Lagzi Lajcsit beszervezték III/III-as ügynöknek – robbant a bomba szerda reggel. De kik és hogyan kerültek az Állambiztonsági Szolgálat látóterébe, miért nem tudjuk kik és milyen információkkal segítették az előző rendszert? Többek között erről kérdeztük Varga László történészt.
A III/III. Csoportfőnökség a Magyar Népköztársaság állambiztonsági szolgálatának belső elhárítással foglalkozó része volt, amely a Belügyminisztérium alá tartozott. A belső reakció elleni csoportfőnökség tevékenységét különböző módszerekkel végezte, ezek közül a legismertebb a beszervezett, köztük a feladatra önként vállakozó ügynökök munkája volt: a besúgók ismerőseinkről jelentettek, általában írásos formában, de persze, volt aki csak szóban. A szolgálat kezdeményezhette telefonok, sőt, lakások lehallgatását, postai küldemények ellenőrzését is. Az ügynökök céltudatos beszervezésekor megnézték, hogy egy-egy olyan személy környezetében, aki ellen bizalmas nyomozás folyt, kit lehet rábírni az együttműködésre, azonban voltak olyanok is, akiket célszemély nélkül választottak ki és csak később határozták meg feladataikat.
Varga László szerint a főcsoportfőnökség megkeresését vissza lehetett utasítani, ahogyan ezt sokan meg is tették. Mint mondja, a 60-as évek végétől már csak enyhe nyomásgyakorlás volt a jellemző és az ellenkezőknek sem kellett igazán komoly következményekkel számolniuk. A hírek szerint Galambos Lajos is megtagadta az együttműködést, édesapjával azt találták ki, hogy alkoholfogyasztásra hivatkozva utasítják el az együttműködést.
Főleg eleinte az erős zsarolás volt a jellemző, később ez egyre inkább háttérbe szorult, mivel megértették, hogy az együttműködést önként vállaló ügynökök sokkal megbízhatóbbak, mint a kényszer hatására jelentők
– mondja a történész, aki kiemeli: arra is volt példa, hogy ügynök és megfigyeltje együtt írták a jelentéseket, így szabotálva a III/III-asok munkáját. Az ügynöki hálózatban rengetegen érintettek voltak, Varga László szerint a pontos adatok meghatározásához óriási iratmennyiséget kellene átvizsgálni, 1945-től 1990-ig mintegy 200 ezren jelentettek a III-as Főcsoportfőnökségnek. A hálózat létszáma hullámzó volt, fokozatosan csökkent, de például 1989-ben megnőtt a beszervezések száma. Az állambiztonsági információknak ekkor már „csak” fele származott a beszervezettektől, a többit az említett „technika” szolgáltatta – állítja Varga László.
Feledésre ítélt múlt
A dicstelen múlt megismerését nem szorgalmazták a rendszerváltás politikusai. Míg Kelet-Németország szembenézett ezzel a társadalmilag rendkívül terhelt témával, addig Magyarország homlokegyenest mást utat választott: a titkolózást. Míg a volt NDK ügynökaktáit nyilvánosságra hozták – legalábbis lehetővé tették azok kutatását -, addig Magyarországon leginkább a mismásolás jellemezte a törvénykezést.
1994-ben a Boross-kormány fogadta el az átvilágítási törvényt, ez azonban már valamiféle előrelépés volt, mivel 1992-ben az Antall-kormány még lesöpörte az asztalról az első Demszky Gábor és Hack Péter által beterjesztett ügynöktörvény-tervezetet. Borossék is csak a felszínt kapirgálták, amikor évekkel a rendszerváltás után mindössze a kormánytagok, közjogi méltóságok múltjának vizsgálatát írták elő a következő ciklustól.
– állítja szembe a magyar gyakorlattal a nyugati példát Varga László. Magyarországon négy kategóriát állítottak fel, ezek közül csak egyetlen kategória volt az úgynevezett ügynök, “ezzel eleve relativizálták a besúgói tevékenységet”. Ebbe a csoportba azok tartoztak, akik az Állambiztonsági Szolgálatnak dolgoztak titokban, egy másik osztályozási körbe a nyilas párttagok kerültek volna, azonban a történész nem tud róla, hogy bárki is fennakadt volna, mint egykori nyilas. További kategóriába a “pufajkásokat” sorolták, tehát azokat, akik 1956-ban a karhatalomban szolgáltak, Varga László szerint ez egyértelműen Horn Gyulára vonatkozott, akiről tudni lehett, milyen szerepben lépett fel 1956-ban. Az utolsó csoportba azokat tették, akik az Állambiztonsági Szolgálattól jelentéseket kaptak.
A törvény annyit határozott meg, hogy ha az érintettek nem mondanak le posztjukról, nyilvánosságra hozzák korábbi tevékenységük tényét. Így történt például Horn Gyulával is, meg is jelent, hogy pufajkás volt, amit már korábban maga is elmondott. Horn miniszterelnök egy másik kategóriába is beleesett, a Németh-kormány külügyminisztereként az Állambiztonsági Szolgálattól is kapott jelentéseket. Ez az erőtlen törvény semmire sem volt jó, nem vezetett a társadalom megtisztulását szolgáló szembenézéshez.
Az első szabadon választott parlament, a kormány, az igazságtétel feladatát más területeken is képtelen volt szakmailag, alkotmányosan megoldani – állítja a történész. A kommunista diktatúra felelőseinek számonkérését alkotmányellenesen próbálta megvalósítani, de az anyagi javaktól való jogtalan megfosztást elszenvedtek kárpótolni hívatott törvényből is a legkevésbé az érintettek profitálhattak.
Papírt lobogtatni jó volt
A történész úgy látja: a szemfényvesztő törvény legnagyobb hibája az volt, hogy csak a III/III-as csoportfőnökséggel való együttműködést szankcionálta, a többi csoportfőnökséggel való munkát nem vette figyelembe – bár ne legyenek illúzióink, valódi szankciókról nem lehetett beszélni.
Ráadásul a baloldal és a jobboldal között folyamatos vita tárgya volt, hogy kikre terjedjen ki a törvény: míg a baloldal egy szűkebb kört akart átvilágítani, addig a jobboldal valamivel tágabban szerette volna érvényre juttatni a rendelkezést. 2000-ben a Fidesz-kormány az érintettek körébe bevonta a vezető újságírókat is. 2002-ben, Medgyessy Péter III/II-es (azaz „kémelhárító”) múltjának napvilágra kerülése után a nagy nehezen kiizzadt 2003. évi 3. törvény hozott ugyan kedvező változásokat, de a legfontosabb kérdést, az állambiztonsági iratok „egyesítését” nem oldotta meg. Vagyis ezeknek az iratoknak jelentős része mindmáig a működő titkosszolgálatok birtokában van.
Varga László szerint a rendszerváltás utáni magyar közvélemény egyértelműen a nyilvánosság mellett volt, de képtelen volt megfelelő nyomást gyakorolni a politikusokra, senki nem ment utcára emiatt. A politikusok pedig azzal érveltek, hogy a közvéleményt nem érdeli ki, kiről, mit jelentett.
Ez az óriási érdelődés úgy tűnik 25 évvel a rendszerváltás után sem csillapodik: gondoljunk a Biszku-ügyre vagy Simicska Lajos a Mandinernek adott interjújára, amiben nagyon ravaszul arra célozgatott, hogy Orbán Viktort is beszervezhették. Az ügynökmúlt még mindig forró téma és ahogyan a Simicska-megszólalás is mutatja, sarokba lehet szorítani vele közszereplőket. Leglábbis meg lehet próbálni. Németh Miklós az ügy után azt mondta: létezik Moszkvában egy teljes ügynöklista, ezt azonban Kenedi János, az egykori állambiztonsági múlt feltárását végző bizottság elnöke nehezen elképzelhetőnek tartotta egy későbbi beszélgetésben.
Varga szerint is valószerűtlen, hogy rejtőzne Moszkvában „teljes lista”, de azt nem zárja ki, hogy a KGB, vagyis a szovjet titkosszolgálat, tisztában volt a hírszerzés nyílt és titkos állományával, beleértve az „ügynököket” is.
A történész emlékeztet: 1989 végén és 1990 elején rengeteg kényes dokumentumot semmisítettek meg, azonban nagyon sok adat, irat ennek ellenére fennmaradt. Ezek egy nagy része az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárában kutatható, azonban – isméti – , még mindig rengeteg dokumentum van a titkosszolgálatoknál, a legfontosabb feladat most – több mint 25 éve – ezen iratok egyesítése lenne.
Ezek a szolgálatok különböző ürügyekkel tartanak vissza dokumentumokat, titkosnak nyilvánítják őket, így zárják el fontos történelmi információkat a nyilvánosság elől.
