Sokszor, sok helyen elhangzott az utóbbi időszakban nyíltan, vagy burkoltabb formában: a felelőtlen dél-európai országok sodorták bajba az eurót, és most a fegyelmezett németeknek kell állni a számlát. Ha azonban egy kicsit más szemszögből vizsgáljuk meg a képet, kiderülhet, hogy a fenti gazdaságok bajaiért –részben legalábbis- az euró is okolható. Erről pedig jóval kevesebb szó esik manapság.
A görög, ír, spanyol és portugál helyzet között jelentős különbségek vannak. Görögország fiskális ámokfutása, illetve a túlzott magánfogyasztás miatt került bajba, amit komoly versenyképességi problémák tetőztek, Írországban az ingatlanpiaci buborék kipukkanása temette maga alá a bankrendszert és az egyébként az egyik legversenyképesebbnek tekintett európai gazdaságot, Spanyolországban konszolidált költségvetési helyzet mellett szintén az ingatlanpiac összeomlása okozta a galibákat.
Van azonban közös is ezekben az országokban, nem véletlen, hogy a pénzügyi elemzésekben egységes csoportként kezelik őket, PIGS „fedőnév” alatt. (Mielőtt bárki is rosszra gondolna, a mozaikszó az országok kezdőbetűiből áll össze…). Az sem véletlen, hogy ők kerültek bajba, és nem Németországban, vagy Franciaországban alakult ki méretes ingatlanpiaci vagy hitelezési buborék. (Itt most természetesen nem beszélünk a görög „kreatív könyvelési technikákról”).
A közös pontok: az euróövezet fejletlenebb, a periférián elhelyezkedő országairól van szó, amelyek magasabb potenciális növekedési ütemmel és magasabb egyensúlyi inflációval bírnak. És euróval fizetnek. Ezen országok számára óriási lehetőséget jelentett az euró, jelentősen felgyorsította felzárkózásukat, de a közös pénz bizonyos szempontból a vesztüket is okozta.
Az euró bevezetése az önálló monetáris politika feladását jelentette, a csatlakozást követően az EKB határozta meg a monetáris kondíciókat (miközben a költségvetési politika nemzeti fennhatóság alatt maradt). Ugyanazok a monetáris kondíciók azonban nem felelnek meg Németországnak és a periféria országainak. Az alapkamat, ami Németország számára megfelelő, Spanyolországban, vagy Írországban alacsony; a laza monetáris kondíciók fűtötték a hitelezést, az ingatlanpiacot és a fogyasztást.
Természetesen voltak arra utaló jelek, hogy ezen országok fenntarthatatlan pályán mozognak: a kétszámjegyű fizetési mérleg hiányok, a hitelezési dinamika, a pénzmennyiség növekedési üteme, vagy Görögország esetében már a krízis előtt a GDP 100 százalékát meghaladó adósságráta. A válságig azonban ezzel lényegében sem az európai főhatóságok, sem pedig a piacok nem foglalkoztak.
Brüsszel azért nem, mert az európai játékszabályok csak a költségvetési deficitre határoztak meg küszöbértéket. 2007-ben Írország és Spanyolország költségvetése többletet mutatott, de a görög és a portugál hiány is 3 százalék körül mozgott. Az államadósság GDP-hez viszonyított aránya Írországban és Spanyolországban jóval a maastrichti limit alatt állt, Portugáliában pedig alig haladta meg a 60 százalékos plafont. Brüsszelnek tehát e téren túl sok tennivalója nem volt, miközben a külső finanszírozási pozíciók, a fizetési mérlegek miatt senki nem aggódott. A globális krízis bizonyította be igen fájdalmasan, amit több szakértő már régóta hangoztatott: a külső pozíció jelenti az igazi korlátot.
(A Stabilitási és Növekedési Paktum legújabb verziója már azt mutatja, hogy a döntéshozók felismerték ezt a problémát, és a bizottság a jövőben a versenyképességet, a külső mérlegeket, a hiteldinamikát is figyelemmel kíséri a tagországokban. A paktumok történetét végignézve nagy kérdés persze, hogy a gyakorlatban mennyire lesz működőképes a rendszer.)
A piacokat pedig azért nem aggasztották az egyensúlytalanságok, mert egészen a legutolsó időkig erősen élt az a hit, mely szerint euróval fizető ország definíció szerint nem mehet csődbe. Ez a befektetőket is bátrabbá tette, hajlamosak voltak félretenni az aggodalmakat, és finanszírozni a duzzadó államadósságot, vagy éppen a méretes ingatlanlufit. Amikor Magyarországgal kapcsolatban emlegették a csőd lehetőségét, és felmerült, hogy Görögország is hasonló, ha nem rosszabb helyzetben van, a válasz egyből érkezett: de ők euróval fizetnek. Ma már látjuk a tanulságot: az eurónak rengeteget köszönhetnek ezek az országok, de euró nélkül a piac talán korábban kikényszerítette volna a korrekciót.
Ahogy a krízis kialakulásában szerepe volt a közös pénznek, az önálló deviza és monetáris politika hiánya a kilábalást is nehezíti. Egy erőteljes fiskális kiigazítás mindenképpen súlyos növekedési áldozattal jár, de kutatások sora bizonyítja, hogy a fiskális konszolidáció negatív növekedési hatásait két tényező is tompíthatja: a (reál)árfolyam gyengülése, illetve a lazább monetáris politika. Önálló árfolyam és monetáris politika hiányában ezek a mankók nem elérhetőek Görögország, Írország vagy Spanyolország számára, fájdalmasabbá téve a gazdaságok stabilizálását. A játszma azonban még nem lefutott, nem kizárt, hogy a 100 milliárd eurós mentőövek ellenére valamelyik ország mégiscsak csődöt jelent.
Az egyre terebélyesedő válságot látva érthető, hogy mindkét oldalról egyre többször hangzik el, hogy az eurót jobb lenne elfelejteni. Az EMU magállamainak politikai vezetőitől érhetőek azok az utalások, amelyek szerint nem kérünk többet a „bajkeverőkből”, és nem szeretnénk mi fizetni a számlát, míg a periféria országai versenyképességük visszanyerését remélhetik az önálló deviza újbóli bevezetésétől. Emlékezzünk csak Berlusconi, a szintén komoly versenyképességi problémával küzdő Olaszország első emberének néhány évvel korábbi megnyilvánulására, amikor az eurót nemes egyszerűséggel katasztrófának bélyegezte.
Az euró egy politikai vállalkozás. Eddig sem működött jól, de ettől még nem dőlt össze, erényei, az euró által elért eredmények pedig elvitathatatlanok. ó Ahogy a közös pénz létrehozása is politikai döntés volt, az eurózóna „feloszlatása”, vagy egyes országok kilépése is politikai döntés kérdése. A kilépés melletti és elleni érveket felsorakoztatva pedig nem biztos, hogy megérné bármely ország számára is. A monetáris unió teljes széthullásának eredménye pedig gazdasági és pénzügyi káosz lenne, ami nem csak az euróval fizető országokon söpörne végig, de régiónkat is nagyon súlyosan érintené.
Amíg a görög válság elején a németek az utolsó pillanatig halogatták a beavatkozást (jelentősen megnövelve a végszámlát), jelenleg már mindenki számára világossá vált: az euró válságban van. Ez a felismerés egy esélyt teremthet a közös cselekvésre annak érdekében, hogy egyben maradjon és működőképessé váljon a valutaunió.
Az azonban még a jövő zenéje, hogy ez a vállalkozás sikeres lesz-e.
(A szerző közgazdász.)
