„Eddig minden válságból erősebben jöttünk ki, mint ahogy belementünk” – közölte nemrég Berlinben Orbán Viktor, aki három válságból való kilábalásról beszélt:
- a 2008-ban kezdődő pénzügyi krízis,
- a 2015-ben felerősödő migrációs hullám,
- valamint a 2020-ban induló Covid-járvány kezeléséről.
Azonban, ha a megerősödést gazdasági alapon vizsgáljuk, nem találjuk stabil alapját a miniszterelnök állításának.
Egy válságból legfeljebb kilábalni lehet, nem megerősödve kikerülni – mondta László Csaba, a Medgyessy-kormány pénzügyminisztere gazdasági podcastunkban, a Dellában. Elég a forint árfolyamára nézni – folytatta –, vagy azt megvizsgálni, honnan hová jutott el az elmúlt tizenkét évben Magyarország, és hová Szlovákia, amelyet most az eurózónához tartozás véd meg az árfolyamgyengülésből adódó válságjelenségekkel szemben. De lassan már Románia is elénk kerül – mondta a volt pénzügyminiszter a keleti határ menti ismerőseit idézve, akik szerint jobban megéri a határ túloldalára járni dolgozni, mint onnan ide átjönni. Úgy persze könnyű megerősödésről beszélni, ha mi állítjuk a mércét, amit át kell ugrani – összegezte véleményét László Csaba.
Pogátsa Zoltán közgazdász szélesebb perspektívában azonosított válságos időszakokat. A rendszerváltás után az első válság a kilencvenes évek közepén alakult ki, amit akkor a Bokros Lajos nevével fémjelzett csomaggal igyekezett kezelni a Horn-kormány. A sorban a következő a 2008-as pénzügyi válság volt, majd már az Orbán-korszak alatt éltük meg a harmadik nagy krízist.
Amit ezekből meg lehetett tanulni, azt csak részben sajátította el a mindenkori pénzügyi kormányzat, illetve a lakosság: Pogátsa szerint például az első nagy válságból semmit nem tanult meg a társadalom, a másodikból legalább azt, hogy nem jó devizában eladósodni. Mint fogalmazott, helyes döntés volt az államadósságon belül 20 százalékhoz közelíteni a deviza arányát, még ha ezt a küszöbértéket manapság nem tudja is tartani a kormány. Helyes volt a lakossági devizahitelek kivezetése is. A Covid-járvány két éve ugyanakkor arra világított rá, hogy nem egészséges ennyire egyoldalúan kiszolgáltatottnak lennünk a német iparnak, különösen az autógyártásnak, amit érzékenyen érintett akkor az alapanyagok hiánya, a termelési láncok megszakadása. Ehhez képest a kormány most Dél-Korea és Kína felé hasonlóan egyoldalú viszonyt épít ki, részben az autóiparban szükséges eszközök (akkumulátorok) gyártásának idetelepítésével.
A mostani válság legfontosabb tanulsága pedig az energetika dekarbonizációjának (a szén-dioxid-kibocsátás csökkentésének) és a diverzifikációjának az elkerülhetetlensége. Ha erre hamarabb, évekkel korábban reagál a kormány, akkor a közgazdász szerint a forint árfolyamának elcsúszása is elkerülhető lett volna.
Pogátsa egyébként valamivel jobbnak látja az elmúlt az Orbán-kormányok bizonyítványát, mint László Csaba. Szerinte a cikk elején idézett kormányfői állítás nem teljesen hamis, de nem is igaz minden elemében, hanem amolyan féligazság. A közgazdász elismeri például, hogy „rengeteg külföldi tőke jött be” – ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy alacsony hozzáadott értékű tevékenységek érkeztek az országba. Hiányolja viszont, hogy a mai napig nem tudott kialakulni egy piacképes, kiterjedt exportkapcsolatokkal rendelkező vállalati réteg, pedig a mostani kormány sokat tett azért, hogy néhány vállalkozót helyzetbe hozzon. A közgazdász szerint nem lenne szégyen tanulni a dél-koreai, szingapúri gazdasági modellekből, ahol szintén központilag kontrollálták az ottani gazdaság alapjait jelentő családi vállalatok (Korea esetében a csebolok) kibontakozását, de velük szemben azt a határozott elvárást támasztották, hogy a nemzetközi piacon is helytállni képes cégbirodalmakat hozzanak létre.
Kitörési pontként az egészségipart, az orvostudományt azonosította kérdésünkre: e területeken magas szintű képzés és gyártói, szolgáltatói bázis alakult ki, amire hosszú távon lehetne építkezni, nem mellékesen pedig az egyik leginkább felértékelődő XXI. századi iparágról van szó. Ám ahogy a távol-keleti térség sikeréhez, úgy a magyarhoz is az kell, hogy a humántőkébe minél többet invesztáljon az ország – hívta fel a figyelmet a nem is annyira apró eltérésre az iparosítási modellek között.
Tény, hogy a több mint három ciklust átölelő statisztikák csak egyes mutatók esetében támasztják alá Orbán állítását. Természetesen találni olyanokat, amelyek igazolják a miniszterelnök mondását – a foglalkoztatási mutatók kétségkívül javultak, bár a statisztikai számbavétel ezt is kozmetikázta, amikor ide sorolta a közmunkában részt vevő százezreket, de a trendszerű megerősödést nem lehet általános érvénnyel kimutatni a gazdasági folyamatokból.
A magyar gazdaság például még évekig támolygott a 2008-as, a Gyurcsány-érában kitört pénzügyi válság után: először 2014-ben sikerült növekedést felmutatni. Akkora volt a baj, hogy a második Orbán-kormány még a Nemzetközi Valutaalaphoz fordulást is napirendre vette azok után, hogy 2010-es kormányra kerülésükkor nemzeti programmá emelték az IMF-hitelek mihamarabbi lezárását. Az akkori kommunikáció tolmácsolásában: az IMF hazazavarását. A valutaalap újbóli behívására végül nem került sor, a kormány egyéves huzavona után 2012 végén kifarolt az addig is inkább csak üzengetés szintjén megvalósuló tárgyalásokból.
Érdemi gazdasági növekedés a múlt évtized vége felé bontakozott ki, ami – tekintve a GDP 3–4 százalékát is kitevő uniós pénzbeáramlásokat az évtized folyamán – nem nevezhető csúcsteljesítménynek. Az uniós támogatások nélkül, saját erőből a növekedési törpék közé tartoztunk volna, hogy Orbán egy manapság kedvelt hasonlatát idézzük. Az emelkedő trendek nem bizonyultak tartósnak, a válságok rendre visszavetették a növekedést. Korábbi cikkünkben kimutattuk, hogy 2004 és 2020 a beérkező összesen 53,5 milliárd euró uniós támogatásnál hajszállal kisebb gazdasági növekedést sikerült kihozni, azaz brüsszeli pénzek nélkül alig lett volna növekedés. A 2002 és 2020 közötti időszakot vizsgálva pedig az látszik, hogy a GDP átlagban évi alig 2 százalékos tempóban gyarapodott, a bal és a jobboldali kormányzás idején pontosan ugyanazt a szerény eredményt sikerült elérni.
Nem igazolja vissza a miniszterelnöki állítás helytállóságát az ország hitelminősítésének alakulása sem, ami a befektetői bizalom visszatükröződése. Az S&P-nél például csak 2019-re sikerült stabilan jobb pozícióba kerülnünk, mint voltunk 2010-ben, és most is a befektetésre ajánlott kategória alján tanyázunk.
De mit is jelent a megerősödés, melyik élethelyzetre érvényes a miniszterelnöki kinyilatkoztatása? Ha például a szegénységi küszöb alakulását nézzük 2010 óta (ezek az adatok 2020-ig állnak rendelkezésre a KSH adattárában), akkor nem marad kétség, hogy az alacsony jövedelemmel rendelkezők nem érezhetik győztesnek magukat. Miközben az infláció ebben az időszakban, 2020-ig bezárólag összességében bő 30 százalékkal nőtt kumuláltan, az egyedülállók szegénységi küszöbértéke a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint jóval nagyobb mértékben emelkedett: 87 százalékkal, így 2020-ban már éves szinten 1 393 900 forintra volt szükség a legalapvetőbb termékek és szolgáltatások megvásárlásához.
Ez havi átlag 116,5 ezer forintot jelent, míg 2010-ben 61 800 forint elég volt erre. Magyarul jóval több pénz kellett a minimális komfortot jelentő megélhetéshez ebben az időszakban, mint amennyivel az árak átlagosan nőttek a nemzetgazdaság szintjén. És akkor még nem látjuk az utóbbi két év folyamatait, amikor jól becsülhetően tovább romlott ennek a társadalmi körnek a megélhetése, miközben az infláció vágtába kezdett. Az okokat részben a lendületes béremelkedésben lehet megtalálni: a szegénységi küszöb a statisztikai definíció szerint a medián jövedelem 60 százalékát teszi ki, itt húzzák meg a határt. Ugyanez az összeg 2021-ben 435 euró volt Szlovákiában, ami mai árfolyammal számolva havi 176 ezer forintot jelentene.
A dolgozó szülők alkotta családosok, nagycsaládosok esetében természetesen már más képet kapunk, a Fidesz-kormányok társadalompolitikájába illeszkedően, mely a gyermekvállalás ösztönzését a kormányzás központjába helyezi.
