– Ha eljutok Budapestig, kapok menedékjogot? – kérdezte egy fiatal pakisztáni férfi a Szabadka melletti erdőben, amit ők csak dzsungelnek hívnak. Fél éve él ott, legutóbb, amikor megpróbált a magyar fővárosba jutni, megverték a rendőrök.

– Nem hiszem. Azt sem, hogy eljutsz odáig.

– Insallah – válaszolta, majd hátat fordított, társai kezdték vigasztalni.

*

Kedden életbe lépett a szigorított határzár, mostantól mindenkinek a csak Szerbia felé nyitott tranzitzónákban kell megvárnia a menedékkérelme jogerős elbírálását. A röszkei és a tompai tranzitzónában összesen ezer embert tudnak befogadni, mindkét helyen napi öt-öt menekült léphet be, azt mondják, alapos ellenőrzés mellett ennyire van kapacitás. Kedd reggel a röszkei tranzitban egy afgán család várakozik, két nyolcéves kislánnyal egy éve vannak úton, Macedónián tíz nap alatt értek át, Szerbiában tíz hónapot voltak, már a magyar hatóságokra várnak, hogy döntsenek a kérelmükről.

A tranzitban minden tiszta, steril kirakatjelleg fogad mindenkit, ottjártunkkor még takarítónők futkosnak fel s alá, délután Dimitrisz Avramopulosznak, az Európai Bizottság migrációs ügyekért felelős biztosának a munkatársai is a környéken voltak. A konténerépületek mellett sátortábor, három menekültsegítő labdázgat három menekülttel.

Csak ők vannak itt, egy nepáli, egy bangladesi és egy afgán, ők a community leaderek, figyelik a határt, mikor érdemes jönni, érdemes-e egyáltalán– mondja Boris, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának szerbiai munkatársa.

Állítása szerint Szerbiában nagyjából nyolcezer regisztrált menekült van jelenleg, ez a körülbelüli hivatalos szám, de azt senki sem tudja, hogy ténylegesen mennyien vannak az országban. Boristól megkérdezem, az afgán család tudja-e, hogy a szigorított határzár miatt csak eddig jutottak.

– Tudják.

– És?

– Megpróbálják.

– És ha nem jön össze?

– Megpróbálják még egyszer.

– Miért?

– A kislányaikat iskolába szeretnék járatni.

A szabadkai téglagyár sokáig a Szerbiában várakozó menekültek gyülekező helye volt, sokan itt vészelték át a telet, a tetőt mára üszkös gerendák tartják, amennyire lehetséges. Nagyjából tizenöt, többségében pakisztáni menekült maradt ott. Néhány hete még kétszáznál is többen voltak menekültsegítő szervezetek szerint, de többségüket buszokra ültették és visszavitték Macedóniába – ahonnan újra útra kelnek.

Ivóvizük és ételük nincs, egy tákolt kútból rossz kannával húznak fel vizet, hogy legalább mosakodni és mosni tudjanak, ételt és italt a segítők hoznak nekik minden nap.

No photo, no camera – kiabálják felénk.

Félnek attól, hogy a hatóságok rájuk találnak és megint megverik őket.

Az UNHCR (az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága) segítségével sikerült bejutnunk egy szabadkai úgynevezett One Stop Centerbe, ami egy nyílt menekülttábor, nagyjából százötven menekülttel. A tábort a helyi bevándorlási hivatal egyik embere, Sefat vezeti, aki kérdőre vont minket, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk.

Milyen szomszéd az, amelyik falat húz ablakod elé? Magyarország egy hatalmas menekülttábort csinál Szerbiából.

A szigorított magyar határzár miatt zendülésektől és demonstrációktól tart, mert mostantól nem tudják mivel megnyugtatni a magyarországi belépésre váró menekülteket.

Eddig a legtöbbjüket sikerült meggyőznünk, várakozzanak arra, hogy legálisan beléphessenek magyar területre. De mostantól mit mondok nekik? Az országuk bezárta a kapukat a menekülők előtt.

Sefat szerint ezzel a lépéssel a magyar kormányzat csak egy dolgot ért el, újra virágzásnak indította az embercsempészetet. A tábor egyik sarkában a kerítés ki is van döntve, éjjelente ott veszik fel a fuvarra vágyókat a csempészek. Az ár változó, 1000 eurónál kezdődik, de a távolságtól és az utazás hosszától függően akár 5000 euróig is elmehet – nem ritka az sem, hogy szexuális ellenszolgáltatást követelnek.

A tábor vezetője szerint az EU is folyamatosan csökkenti a nekik juttatott támogatás mértékét, egyre nehezebbé téve ezzel a munkájukat. Norbert, egy ott dolgozó, magyar származású férfi ehhez csak annyit tesz hozzá, idén még nem kaptak fizetést.

A szerb szakemberek azonban a legnagyobb problémának mégis azt tartják, hogy a menekültválság kezdete óta, azaz közel két éve senki nem beszélt velük magyar részről, senki sem kereste velük a kapcsolatot, amikor pedig ők próbálkoztak, süket fülekre és zárt ajtókra találtak, a magyar kormány a kérdést nem szakmai, sokkal inkább politikai síkon kezeli.

Amikor a válság lehetséges megoldásaként Szerbia uniós csatlakozásáról kérdezem Sefatot, csak legyint és annyit mond, az nem más, mint tündérmese.

Mi semmit nem tehetünk, várunk, és ameddig tudunk, kitartunk. Meg még annál is tovább.

A táborba aznap délelőtt hoztak vissza egy hatfős afgán családod, négy gyereket, az apukát és az anyukát – terhesen. Az új szabályok értelmében nem engedték be őket a magyar tranzitzónába, mert a limit öt fő. A család sírva érkezett vissza Szabadkára, nem értik, hogy ha ők a törvényeket betartva szeretnének Magyarországra jutni, miért nem adhatták be a papírjaikat.

A szabadkai dzsungelben nagyjából száz menekült él fél éve, naponta visznek meleg ételt az ott sátorozóknak. Egy német önkéntes párt – elmondásuk szerint – az érintett meg, hogy látták a sok kilátástalan sorsú embert, ezért elhatározták, hogy két-három havonta egy hetet ott segítenek, ahol tudnak, most a szabadkai sínek mellett osztanak ételt.

Az ebédelő menekülteknél rákérdeztünk arra, hogy ők mit tapasztalnak, tényleg verik-e magyar rendőrök őket.

Orbán Viktor egy nagyon szigorú ember, a rendőrei is azok – mondta egyikük bizalmatlanul.

Egy másik pakisztáni menekült lábán vastag kötés, amikor arról kérdezem, hogy ezt honnan szerezte, a kerítés felé mutat.

Magyar rendőr, kutya.

Hirtelen egy kisebb csoport gyűlt körénk, egymást túlkiabálva mondják, őket is úgy kísérték vissza a határhoz, hogy ütötték, rúgták, kutyákat uszítottak rájuk, paprika spray-vel fújták le. Egyikük tolja le a nadrágját, hogy mutassa a sérülését, másikuk a sípcsontján mutatja a horzsolásokat, a harmadik csak annyit mond, a rendőröknek ez a dolguk. Amikor a magyar fővárosról kérdező menekült felé fordulok, miért Budapest a célja, csak annyit mond:

Hiába vertek meg. Láttam régen egy YouTube-videót, nagyon szép hely.

Egy a beszélgetést végighallgató amerikai segítő állítja, a napokban találkozott egy 14 éves menekült lánnyal, akit szintén megvertek a magyar rendőrök.

A tompai tranzitzónában a szintén a déli határra utazó Szelényi Zsuzsanna, az Együtt országgyűlési képviselője rákérdezett a Szerbiában tapasztaltakra a magyar hatóságoknál. Tőle tudjuk, hogy a Bevándorlási- és Állampolgársági Hivatal munkatársai sem megerősíteni, sem cáfolni nem akarták azt, hogy nincs hivatalos kommunikáció a szerb és a magyar bevándorlási hatóságok között.

Kiderült az is, hogy hiába lépett érvénybe a szigorított határzárról szóló törvény, végrehajtási utasítás még nem létezik, csak egy házirend arra, hogyan kell majd a magyar tranzitzónákban viselkedni, vagyis várakozni, míg le nem telik a menedékkérelmek elbírálására adott hatvan (gyorsított eljárás esetén tizenöt) nap, aminek a vége az esetek döntő többségében az lesz, hogy a kérelmezőt visszaviszik Szerbiába.

*

A szabadkai síneknél még megállít egy csapat menekült, hosszas tanakodás után egyikük előlép és megkérdi:

Hungarian?

Bólintok, mire társai tapsolni kezdenek.