Több mint harmadával, 164 ezerről 108 ezerre csökkent a felsőoktatásba jelentkezők száma az utóbbi öt év alatt, miközben az egyre kevesebb potenciális hallgatóért változatlan számú intézmény verseng. A továbbtanulni vágyók egy hónapja böngészhetik a felsőoktatási tájékoztatót, hogy hova adják be jelentkezésüket tavasszal. Bokros Lajos gazdaságpolitikus szerint, aki maga is egy egyetemet vezet, a mai piaci viszonyok között a mostani 71 iskola fele is elég lenne, annyit pedig a túlduzzadt oktatási piac majd’ minden szereplője belát, hogy hamarosan elérkezik az első kar- vagy intézménybezárások ideje.
Bemutató a CEU épületében. Több más intézménynek kunsztokra lesz szüksége az életben maradáshoz.
Nem véletlen hát, hogy a szorongatott helyzetbe került karok képviselői az utóbbi hónapokban ismét elővették a több mint egy évtizede, a költségtérítés első bevezetésekor már felvetett igényt: az állam csak az általa fenntartott intézményekben finanszírozzon képzéseket, a magániskolákban ne. Az oktatási piacon valóban vannak furcsa anomáliák: akad magánfőiskola, amely csaknem kétharmad részben az állami finanszírozású hallgatók után kapott normatívákból él. A központi források azonban apadnak: míg 2003 és 2006 között 62 ezer fős volt a keret, tavalytól csak 56 ezer helyet oszt szét az oktatási tárca.
MAGÁNSZÁMOK. Ha most soknak is tűnnek, a kilencvenes évek elején még senki nem gördített akadályokat a nem állami fenntartású intézmények elszaporodása elé, mi több, az kapóra is jött: a rendszerváltás utáni megváltozott és megnövekedett igényeket ugyanis a meglevő iskolák képtelenek lettek volna kielégíteni. A jobbára alapítványok által tető alá hozott, ekkor még kivétel nélkül nonprofit új intézmények pedig gyorsan termelni kezdték a gazdasági szakembereket vagy éppen nyelvtanárokat – gyakran tetemes állami finanszírozás mellett. (Megjegyzendő: a sajátos helyzetű egyházi egyetemeket és főiskolákat, amelyeket egy külön megállapodás alapján gyakorlatilag az állam tart fenn, nem soroljuk a magánintézmények közé.)
Helyosztó
A most zajló tanévtől kezdve az állami finanszírozású helyek sorsa alapvetően a felvételizők jelentkezési sorrendje alapján dől el, azaz közvetve maguk a hallgatók döntenek arról, melyik intézménynek hány államis diák jut. Előbb az Oktatási Hivatal megállapítja, hogy egy egyetem vagy főiskola adott szakon összesen hány hallgatót képes megfelelő színvonalon képezni – államilag támogatott és költségtérítéses diákokat összesen. A felvételi tájékoztatóban ez az összesített keretszám jelenik meg, az államis keretet pedig (amely most összesen 56 ezer fős) a felvételi lapok beérkezése után azzal arányosan osztják szét az intézmények között, hogy melyik iskolát hányan jelölték meg első helyen. A diákoknak utána még a – különböző iskolák azonos szakjain nagyjából kiegyenlített – ponthatárt is át kell ugraniuk, azaz hiába jelöl meg sok gyenge teljesítményű diák egy adott intézményt első helyen, az attól még nem fog százával államis hallgatókat kapni.
Ebben a helyzetben erősödtek fel ismét azok a hangok – állami, vidéki főiskolák részéről éppúgy, mint nagy egyetemek egyes karai felől -, miszerint az államnak csak saját intézményeit kellene finanszíroznia. Amint azt Manherz Károly szakállamtitkár a Figyelőnek elmondta, erről „komoly gondolkodás folyik” az Oktatási és Kulturális Minisztériumban (OKM). Példaként azt hozta fel, hogy az igényekhez képest változatlanul túl sok hallgatót kibocsátó gazdasági vagy kommunikáció szakoknál érdemes lehet átgondolni a rendszert. Az viszont biztos, hogy a következő tanévben még nem lesz változás, a 2006 végén kötött, egyéves helyett immár hároméves finanszírozási szerződésekkel pedig az állami intézmények igyekeztek legalább a mostani pozícióikat megőrizni.
„Az államilag támogatott hallgatóságnak komoly pr-értéke van” – mondja Antal János, a budapesti Általános Vállalkozási Főiskola (ÁVF) főigazgatója. A kieső hallgatók pótlása fizetős hallgatókkal még a jó elhelyezkedési esélyekkel kecsegtető intézményeknél sem volna egyszerű, mivel pusztán az állami helyek megléte is egyfajta legitimációt jelent a jelentkezők szemében. Ráadásul a főigazgató tapasztalatai szerint a jelentkezők még nemigen számolnak az állami szakokon is várhatóan belépő tandíjjal, és 90 százalékuk annak ellenére is elsősorban e szakokra hajt, hogy a költségtérítés és az úgynevezett fejlesztési részhozzájárulás (FER) összege között – legalábbis az ÁVF-en – elenyésző lesz a különbség.
KAPUZÁRÁSI PÁNIK. Az, hogy az állami finanszírozású helyek hogyan oszlanak el az intézmények között, korábban meglehetősen átláthatatlanul, a minisztérium, illetve a kormány hatáskörében dőlt el. „Nagyon egészségtelen dolog volt például, hogy 78 ponttal, azaz kettes érettségivel rendelkező hallgatókkal tömték tele az állami finanszírozású tanító szakos helyeket” – tartja Juhászné Belatiny Katalin, a Zsigmond Király Főiskola gazdasági főigazgatója, jelezve: az állami keretszámok elosztását így intézmény-fenntartási szempontok vezérelték. A mostani tanévtől kezdve azonban objektívebbé vált a rendszer, amely lényegében egyező ponthatárokat húz meg a különböző intézmények azonos szakjain, az állami finanszírozású hallgatókat pedig a jelentkezési sorrendek alapján osztja el közöttük. 
A Kodolányi fõvárosi épülete. E nélkül a fehérvári képzés sem volna fenntartható.
„A jelentkező érettségiző dönt” – summáz Manherz Károly, kimondatlanul is utalva arra, hogy ha marad a mostani szisztéma, akkor nem a fenntartó állam kénytelen meghozni a bezárásokról szóló nehéz döntéseket, hanem a verseny szelektálja majd ki a hallgatók számára kevésbé vonzó iskolákat. A felvételizők többsége pedig hagyományosan a bejáratott, nagyobb presztízsű egyetemeket és az egyes területeken erős, jó nevű főiskolákat részesíti előnyben. Az államtitkár szerint így először azok a kicsi, néhány szakra építő vidéki főiskolák kerülhetnek bajba, amelyek képzései nem elég attraktívak – és amelyek között állami és magánfenntartású egyaránt akad.
Amennyiben viszont a 13 nem állami fenntartású – cég, alapítvány vagy önkormányzat működtette – intézmény mindegyikében megszűnnének a költségvetési finanszírozású helyek, akkor néhol ez rögtön komoly gondokat okozhatna. Közülük csak az International Business School (IBS), és – doktori képzéseit leszámítva – a Közép-európai Egyetem (CEU) működik valóban teljesen függetlenül az államtól. Az olyan kisebb magániskolák, mint konzultációs központjaival az országot behálózó Gábor Dénes Főiskola vagy a Modern Üzleti Tudományok Főiskolája 25, illetve 60 százalékban az állami „megrendelésekből” élnek. A felvetésnek azonban egyelőre kevés a realitása: nem csak a szabad versenyt sértené, de kínos helyzetbe hozná a felsőoktatási törvény szerint nem államinak minősülő tucatnyi egyházi intézményt is. Mi több, a Figyelő által megkérdezett magániskolai vezetők szerint cserébe számos módosításra volna szükség a törvény értelmetlenné váló paragrafusaiban, például kivonhatnák magukat a központi felvételi hatálya alól. Az államnak pedig eközben továbbra is fenn kellene tartania valamennyi saját intézményét. „A legfontosabb viszont az, hogy ettől nem lennének jobb minőségűek az állami intézmények képzései” – érvel Antal János, az ÁVF főigazgatója. A hároméves finanszírozási szerződések mellett éves minőségellenőrzést is bevezettek, ezek azonban főleg az oktatók és az infrastrukturális feltételek értékelésére terjednek ki.
A FER
■ A fejlesztési részhozzájárulás (fer) a 2007 szeptemberében induló tanévtől lépett érvénybe, de az elsőéves hallgatóknak nem kell fizetniük, így konkrétan még nem fizetett senki; legelőször 2008 szeptemberétől, az akkor második évüket kezdő diákoknak kell majd számolniuk ezzel
■ A fer teljes összege az intézményeknél marad
■ Legalább egyharmadát (ám legfeljebb felét) hallgatói juttatásokra – ösztöndíjakra, támogatásokra – kell fordítani; a fennmaradó rész intézményfejlesztésre használható fel
■ A diákok közül a legjobb 15 százaléknak nem kell fizetnie, a legrosszabb 15 százalék viszont kikerül az államis keretből
■ Összege alapképzésben 105 ezer, mesterképzésben 150 ezer forint tanévenként; az intézmények saját döntés alapján plusz-mínusz 50 százalékkal eltérhetnek ettől
ÁRRAL SZEMBEN. A túl soknak tűnő egyetem, illetve főiskola ellenére van, aki mégis intézményalapításon töri a fejét: Bojár Gábor, a Graphisoft alapítója egy informatikai magánegyetem indítására készül. A tervek szerint 2009-ben induló intézményt a jelenlegi tömeges oktatás fölé, a csúcsra pozícionálná. A tandíj ugyanannyi lenne, mint Amerika legjobb magánegyetemein: évi 25-30 ezer dollár. Ekkora summát hazánkban kevesek képesek kifizetni, de Bojár elsősorban nemzetközi hallgatóságra számít, főleg amerikai és ázsiai diákokra, s csak az évfolyam egyharmada lenne magyar.
Bojár egyeteme, ha elindul, a magyarországi intézmények azon szűk klubjához fog csatlakozni, amelyek nem csak a hazai piacon játszanak, hanem külföldi hallgatókkal is számolnak. Bokros Lajos, a CEU vezérigazgatója ebben a felfogásban nem lát semmi rendkívülit. „Egy magánegyetemnek nem kell az állami jászolhoz fűzve létezni” – mondja, és amikor arról beszél, hogy a 90 százalékban külföldieket oktató egyetem hallgatói között egyre kevesebb a volt szocialista országokból érkező diák, így summáz: „Egész egyszerűen kezdünk normális egyetemmé válni.”
A CEU-hoz hasonlóan tág körből vonz hallgatókat az IBS is, amely egyébként csak évekkel az indulása után szerezte meg a magyarországi akkreditációt. Addig kizárólag angol diplomákat adott ki, de most is csak két szakot működtet magyar rendszerben. Mint Láng László főigazgató magyarázza, semmi kedvük az elméletközpontú magyar előírások szerint átszabni a képzést. Most 60 országból vannak diákjaik, a külföldiek arányát pedig – a mostani közel 40 százalékon túllépve – 50 százalékban szeretnék beállítani. Ugyanezt az arányt célozza meg hosszú távon a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskola is. Ehhez először várhatóan forgó rendszerű képzéseket indítanak, ahol a hallgatók évente más iskolában tanulnak, s végül közös diplomát kapnak.
Profit, nem profit
A tucatnyinál több magyar magánfőiskola és -egyetem közül bevallottan nyereségérdekelten csak kettő – az IBS, illetve a Budapesti Üzleti és Kommunikációs Főiskola – működik. A többit nonprofit módon, az esetleges nyereséget a képzésbe visszaforgatva üzemeltetik. Kérdésünkre még a két említett intézmény vezetői is azt mondták: az oktatási piac speciális, lassan megtérülő befektetési területnek számít, így az alapítók küldetéstudatára is szükség volt az induláshoz.
A tandíjakból és az állami finanszírozású hallgatók után járó normatívából származó bevételt valamennyi iskola változatos piaci tevékenységekkel igyekszik kiegészíteni (ahogy gyakran állami fenntartású társaik is), a termek bérbeadásától kezdve az Országos Képzési Jegyzék alapján indított és egyéb szakképzéseken át a cégeknek szervezett tanfolyamokig. Az önfenntartás kényszere azonban gyakorta vezet furcsaságokhoz. A Kodolányi János Főiskolát például azért hívták életre, hogy legyen felsőoktatás Székesfehérváron, ám ma már az utóbb létrehozott budapesti campuson több hallgatót képeznek, mint a székhelyen – elismerve, hogy e nélkül a fehérvári képzés sem volna fenntartható. A Gábor Dénes Főiskola (GDF) pedig a kilencvenes évek során tízezrével, felvételi nélkül vett fel hallgatókat, azzal a háttérgondolattal, hogy számos, egyébként jó szakembernek csak a papír hiányzik. Nekik csak a töredékük jutott el a záróvizsgáig és szerzett valóban diplomát, a „GDF-esek kíméljenek” álláshirdetések pedig hosszú időre megbélyegezték az intézményt.
