1986-ban úgy döntött
az akkori állampárt, hogy rést üt a
monokultúrás médiairányításon,
és némi teret enged a hazai vágyaknak. Nem
tudom, miért tette ezt, de azt igen, hogy a Danubius Rádió
a hazai plurális médiavilág megteremtője. Volt
és marad az is. Akkor is, ha két másik politikai
szervezet – 20 évvel a szabadságjogok hazai
érvényesítése után – ma pontot
tett e történet végére.
Nem a Danubius történetére,
hanem a hallgatók választási szabadságának
mondanak nemet azok, akik azt hiszik, hogy sekélyes működésük
felelősség nélküli. Azt gondolják, hogy a
birkák majd azt hallgatják, amit kapnak. Azt hiszik az
internet és az iPod világában, hogy elég
a jogosultság, és már meg is érkezik a jól
megérdemelt jutalom hallgatóban és bevételben.
Nem kívánom nekik, de
tévedni fognak. Sajnos sok minden megy ebben az országban,
de a politikai indíttatású média nem
eladható jószág – szerencsére. Azt reméltem, ma felébredünk
e rémálomból. Nem így történt.
Nem azért küzdöttem, hogy a Sláger és
a Danubius vihesse tovább azt, amit 12 évig becsülettel
megszolgált, hanem azért, hogy a vereség
tisztességes versengés és nem ügyeskedés
eredménye legyen.
Talán lesz valaki, aki megdöbben
a tényen, hogy azok, akik 12 éve profin és
kiszámíthatóan, nyomot hagyva és a piac
meghatározó szereplőjeként rádióznak
– nem ismerik annyira e piac rejtett lehetőségeit, mint
azok, akik piciben próbálkoztak látható
eredmények és valóban értékelhető
tapasztalat nélkül.
Azt kérdezte a Facebook tőlem,
min gondolkodom éppen. Nos, azon, hogy egy angol kollégám
azt tanította az első rádiós napomon, hogy “people
read newspapers, watch televison and love radio”. Csak azt
kívánhatom mindannak a hatmillió embernek,
akinek napi szórakozását, informálását
biztosították az országos kereskedelmi rádiók,
hogy a majdani új nyertesek idővel maguk is legalább
annyira megszeressenek rádiózni, mint hatalmukkal élni
vagy visszaélni.
