédjai, aztán a szomszédok szomszédjai, majd a szomszédok szomszédjainak a szomszédjai is beállnak a kasszasorba, lehetne dekázni olyanokról, hogy milyen hossztól és szélességtől repedés a repedés, melyikről tehet a bánya s melyikről nem.
Vagy, ha netán beigazolódni látszódna Béla apokaliptikus sejtése, miszerint, „ha semmi nem történik, egy-két évtized alatt tíz falu süllyed be a földbe”, szóval, ez esetben lehetne megvenni, ledózerolni a községeket, legalább alóluk is kikotorható a lignit.
De persze nyilván az lesz, ami eddig is: maszatolás, aprópénz osztása, időnyerés, túlélés.
Mert majd lesz valahogy, ahogy az a ‘sehogysejó’ helyzetekben lenni szokott.
