Annak, aki azt állítja, a pénz nem boldogít, egyszerűen fogalma sincs, hol érdemes vásárolni! – ez a beazonosíthatatlan forrásból származó elmésség a mottója Andrew Oswald egyik, a boldogság közgazdaságtanáról írt tanulmányának. A University of Warwick professzora – aki a téma szaktekintélyének számít – nem véletlenül választotta ezt a felütést. Miközben ugyanis Platón a boldogság fogalmát az emberi természet kiteljesítésével magyarázza, Arisztotelész pedig az önmegvalósítást egészen a felsőbbrendű örömmel párhuzamba állítható eudaimoniáig fejleszti, a közgazdaságtan minden igyekezetét latba veti, hogy hasznosságban, s végső soron pénzben fejezze ki a boldogságot, amelyet a jóllét érzésével rokonít.
A PÉNZ-SAGA. Márpedig „a pénz nem boldogít” tétel tudományos igényű igazolását már több közgazdász is kipipálta. Közöttük van Richard Easterlin, a University of Southern California professzora, aki bő három évtizede fedezte fel az azóta csak Easterlin-paradoxonként emlegetett jelenséget. Az angolszász világban és Japánban is tetten érhető szindróma lényege, hogy az anyagi jólét bizonyos fokát elérve újabb és újabb pótlólagos jövedelmek már nem tesznek hozzá érdemben az emberek boldogságérzetéhez. Sokaknak lehet ismerős ez a felfedezés mikroökonómiai stúdiumaikból, ahol a csökkenő határhaszon, avagy Gossen első törvénye leegyszerűsítve azt mondja ki, hogy míg az első egy-két szelet csokoládét nagyra értékeljük, az újabb és még újabb falatok – telítettségünk fokozódásával – már mind kevesebb jelentőséggel bírnak.
A fogyasztás, és ami mögötte van
Arthur Cecil Pigou brit közgazdász nevéhez köthető a jólét fogalmának hivatalos beiktatása a közgazdaságtanba. Pigou Wealth and Welfare (Jómód és jólét) című művében alapozza meg a később jóléti közgazdaságtannak nevezett ökonómiai „szakágat”. A nehezen definiálható területet a Samuelson-Nordhaus-féle közgazdaságtan tankönyv az állami politika közgazdaságtanaként határozza meg, amelynek célkeresztjében a gazdaság megszervezésének legjobb módja, az optimális jövedelemeloszlás vagy adórendszer kérdésköre áll. A jóléti közgazdaságtan elismert alakja a magyar Scitovsky Tibor közgazdász, az egyenértékű választási kombinációkat az egyéni fogyasztó szintjéről magasabbra emelő közösségi közömbösségi görbe (community indifference curve – CIC) atyja. „Scitovsky alapvető felismerése, hogy a jólét nem azonosítható a fogyasztással, és nem is mérhető annyira egyértelműen, mint az utóbbi” – hangsúlyozza Szabó Katalin egyetemi tanár. A fogyasztás bizonyos fajtái „örömtelenek”, mert elveszítik kockázatos, kihívásokat jelentő, érdekes voltukat, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy örömet, kielégülést érezzünk. Az örömtelen gazdaság címet viselő könyvében Scitovsky leszögezi: „ A teljes és örömteli élethez nemcsak a testi szükségletek kielégítésére van szükségünk, hanem arra is, hogy mindig legyen kihívást jelentő tevékenységünk, amely megóv bennünket az unalomtól.”
Mi a boldogtalanság ára? A már említett Andrew Oswald, valamint David Blanchflower, a Dartmouth College közgazdász professzora megadják a választ. Közös tanulmányukban tengerentúli és brit mintákat vizsgáltak, s az amerikaiak esetében a boldogságot erőteljesen befolyásoló faktorok között egyebek között a munkanélküliséget és a bőrszínt találták relevánsnak. Modelljük alapján odáig merészkedtek, hogy kijelentsék: évi 60 ezer dollár elegendő összeg ahhoz, hogy valakinél a munkanélkülivé válás gyötrelmeit ellentételezze. Mi több, ennek alig a feléért már az is „elvárható”, hogy valaki ne érezze rosszabbul magát a színes bőrében, mint ha fehérnek született volna. Ám a két közgazdász szerint fordítva is működik a dolog: a kiegyensúlyozott házasságért például akár évi 100 ezer dollárról is hajlandóak lemondani az amerikaiak.
MOSOLYOFFENZÍVA. Mielőtt rálegyintenénk a szubjektív boldogságérzetet tükröző mutatókra, érdemes leszögezni, hogy azoknak kiterjedt irodalma, s mára egészen megalapozott elméleti háttere van. Relevanciájukat többen többféleképpen tesztelték, s arra jutottak: a saját magunkról kialakított boldogságérzet megítélésében általában egyezik a véleményünk a környezetünk által rólunk megfogalmazott képpel, sőt, a sokkal részletesebb és furfangosabb pszichológiai mérési eszközök eredményével is. Ráadásul az így kapott mutató szorosan korrelál olyan, akaratunktól független faktorokkal, mint a mosolyaink gyakorisága.
A nemes egyszerűséggel csak boldogságindexekként emlegetett mutatók közül a legismertebb Ruut Veenhovennek, a rotterdami Erasmus Universiteit tanárának a nevéhez fűződik. A professzor a World Database of Happinessben (WDBH) az egyes nemzetek szintjén elemzi, mennyire érzik boldognak magukat az adott ország polgárai, mennyire elégedettek életükkel, az azt befolyásoló tényezőkkel. Ennek kapcsán még az a kérdés is fölmerült benne, ugyanazt jelenti-e a happiness egy angolnak, mint a boldogság egy magyarnak, vagy a geluk a hollandnak. Nem perdöntő bizonyíték ugyan, de sokat mondó, hogy a németül, franciául, olaszul – és rétorománul – beszélő Svájc három nagy anyanyelvi csoportja lényegesen boldogabb, mint a határain túl élő németek, franciák és olaszok. Azaz a saját boldogságukról kialakított kép – mutat rá Layard – inkább az életkörülményektől, s nem a nyelvtől függ.
Ez az álláspont visszaköszön a WDBH legutóbbi felmérésében is, amelyben egyébiránt Magyarország nem szerepelt rosszul. Bár érthetően elmaradunk a szilárd, emiatt irigyelt szociális hátterű skandináv államoktól, a közép- és kelet-európai régióban az osztrákok után a magyarok a legelégedettebbek. Rosszabbul áll a szénánk az úgynevezett boldog bolygó index (happy planet index – HPI) esetében: ebben a rangsorban alig valamivel a sereghajtók előtt helyezkedünk el, bár szomszédaink jó részét itt is magunk mögött tudhatjuk. A HPI-t a brit illetőségű New Economics Foundation tavaly azzal a céllal indította el, hogy az a GDP – a gazdasági fejlettség manapság általánosan elfogadott mutatója – „kihívója” legyen. Szerintük ugyanis az utóbbi nem képes integrálni a fenntartható fejlődés aspektusát. „A GDP alkalmatlanságát igazolja, hogy az emberek többségének nem az a célja, hogy meggazdagodjon, hanem hogy boldog és egészséges legyen. Éppen ezért kulcsfontosságú megérteni, miként hat ezeknek a céloknak a követése a környezetre” – áll a HPI „védőbeszédében”.
A HPI amúgy nem az első a maga műfajában. A bruttó hazai boldogság (gross national happiness – GNH) mutatót még 1972-ben dobta be a köztudatba az elméjét az angolszász világban pallérozó Jigme Singye Wangchuck, Bhután akkori uralkodója. A legutóbbi időkig a külvilágtól szinte teljesen elszigetelt ázsiai buddhista állam első embere elméletének elvi alapjai – már csak a nagy-britanniai felsőfokú tanulmányok miatt is – a jóléti közgazdaságtannal mutatnak rokonságot (lásd keretes írásunkat az 53. oldalon). A mennydörgő sárkány országának királya szakítani akart a gazdasági növekedést előtérbe helyező hagyományos szemlélettel. Érvelése szerint a társadalom szerves fejlődése csak úgy képzelhető el, ha anyagi és szellemi síkon egyszerre zajlik, s a két komponens egymást erősíti. A GNH kritikusai szerint ugyanakkor a mutató a jólétérzet olyan sok szubjektív elemétől függ, hogy a kormányok könnyen úgy manipulálhatják annak értékét, ahogyan az érdekeiknek a leginkább megfelel. Bhután esetében például a kormányzat az elmúlt évtizedekben mintegy százezer embert toloncolt ki az országból, mondván: ők valójában illegális nepáli bevándorlók. Ez a politika az ország hagyományosan számolt javait, így például a GDP-jét jócskán megcsapolja, ám a GNH-t egyáltalán nem érinti. A GNH amúgy közeli rokonságban áll a jóléti közgazdaságtan jobban definiált kategóriájával, a valós fejlődés mutatójával (genuine progress indicator – GPI). A szintén a GDP konkurensének szánt indikátor azt firtatja, vajon a gazdasági növekedés, a bővülő termelés, a mind kiterjedtebb szolgáltatások növelik-e az emberek jólétét, vagy sem. A csupasz gazdasági fejlődés „nettósításával” operáló GPI így akár nulla is lehet, amennyiben a fejlődés és az általa okozott károk (környezetszennyezés, egészségromlás és hasonlók) hatása kioltja egymást.
NEM CSAK KENYÉRREL…. Mindazonáltal nem csoda, hogy a boldogságindexek elterjedése egyelőre várat magára, a létjogosultságuk ugyanis igencsak megkérdőjelezhető. A szakmai bírálatok főként azt kifogásolják, hogy az empirikus kutatások lecsupaszítják a boldogságfogalmat valamilyen „anyagiasság” köré, holott az ember elégedettsége, boldogsága sokkal inkább múlik az élete értelmének megtalálásán, az ennek megfelelő cselekvés sikerén. „Messze még az idő, hogy az eddigi eredményekre egy boldogság alapú közgazdaságtant lehetne alapozni, mondjuk a jóléti gazdaságtan legújabb fejlődési állomásaként” – véli Takács Dávid közgazdász, a Széchenyi István Egyetem PhD hallgatója. Ennek fő okát abban látja, hogy a szubjektív jól-léten (subjective well-being – SWB) alapuló boldogságdefiníció csupán egy meglehetősen szűken vett értelmezése a fogalomnak. Szerinte a szubjektív jól-lét nem azonos a boldogsággal, így nem lehet az emberi élet legfőbb célja. Az utódok számának és minőségének maximalizálása például – amit az evolúciós pszichológia „genetikai fitneszként” aposztrofál – háttérbe szorítja az egyéni jól-lét és a hosszú élet iránti igényt.
Topmenedzserek nagy napjai
Nagyvállalatainak vezetői éppen olyanok, mint a többi ember: a boldogságot a magánéletükben és a munkájukban egyaránt megtalálják.
LAKATOS PÉTER, a Videoton Zrt. vezér-igazgatója
„A boldogság olyan pillanat, amikor a világ egy szelete olyan, amilyennek vágyom. Ami engem illet, ez jelenthet egy üzletkötést, a gyerekeim sikereit, egy jól eltalált golfütést, győzelmet a bridzsversenyen, egy jó hívást a kártyapartiban, a kutyáim hízelgését. Esetleg egy munkanapot, amelyen sok ügyet sikerül végigvenni, egy értő tekintetet a munkatárs szemében. Ám boldogság fifikásan kikerülni egy közlekedési dugót, vagy akár jó étteremre, szállodára bukkanni.”
HERNÁDI ZSOLT, a Mol Nyrt. elnök-vezérigazgatója
„Általában nem szeretem, hogy szerencsesüteményekbe való bölcseletekkel válaszoljak egy kérdésre, most mégis Theodore Rooseveltet idézném, aki azt mondja: »Azok a legboldogabbak, akik sok ponton érintkeznek az élettel«. Úgy hiszem, hogy életünk során egyszerre minden területen kell keresnünk a boldogság elérésének lehetőségét. Jómagam nemcsak sikeres embernek vallom, hanem sok tekintetben boldognak is érzem magam. Ez legtöbbször egy-egy különleges pillanatban válik megfoghatóvá. A sikeres üzleti tárgyalás zárásának pillanata ugyanúgy fontos, mint átadni az esztergomi temetőben egy kápolnát. De nem kell mindennap ilyen kiemelt eseménynek történnie ahhoz, hogy a boldogság állapota kiteljesedjen. Mindazt az időt, amit családommal együtt tudok eltölteni, boldogságnak tartom.”
BOJÁR GÁBOR, a Graphisoft Nyrt. társalapító elnöke
„Hiú ember vagyok, akkor tudok boldog lenni, ha sikeresnek érzem magam. Talán életem legboldogabb pillanata volt, amikor 1983-ban, a cég első nemzetközi kiállításán, Münchenben sikert arattunk. Aztán, amikor a Graphisoft megvetette a lábát Amerikában. Utána a tőzsdei bevezetés, majd nemrég a céget megvásárló Nemetschekkel lefolytatott sikeres tárgyalások hoztak számomra boldogságot. Mostanában pedig az általam alapított informatikai egyetem körüli szervezőmunka lelkesít.”
BECK GYÖRGY, a Vodafone Zrt. vezérigazgatója
„Negyvenöt éve vízilabdázom, így pár napja az tett boldoggá, hogy Plzenben egy nemzetközi tornán, ahol a cseh ifi válogatott ellen játszottunk, az első támadás során bevarrtam egy gólt. Az év legboldogabb hete azonban a számomra az, amikor a család – a nagykorú gyerekekkel kiegészülve – nyaralni indul. Ám boldog vagyok egyszerűen attól is, ha este végre jut időm olvasni, netán ki is olvasni egy könyvet.”
HEAL EDINA, a Sláger Rádió vezérigazgatója
„Sosem felejtem el, amikor még az átkosban anyukámmal farmerre vagy szép cipőre vadásztunk a belvárosban. Akkoriban jó, ha évi két-három cipőt kaptam, ezért attól hosszú hetekig boldog tudtam lenni. Ma az a boldogság, ha este otthon nem kell dolgoznom, ha kilenckor ágyba bújhatok, és még van energiám olvasni. Luxusszámba menő élmény, amikor festhetek vagy kreatívkodhatok a gyermekeimmel. Boldogság, ha a fiam este fél kilenckor még megcsinál egy oldal szorgalmi házi feladatot, vagy amikor a lányom reggel kissé selypítve megjegyzi: anyu, ez a szoknya nagyon csinos rajtad.”
ALBRECHT OTTÓ, a Cashline Értékpapír Zrt. alapító tulajdonosa és elnöke
„Inkább életem korai, azaz vagyonszerzés előtti szakaszában voltam boldog. Akkor még apró hétköznapi dolgok is boldogsággal tudtak eltölteni. Például a lakótelepen, ahol felnőttem, éppen működött a telefonfülke, vagy kipróbálhattam egy barátom menő Braun villanyborotváját. Később persze jöttek a nagyobb dolgok. A részvények és kárpótlási jegyek adásvételéből származó első millió felett érzett boldogság, amiből 22 éves koromban már étteremre, hovatovább taxira is tellett. Majd 1996-ban és 1997-ban jött a gázszolgáltató cégek privatizációja, 2000-ben pedig a BorsodChem/TVK felvásárlási ügylet. A baj csak az, hogy minél több ilyen mérvű üzletet tudok magam mögött, a boldogságérzet annál kisebb és annál rövidebb ideig tart.”
