A túlélés nem a végeredményről szól, hanem magáról a folyamatról. Ezt a mondatot épelméjű ember nehezen mondaná el, de a világ összes preppere (azok az emberek, akik szenvedélyesen és életmódszerűen készülnek a vészhelyzetekre) érteni fogja. A túlélésben nem az a fontos, hogy valóban túléljünk egy esetleges katasztrófát, hanem az, hogy fel legyünk készülve a túlélés elméleti lehetőségére. A katasztrófa nem szórakoztató, de az előkészület nagyon is az lehet. Ezt a hobbit viszonylag gyakran űzik nagyra nőtt gyerekek, vagy libertariánusok (a kettő elég hasonló egymáshoz), ezért a felkészülést a legtöbb prepper alaposan eltolja a lőfegyverek, kések és az önvédelem felé. Ami komoly hiba.
Egyszer már írtunk arról, hogy a valódi túléléshez nem jól védhető bunkerre és félautomata lőfegyverekre, hanem hasznos tudásra, politikai tehetségre és infrastruktúrára van szükség. Egy valódi katasztrófát Orbán Viktor előbb élne túl, mint Hajdu János, mert előbbi valószínűleg inkább van tisztában azzal, hogy a szervezett embercsoportok, a tiszta ivóvíz és a működő áramszolgáltatás a túlélés titka, nem a VG 10-es szuperacélból készült túlélőkés.
De miért mondtam el ezt az egészet? Mert létezik egy ország, amelyik a túlélés mindkét formájára fel van készülve.
Igen, Svájc. Zöld fű, kék ég, hegyek, lila tehenek. Az eltitkolt vagyonok és a csodálatos karórák hazája, ahol Orbán Viktor tavaly kétszer is járt. Erről a Svájcról beszélek. Nem mintha lenne másik Svájc is, bár mindjárt ki fog derülni, hogy szükség az lenne rá.
Szóval Svájc túlélne egy atomkatasztrófát. Kénytelenek is lennének egyébként, mert vannak olyan országok, amelyek földrajzi adottságait arra találták ki, hogy hosszú és stabil békés időszakaik legyenek, de Svájc nem ilyen. Az Egyesült Államok viszont igen, hiszen egyrészt iszonyatosan nagy területen fekszik, másrészt két oldalról óceánok, kettőről pedig két szintén hatalmas és békés nemzet veszi körül. Nehéz elképzelni, hogy bárki le tudná rohanni (amiben egyébként a fegyverviselési őrület szintén segít). De Oroszország is kifejezetten nehezen elfoglalható nemzet.
Tényleg agresszív semlegesség
Nem így Svájc. Ha hosszú idősíkon nézzük, ez a kis ország a világ egyik legkomolyabb háborús csomópontjának közepén fekszik, agresszív nagyhatalmak ölelésében. Az egyetlen előny, amit a földrajzi adottságaiból szerezhet, az Alpok kihasználása. És ki is használja.
Azt nagyjából mindenki tudja, hogy Svájc úgy tudta elkerülni a belépést első és a második világháborúba, hogy a napóleoni háborúk után politikai fogadalommá emelték az agresszív semlegességet. A semlegesség nem azt jelenti, hogy Svájc senkivel nem áll szóba, hanem hogy egyik oldalon sem lép be fegyveres konfliktusba.
De semmi nem kötelezte a szomszédos Németországot, Ausztriát és Franciaországot arra, hogy ezt a semlegességet tiszteletben is tartsák. Mivel Svájc nem tudta volna megakadályozni, hogy bármelyik szomszédja lerohanja, kénytelenek voltak azt elérni, hogy egyszerűen ne érje meg őket lerohanni.
Hát egyrészt a hadsereg. Svájc hadereje első blikkre nem tűnne erősnek, pedig egyébként rendben van. Többek között a hadkötelezettség miatt, ami még mindig érvényben van. A svájci férfiak kétharmada alkalmas a katonai szolgálatra, de megvan a lehetősége, hogy ne vonuljon be. Ebben az esetben viszont 30 éves koráig elég jelentős adót kell érte fizetnie. A nőknek nem kötelező bevonulni, de önkéntesen megtehetik. A svájci haderő jelenleg 100 ezer fő körül van, ami a magyar állomány többszöröse. És azok a férfiak, akik korábban szolgáltak, háború esetén visszahívhatóak katonai szolgálatra.
Nyolcmillió hobbilövész országa
Ide kapcsolódik az is, hogy Svájcban rengeteg fegyver van a lakosságnál. Ennek korábban az volt az alapja, hogy a katonai szolgálatból leszerelő férfiak hazavitték a fegyvert, hogy ha újra szükség volna rájuk, hamarabb fel legyenek szerelve. Ez mostanra megváltozott, de a svájci hadsereg továbbra is megtartja a leszerelt katonák fegyvereit, hogy szükség esetén újra kiossza őket. Akik mégis haza szeretnék vinni a fegyverüket, megtehetik, miután megszerezték a fegyvertartási engedélyt. A hobbilövészetnek pedig kifejezetten erős kultusza van.
És akkor ott van a legfontosabb, a Svájci Nemzeti Erődítmény. Svájc a környező országokhoz képest kicsit hatékonyabban használta ki a földrajzi adottságait, és keresztül-kasul fúrta és bányászta az Alpokot, hogy minél több alagutat építsen benne. Aztán az alagutak mellé bunkereket és raktárakat is épített. Azt pontosan nem tudni, mert még mindig viszonylag szigorúan őrzött titok, hogy hány ilyen alagút és bunker van az Alpokban, azt viszont igen, hogy a nagyobbakban szinte minden megtalálható, ami a hosszútávú túléléshez szükséges a kórháztól a pékségig. De ezekben a hangárakban és bunkerekben tárolnak egy csomó haditechnikai eszközt, páncélosokat, tankokat is. Sőt, állítólag egy hegy belsejébe épített hidroelektromos gát is működik az Alpokban, így megszállás alatt sem szűnne meg az áramszolgáltatás.
A második világháborúban a terv a német támadás ellen az volt, hogy – miközben a franciákkal titokban tárgyaltak – úgy építették ki ezt a bunkerrendszert, hogy kevés, támadás után folyamatosan visszavonuló katonával egy viszonylag komoly hadsereget is meg lehessen állítani.
A hidegháború alatt a svájciak, levonva a tanulságokat a két világháborúból, még jobban elborultak a felkészülésben. A hidegháború végére a legtöbb svájci út, híd és vasút fel volt szerelve robbanószerekkel, amelyekkel bármikor meg lehetett szüntetni a közlekedést az ország területén belül. A legtöbb új hídnál eleve elvárás volt, hogy az építési terv mellé készüljön el annak a terve is, ahogy a hidat fel lehet robbantani. Sőt, az Alpok egy része is alá van aknázva, hogy a robbanásokkal bármikor mesterséges sziklaomlásokat lehessen kiváltani. Háromezer elhelyezett robbanótöltetről van nyilvános információ.
Bunkerpolitika
A légitámadások ellen harcolni már nehezebb, mint a szárazföldiek ellen. A svájci kormány ezért irdatlan mennyiségű óvóhelyet épített fel. A jelenlegi számítások szerint Svájc teljes népességének 80-120 százalékát lehet bármelyik adott pillanatban elhelyezni az óvóhelyeken. Az is elvárás, hogy az új épületek mennyezetei legalább 40 centiméter vastagok legyenek, hogy a lehető legtovább kibírják a bombázásokat. Ha valaki ezt nem tartja be, a költségeket kifizetheti adóként.
Emellett viszonylag fontos feltétele a túlélésnek az is, hogy a svájci politikai rendszer kifejezetten decentralizált, nincs egy nagy közös fej, amit le lehetne vágni, hogy az egész rendszer megbénuljon. És ehhez hasonló egyébként a közlekedés is, a kisebb településeket jó minőségű úthálózat köt össze pókhálószerűen. Nassim Nicholas Taleb a Fekete hattyúban például ezek miatt nevezte Svájcot a világ legkevésbé törékeny (antifragile) államának.
Persze a nagy világháborúk és a hidegháború befejezésével a svájciak is egyre kevésbé őrülnek bele a túlélésbe, és költségcsökkentés miatt egyre több említett intézkedést törölnek el. A hidak és utak nagy részéről már leszedték a robbanószereket, de a bunkerektől nem ilyen könnyű szabadulni. Csak úgy otthagyni nem lehet őket, ezért a svájci kormány már annak is örül, ha olcsón megszabadulhatnak tőlük. Ezért lehet informatikai cégeknek Svájcban bombabiztos szerverközpontjuk nagyon kedvezményes áron.
Van persze pár olyan óriásbunker is, amelyeket egyszerűen megnyitottak a turistáknak. Ezekről például itt, vagy itt nézegethet képeket. Ha pedig arról szeretne tovább olvasni, hogyan kerülte el Svájc a pusztulást a második világháborúban, itt teheti meg.
Kiemelt kép: HEINTZ JEAN/HEMIS.FR
