Reagan és Clinton nagyot dobott
Az 1973-as olajválság után az Egyesült Államok gazdasága is súlyos strukturális válságot élt át. 1972-1980 között 32-szeresére nőtt az olaj ára a világpiacon, ez magával húzta a többi energiahordozó, illetve nyersanyag árát is. Véget ért az olcsó nyersanyag és energia korszaka, hirtelen a gazdaság költségérzékeny lett, megjelentek a hatékonysági korlátok.
1981-ben Ronald Reagan került az elnöki székbe, aki maga egy középszerű hollywoodi színész volt, de ragyogó elmékkel vette magát körül. Elfogadta a monetarista tanokat, miszerint két alapvető dologra kell elsősorban vigyázni a gazdaságban:
1. a pénzstabilitásra,
2. a pénzellátás egyenletességének biztosítására.
Ha ez a kettő megvalósul, már nem lehet nagy baj. Ellenben a magas infláció rombolja a reálgazdaságot, mert felpuhítja a hatékonysági korlátokat (a költségkorlátokat tudniillik), az elavult szektor életben tud maradni inflációs árnyereség bezsebelése révén. Ugyancsak súlyos a hatása a monetárszférában megvalósuló fluktuációknak, amelyek a reálgazdaságot ciklikussá teszik, válságciklusokat generálva abban.
Reagan első intézkedése az volt, hogy a FED kamatlábát 5-6 százalékról 19 százalékosra emelte. Ezzel a kamatrobbanással kőkeményé tette a hatékonysági korlátokat, csak a nagyon jók, a kiválóak tudtak életben maradni. Végbement az USA-ban a világgazdasági korszakváltás, leépült a gyárkéményes ipar, fölépült romjain a fehérköpenyes, brainigényes gazdaság. 1981-1989 között az amerikai gazdaságban 40 millió új munkahely jött létre, több mint az USA-n kívüli egész nyugati világban.
Az erős dollár vonzani kezdte a külföldi tőkét, és ugyan az amerikai kereskedelmi mérleg romlott, ám ezt meghaladta a külföldi tőkebefektetések volumene.
1989-93 között Reagan egykori alelnöke George Bush folytatta elődje politikáját, majd jött a demokrata Bill Clinton (1993-2001). Clinton adót emelt, 1997-re elérte hogy szufficites legyen az amerikai szövetségi államháztartás, 10 millió további új munkahelyet teremtett, miközben ragaszkodott az erős dollár politikájához. Az amerikai gazdaság Reagan és Clinton két évtizede alatt tökéletes módon cáfolta a Philips-görbét, amely szerint az infláció és a munkanélküliség ellentétesen mozog egymással.
Az amerikai gazdaság növekedése 1981-2001 között folyamatosan felülmúlta a két konkurens, Japán és Nyugat-Európa teljesítményét.
Bush mellé nyúlt az adócsökkentéssel
2001 januárjában George W. Bush az USA új elnöke. Nagyarányú adócsökkentési programmal érkezett, meghirdette, hogy minden amerikai családnak legyen kertes családi háza.
2001-2003 között, három ütemben összesen 1500 milliárd dollárral csökkentette az adókat, ami az akkori amerikai GNP 15 százaléka. Az elgondolás az volt – tessék jól figyelni! – hogy ebből az adócsökkentésből beruházások, termelés- és exportbővülés lesznek.
Az adatok azonban mást mutatnak!
Az amerikai GDP alakulása (éves növekedési üteme) 1991-2007 között:
Az amerikai külkereskedelmi mérleg alakulása milliárd dollárban:
A GDP idősorát nézve látjuk, hogy a Clinton-kormány utolsó négy éve (1997-2000, a nagy adóemelések időszaka!) alatt szinte szárnyal az amerikai gazdaság, míg 2000 után ez a szárnyalás bizony megbicsaklik. Még szembetűnőbb a külkereskedelmi mérleg radikális romlása, éppen a nagy adócsökkentések után, vagyis 2003-tól kezdve!
És jött a lufi, meg a bioüzemanyag-biznisz
Az adócsökkentésből bizony nem beruházások, nem termelés- és exportbővülés lett! „Könnyen jött pénz könnyen megy!” – tartja a népi bölcsesség…
Az 1500 milliárd dollárnyi adócsökkentés afféle égből hullott manna volt a vállalkozói szektornak. Esze ágában sem volt ennek a rétegnek ezt az ingyenpénzt a hagyományos módon, hosszasan megtérülő beruházásokba, technológiai fejlesztésekbe fektetni. Ez az 1500 milliárd dollár spekulációs tőkeként kezdett el keringeni a tőzsdék, bankok bonyolult rendszerében.
Távolodnak az amerikai álomtól (Illuszztráció: FigyelőNet)
Egy része az olajpiacon idézett elő ma sem megmagyarázott, váratlan árrobbanást, egy másik része az agyondotált bioüzemanyag-bizniszbe folyt bele. Az USA hirtelen kivont 70 millió tonna kukoricát a világpiacról és hatalmas bioüzemanyag-termelő kapacitásokat épített ki, szinte egy-két év alatt. Mielőtt a zöldek ujjonganának, hadd emlékeztessek arra, hogy a 2006-2007-ben bekövetkezett világméretű drámai élelmiszerhiány mögött ez a tény állt! Másrészt a bioüzemanyag-termelés energetikai szempontból nem pozitív, hanem legföljebb nullszaldós.
Óriási biznisz ez ma, hatalmas állami támogatást lehet rá szerezni bárhol a világon. Tulajdonképpen egy jól leplezett agrártámogatási formáról van szó. Hogy hány millió hektár őserdőt vágtak ki az elmúlt 15 évben Brazíliában, Pápua-Új-Guineában, Borneón, stb., hogy ott cukornádat vagy olajpálmát termesszenek, ezen nem szoktunk elgondolkodni.
De az igazi nagy spekulációs tőkebefektetés az amerikai jelzálogpiacon történt, mégpedig drámai méretekben.
Feladta az erős dollárt – tévesen
A nagyarányú adócsökkentés – bár formailag egy fiskális intézkedés volt – a monetárszférában megfelelt egy nagyarányú monetáris expanziónak, ami súlyosan sértette a monetarista közgazdasági iskola alapelvét: a pénzellátás egyenletességének követelményét. Törvényszerű volt, hogy ez az erős fluktuáció majd valahol ugyanilyen hatást gerjeszt a reálszférában.
A monetarista elvek másik súlyos megsértése a dollár tudatos gyengítése.
A dollár és az euró egymáshoz viszonyított árfolyamának alakulása:
Nos, a dollár tudatos gyengítése és a nagyarányú adócsökkentés sem eredményezte az amerikai külkereskedelmi mérleg javulását, nem lett ebből exporttöbblet és/vagy importvisszafogás. Hja kérem, ezek a dogmák sem érvényesek már a mi korunkban. Az exportot nem lehet valutaleértékeléssel ösztönözni, az importot pedig nem lehet ugyanilyen módon visszafogni. Ilyesmit csak a nagyon régi, elavult tankönyvek állítanak.
A nemzeti valuta leértékelése egyrészt közvetlenül inflációt gerjeszt, másrészt konzerválja az elavult exportszerkezetet, elkényelmesítve az alacsony hatékonysággal dolgozó exportőröket. A leértékelés végső soron a nemzeti munka elkótyavetyélését jelenti a külpiacon. (Megjegyzésem: ezt nem értette a Monetáris Tanács Magyarországon, amikor 2003. június 10-én meglépte a rendkívül negatív hatásokkal járó forintleértékelést.)
A legrosszabb kombinációt választotta
Számoljunk itt le még egy makacs tévhittel, amely szerint a monetarizmus = liberális gazdaságpolitika! A Bush-kormány abszolút liberális, ám teljességgel antimonetaristának tekinthető gazdaságpolitikát folytatott, ami a mai világban a lehető legrosszabb kombinációt jelenti.
Csakis egy új gazdasági válság lehetett az eredmény! Arra is rá szeretnék mutatni, hogy a magyar gazdaságpolitika is ugyanilyen antimonetarista és liberális gazdaságpolitika, mégpedig az elmúlt húsz évben egyfolytában, ezért nem is lehet(ett) más „eredménye”, mint ami lett. A lehető legrosszabb kombinációt valósítottuk meg mi is.
A „minden amerikai családnak legyen családi háza” gondolat jegyében a kormány is támogatta a felelőtlen jelzáloghitelezési gyakorlatot. A bankok egymás alá kínáltak, egyre inkább feladták a józan biztonsági elveket. A logika az volt, hogy ha nem tud a tulajdonos fizetni, a bank ráteszi a kezét a házra, lakásra. Csakhogy egy beduguló ingatlanpiacon kinek kellenek a félkész családi házak és lakások? Az amerikai hitelexpanzió finanszírozásába sajnos beszállt az európai és az ázsiai pénztőke is, a keresztfinanszírozási mechanizmus ma már szinte áttekinthetetlen. Törvényszerű volt, hogy az amerikai jelzálogpiac összeomlása magával rántja a világ többi részét is.
Az amerikai gazdaság egyébként is nem a belső megtakarításokra, hanem éppenséggel az eladósodásra épült. Házat, lakást, autót, külföldi nyaralást, traktort, bármit az amerikai családok hitelből finanszíroztak, már évtizedek óta.
Megdőlt az a keynesi dogma, hogy a jövedelmek növekedésével nő a megtakarítási határhajlandóság és csökken a fogyasztási határhajlandóság. Igaz, ezt már Milton Friedman is cáfolta Anna Schwartzcal írt neves tanulmányában. (Az Egyesült Államok monetáris története). Az amerikaiak megtakarítása 2000-re a nullára csökkent. Félreértés ne essék, jól működött ez a szisztéma 2001-ig.
Nem is lett volna vele semmi probléma, ha:
1. fönnmarad a stabil dollár politikája,
2. érvényesül továbbra is a pénzellátás egyenletességének kritériuma.
De mindkettő (monetarista) alapelv megsérült, és ez nem is vezethetett máshoz, mint a mostani súlyos (reálgazdasági) válsághoz.
Megszívlelendő tanulságok
Ma az ellenzék új csodaelixírje az adócsökkentés, amely mindent megold. Jó lesz ezzel vigyázni! Könnyen jött pénz könnyen megy – emlékeztetek ismét a népi bölcsességre. Egy hirtelen, nagyarányú adó- és járulékcsökkentés hasonló(an katasztrofális) hatású lenne a magyar gazdaságra nézve. Egy nagyarányú monetáris expanzióval érne föl, ami megint erőteljes fluktuációt vinne a monetárszférába, ami onnan törvényszerűen gyűrűzne át a reálszférára, ott válságciklusokat eredményezve.
Természetesen nem tagadom, hogy ma a magyar adó- és bérjárulékteher túl magas. Mégis azt javaslom, hogy ennek csökkentése óvatosan, a reálgazdasági folyamatok szigorú figyelése mellett, lépésről lépésre, kis lépésekben történjen meg. A pénzellátás egyenletességének kritériumát nem szabad semmilyen célból sem megsérteni, még akkor sem, ha az a cél látszólag fontos.
A másik lényeges tanulság, hogy a pénzstabilitás primátusa alapvető elv kell hogy legyen végre a magyar gazdaságpolitikai gondolkodásban. Nem sokat ért az a makrogazdasághoz, aki amellett érvel, hogy a pénzstabilitás csak egy a sok gazdaságpolitikai cél közül, és nem is a legfontosabb.
Bármilyen eredmény a növekedés, a foglalkoztatottság, az egyensúly terén csak pénzstabilitás mellett tartós az elmúlt 30 év nemzetközi tapasztalata szerint.
(A szerző közgazdász, a Pécsi Tudományegyetem docense.)
