Nagyon úgy tűnik, hogy megint ugyanazt a hibát követjük el, mint a kétezres évek második felében. És félő, hogy ugyanaz lesz a vége.
Miközben a városban A reformok működnek feliratú táblák között sétálgatunk, érdemes néha elgondolkodni azon is, hogy mi lett az Orbán-kormány előző, mára gyakorlatilag elfelejtett ellenségével, az államadóssággal.
Azt a harcot elvesztettük, valahogy mégsem ismertük be soha. Július közepére olyan magas lett az államadósságunk, mint még soha. 25 ezer milliárd forint fölött van a költségvetés adóssága, ami 1377 milliárd forinttal több mint tavaly év végén.
Magyarázunk, magyarázgatunk
Az Államadósság Kezelő Központ azért megpróbálja kimagyarázni a dolgot azzal, hogy az évközbeni adat nem számít, mert év végére a tervezett szintre csökken majd az adósság. Egyébként tényleg a december 31-ei állapotot figyeli az Alaptörvény és az EU is. Év végére pedig valahogy majd megoldják a csökkentést. Tavaly az ÁKK év végén például csökkentette a kötvénykibocsátást, majd év elején elkezdte növelni. Ezzel a “megfelelő” szintre lehetett hozni az adósságot. De a valóság nem csak az év végi állapotot figyeli.
Lehet persze továbbra is trükkökkel takarni a bajt, de az a helyzet, hogy a kormány elvesztette a harcot az államadóssággal. Pedig nagyon harcoltunk ellene, még az alaptörvénybe is beleírtuk.
“Az Országgyűlés nem fogadhat el olyan, a központi költségvetésről szóló törvényt, amelynek eredményeképpen az államadósság meghaladná a teljes hazai össztermék felét” – ez áll benne egészen pontosan.
A végrehajtást aztán a kormány 2011-ben elhalasztotta, 2015-ig. A jövő évi költségvetéssel még nem tudni, mi lesz, mert az államadósság nagyjából harminc százalékkal a megszabott határ felett van.
Fotó: MTI/Máthé Zoltán
Háromezer milliárd, fölöslegesen
Mindezt úgy, hogy a magánnyugdíjpénztárak államosításával megszerzett háromezer milliárd forintot a kormány közben teljesen felélte, napi költésekre. Nem, hogy nem sikerült csökkenteni az adósságot, de hatalmas mázli, hogy csak ennyire nőtt meg.
Szerencsére kitaláltak egy megoldást, bár nem biztos, hogy működni fog. Csak olyan költségvetést fogadhatnak el, ami “az államadósság a teljes hazai össztermékhez viszonyított arányának csökkentését tartalmazza”. Persze ez a feltétel is hagy nyitva kiskapukat.
De még ha be is tartja a kormány ezeket a feltételeket a következő költségvetésnél, a harc akkor is elbukott. Ha a bevándorlók elleni küzdelem is ilyen sikertelen lesz, 2020-ra a miniszterelnök is szír lesz.
Nem először
Ráadásul nem először csináljuk ugyanezt. A 2004-es uniós csatlakozás után Magyarországra ömlött a beáramló tőke, mégis sikerült a GDP-hez viszonyított államadósságunkat hatvan százalék alól (58,8) nyolcvan százalék fölé tolnunk. Úgy, hogy közben még az össztermékünk is nőtt.
Csak összehasonlításképp, a lengyelek ennek az ellenkezőjét csinálták. 2004-ben, az uniós csatlakozásukkor a GDP 45,3 százalékán állt az államadósságuk. Még 2009-ben, a válság kitörésekor sem érte el az 50 százalékot. Amikor volt beáramló tőke, akkor abból csináltak növekedést, amikor elfogyott, akkor mentek rá az állami beruházásokra. Emiatt volt mozgásterük eladósodni a válság után, nekünk meg nem. Nem is véletlen, hogy Lengyelország jött ki az elsők között a szuverén adósságválság utáni stagnálásból.
Magyarországon ehelyett jóléti rendszerváltás, 100 napos, majd 100 lépés programok váltották egymást a kétezres évek első felében. Emiatt annyira eladósokdtunk, hogy nem maradt mozgásterünk. Ráadásul még strukturális reformok sem voltak, az állam méretét és kiadásait minimálisan sem építettük le. Sőt. Az Egyesült Államok gazdasága sokkal jobban működik, mint a magyar, igazából össze sem lehet hasonlítani. Ennek ellenére még őket is fojtogatja az államadósságuk.
Miért működik ez az egész?
Nagyon nagy viták mennek arról, hogy az orbáni gazdaságpolitika mennyire működik, és mennyire köszönhetjük az Orbanomicsnak, hogy a várakozások felett nő a magyar gazdaság. A tankönyvek és az elemzők szerint ugyanis ennek az egésznek nem kellene, de valahogy mégis működik.
De azért vannak fontos nagyon fontos folyamatok, amikre érdemes figyelni. Ezeket Madár István, a Portfolio elemzője szedte össze. Egyrészt a 2007 és 2013 közötti uniós költségvetésben megszerzett támogatásaink nagy részét most tudjuk lehívni és felhasználni. Ez ezermilliárd forintokat jelent ingyenberuházásban (kösz, EU!).
Ráadásul az elmúlt pár évben folyamatosan fejlesztették a magyarországi járműgyártás kapacitásait. Ez adja a magyar ipar egyharmadát. Madár szerint a korábbi fejlesztéseket még ellensúlyozta az elektronikai ipar leépülése, de az mostanra stabilizálódott és az ipar kilőtt a beruházásoktól.
Fotó: MTI/Kovács Tamás
Ha vége, mindennek vége
Az a probléma, hogy a gazdasági növekedés valószínűleg csak addig fog kitartani, amíg ezek a beruházások megvannak. És most nagyon úgy tűnik, hogy nem sokáig lesznek. A járműgyártás kapacitásnövelése csökken, a következő uniós költségvetés támogatásainak nagy részét pár évig nem tudjuk még lehívni. Valószínűleg hét év múlva lesz akkora roham, mint most.
Ha a kormány fenn akarja tartani a növekedésnek azt az ütemét, ami most van, akkor azt lassan csak hitelből tudja majd megtenni. Szijjártó Péter külügyminiszter ezzel villogott nemrég:
“Közép-Európában először átvettük az első helyet abban a rangsorban, ami a GDP-hez viszonyított külföldi tőkebeáramlást veszi alapul. Ebben a rangsorban tehát most már elsők vagyunk Közép-Európában, ami azt jelenti, hogy a nemzetgazdaság összteljesítményéhez képest hozzánk jön a legtöbb külföldi működő tőke.”
Az igazság viszont az, hogy a ha a tavalyi (eddig utolsó) évet nézzük, éppen hogy folyamatosan romlik a külföldi tőkebeáramlás. Ha az utolsó negyedévet vesszük, a nettó közvetlentőke-beáramlás 0,4 milliárd euróval csökkent. És ezt nem én írom, hanem az MNB. Ha pedig a GDP-arányos tőkebeáramlást nézzük, az utolsók vagyunk a régióban, ami ugye pont az első ellentéte.
Azt most nagyon pontosan látjuk, mekkora ára van az adósságnak. Nagyon érdemes lenne ezt elkerülni, pedig úgy tűnik, hogy nehéz lesz.
