Az egyik a felvilágosodásból eredő, felülről vezényelt, racionális reformálás értelmiségi hagyománya, a másik pedig a testvériség gondolatából levezethető, az alul lévők ellenállását megsokszorozó, önvédelmi jellegű munkáshagyomány. Az előbbi irányzat az államra támaszkodik, az utóbbi pedig a társadalomra. A modernizáció eszköze az állami reform, a szolidaritásé pedig a társadalmi mozgalom.
A baloldali elitpolitika meg van győződve arról, hogy központi intézkedéseivel minden körülmények között a nép javát szolgálja, ezért különösen érzékenyen érinti, ha a szakszervezetek a szolidaritásra hivatkozva sztrájkot hirdetnek ellene. A jobboldali kormányokat ez nem szokta zavarni, sőt inkább megerősíti identitásukat. A „nagytőke kormánya a munkásszakszervezetek ellen” – ez a tankönyvekben leírt, klasszikus példa az antagonisztikus osztályellentétekre. 
REFORMOK VERSUS TÁRSADALMI BÉKE. A baloldali modernizációs kísérletek keskeny pallón egyensúlyoznak a rövid távon fájdalmas reformok végrehajtása és a társadalmi béke megőrzésének követelménye között. Ez igazi identitáskérdés, ami elválasztja egymástól a szociáldemokratákat és a liberálisokat. Egy liberális politikus számára sem lehet könnyű ugyan, de nem okoz alapvető ideológiai problémát a piacosító reformok támogatása. A liberálisok a szabadságot részesítik előnyben az egyenlőséggel szemben. Legyen szó gazdaságról, közlekedésről, egészségügyről vagy kultúráról – szerintük a versenyfeltételek megteremtése az első és legfontosabb lépés a megoldás felé.
A baloldal ezt másként látja. Tudja, hogy egy piacgazdaságban piackonform módon érdemes működtetni az intézmények többségét, de modernizációs politikusaik mégis inkább az állami vezérlőpultnál állva szeretik „bevezetni” a kapitalizmust, mintsem, hogy a társadalom tagjaira bíznák a piaci intézmények működtetését. Amikor például politikai vezetők arról vitatkoznak, hogy hány darab ággyal kell csökkenteni egyes kórházak ágyszámait, akkor kibogozhatatlanul keverednek bennük a tervgazdálkodás reflexei a felvilágosult reformer attitűdjével és a „harmadikutas” piacbarát elképzelésekkel. S ami végül a „csövön kijön”, az nem más, mint neoliberális, konstruktivista, utópista kapitalizmus.
Mert mi a különbség a liberalizmus és a neoliberalizmus között? Pontosan az, ami a modernitás és a modernizáció között. Az egyik magától jött létre, a másik mintát követ. A liberalizmus társadalomelvű, a neoliberalizmus pedig igazgatáselvű, hatalomelvű fogalom. A liberális a társadalom tagjainak személyes tudására bízza, hogy spontán létrejöjjön az adott körülmények között működő piaci rendszer. A neoliberális viszont előbb lebontani akarja a diktatórikus vagy jóléti államot, majd felépíteni az általa elképzelt újkapitalizmus államát. Mindezt jelentős nemzetközi nyomás alatt teszi, ahol a globális folyamatok mintái legalább olyan (vagy nagyobb) súllyal esnek a latba, mint az adott politikai közösség demokratikus képviselete.
ÖSSZEVISSZASÁG. Működő piacgazdaságban az államreform a választók számára elviselhető, mert nem érinti mélyen a gazdaságot. Államháztartási válságban lévő, felzárkózó országokban azonban az „államreform” olyan piaci közegben zajlik, amelynek játékszabályai még nem tisztultak le. A posztvadkapitalista mutyivilágban – ahol a hitelesség, a bizalom, az önbecsülés, a vállalkozó szellem és a civil kurázsi fogalmai csak szivárványként (eső után, napsütésben) pillanthatók meg – tág tere nyílik a modernizációs voluntarizmusnak.
És éppen ez az a mentalitás, amivel a baloldal másik, szolidaritáselvű hagyománya nem tud mit kezdeni. Elkeseredetten tiltakozik ellene. Pedig elviselhető volna a reform, ha kirajzolódna belőle a szegényekkel és elesettekkel való együttérzés. Az egyenlő emberi méltóság tisztelete és a kölcsönös segítség. Ha a „fair play” gondolata nemcsak a központilag finanszírozott televíziós reklámokban, hanem a kormánypolitika mindennapjaiban is megjelenne.
A szerző politikatudós, a CEU professzora, volt kulturális miniszter.
