Nem véletlen, hogy élen járnak minden, az éppen regnáló hatalom elleni megmozdulásban. Természetesen ilyenkor a visszavágás sem marad el. Olvasom az egyik napilapban, hogy a G8-ak hat évvel ezelőtti csúcsértekezletét kísérő tüntetések alkalmával milyen brutálisan bántak a genovai rendőrök a fiatal résztvevőkkel.
Tagadhatatlan, hogy nálunk szintén vannak magukat kontrollálni nem képes és nem akaró szélsőséges csoportok, miként durva rendőrök is. Számomra a mai napig rejtély, kik voltak azok a rendkívül erős férfiúk, akik a tévészékház ostrománál a prímet vitték a rendőrök provokálásában, akik rúddal ütlegelték az alkalmatlan pajzzsal védekező rendőröket, s akik felgyújtották a székház előtti autókat. Az ott dolgozókon akartak bosszút állni, vagy csupán lehetőséget láttak abban, hogy indulataiknak utat engedve rongáljanak, gyújtogassanak?
Solymosi Frigyes
MÁSFAJTA VEREKEDŐK. Az agresszivitás azonban nemcsak a verekedésre hajlamos fiatalokban, hanem olykor a szellem embereiben, köztük a tollforgatókban is utat tör magának. A különbség az, hogy ez nem testi ütlegelésben, hanem lelki „dorgálásban” nyilvánul meg. Erre különösen jó lehetőséget biztosít az egyes lapok internetes véleményrovata, ahol egy-egy publicisztika megjelenését esetenként több százat is meghaladó rövid hozzászólás követ. Bár a szerkesztőségek az ocsmány szavakat kipontozzák, „a nem-szeretem szerző” pocskondiázásának, a tájékozatlanságon és/vagy tudatos félrevezetésen alapuló véleményeknek szabad utat engednek.
Ez a „szellemi ütlegelés” abban különbözik a nyilvánosan tapasztalt és sok esetben a televízió által a nagy közönség számára is rögzített, tehát személyesíthető „megveretéstől”, hogy mindezt névtelenül, mindenféle felelősségre vonás nélkül meg lehet tenni. A szellemi brutalitásnak egyes sajtóorgánumok is teret adnak, ahol radikális, minimális toleranciájú polgártársaink minősíthetetlen jelzőkkel, szemen szedett hazugságokkal próbálják kritikusaikat, vélt vagy valós ellenfeleiket, a politikai helyzetet másképpen megítélőket elhallgattatni, lejáratni, megalázni. Ennek a „pogromnak”(!) a jelen írás szerzője is áldozata volt. Csupán azért, mert egy tudománypolitikai fórumon szóba álltam a témában referátumot tartó vezető MSZP politikussal, egy neves patrióta a jobboldali napilapban a legocsmányabb szidalmakkal illetett: „önnek ott a helye Brusznyai Árpád szellemi gyilkosainak és örököseinek épületes társaságában”. Ez lenne a követendő, konzervatív, keresztényi magatartás?
Ennek a sajátságos hozzáállásnak, szellemi brutalitásnak egyik újabb gyöngyszeme Bíró Zoltán állítása, miszerint Antall József, demokráciánk első miniszterelnöke az állampárt által az MDF-be küldött ember volt (Magyar Nemzet, 2007. július 21.), ami méltánytalan, igaztalan és minden alapot nélkülöz. Nézete szerint „A Magyar Demokrata Fórumba Antall Józseffel együtt beépítettek embereket, akik vállalták…, hogy gátlástalanul végig vigyék a privatizációt.” Bíró Zoltán a miniszterelnök minden, korábban elismert döntését külső erőknek, a nemzetközi nagytöke manipulációjának, és az MSZMP-s ügynökök ármánykodásának tulajdonítja. Nyilatkozata fényében kissé elkeseredtem. Még a végén kiderül, hogy minden korábbi ténykedésünk – az ‘56-os forradalom, a diktatúra kötelékeinek lazítása, tartózkodásunk a szovjet típusú szocialista eszméktől – mind-mind idegen hatalmak behatásának eredménye?
MÁSHOL ÉLNEK?.Visszatekintve demokráciánk kezdeti éveire, való igaz, hogy első kormányunk – alig elkerülhetően – számos hibát elkövetett, és az elsietett, elkapkodott privatizáció mellett, jó néhány területen másképpen kellett volna ténykednie. De honnan vehettünk volna jó példát? Nekünk sajnos nem volt gazdag és demokratikus „Nyugat-Magyarországunk”! Az sem tagadható viszont, hogy a későbbi, számos vonatkozásban könnyebb helyzetben lévő kormányok is bőven hoztak rossz döntéseket: a társadalom és a gazdaság helyzete ma sem tekinthető rózsásnak.
A kiváló irodalomtörténész nem hagyta ki a lehetőséget, hogy ne intézzen ismételt támadást a jelenlegi MDF és annak elnöke ellen is, akinek minden tette „nem másról, mint az Orbán Viktor elleni gyűlöletről szól. Tulajdonképpen ez a programja. Neki Orbán Viktor és a Fidesz az ellenfele.” Az MDF „gátlástalanul támadja a polgári ellenzék legnagyobb erejét”. Itt az ember teljesen megdöbben. Úgy tűnik, mintha Bíró Zoltán az elmúlt éveket nem ebben az országban töltötte volna. Eltekint attól, hogy nem az MDF, hanem a Fidesz kívánta a volt koalíciós partnerét betömöríteni sorai közé. Ennek érdekében, a hozzá közelálló média segítségével, bizony kemény kampányt folytatott az MDF ellen. Mindez természetszerűen kiváltotta az önállóságáért küzdő MDF elnökének védekező reakcióját, a Fidesz politizálásának kritikáját és annak bemutatását, hogy az MDF programja, szemlélete miben különbözik a Fideszétől. Mi mást tehetett volna? Hogy a Fidesz központosító törekvése mennyire elhibázott volt, bizonyítják a két forduló közötti események.
Nem tartom szerencsésnek azt sem, hogy amikor a politikusoknak nem sikerül pártjukban saját maguknak vagy barátaiknak megragadniuk a vezető szerepet, akkor ahelyett, hogy politikájuk helyességéről, kiválóságukról és alkalmasságukról igyekeznének meggyőzni a tagságot, otthagyják pártjukat, és máshol keresik politikai ambícióik megvalósulását. Azt meg már végképp nem tartom elfogadhatónak, hogy – bosszúból – a párttársaik által náluknál alkalmasabbnak talált személyek lejáratására minden eszközt bevessenek.
TOLERANCIA HELYETT. Az ember elrévedezik: miért nem tudunk egymással intelligens módon szót érteni? A szellem embereinek hová tűnt a toleranciája? A ledorongolás, a minősítgetés, a szellemi brutalitás helyett miért nem próbálunk érvekkel vitázni? Miért soroljuk be a más nézeteket vallókat egyből az árulók, az ellenfél táborába? Miért tekintjük őket már szellemileg (és testileg?) megsemmisítendőknek? Miért mossuk össze az úgynevezett baloldaliakat azonnal a régi kommunistákkal, a jobboldaliakat pedig a háború előtti rendszer támogatóival, és nem egy esetben az antiszemitákkal? Az ember naivan azt gondolta, hogy a rendszerváltozás után már egy békésebb, értelmesebb, tisztességesebb időszak következik, megközelítően olyan, mint a nyugati demokráciákban, ahol megszűnik az „osztályharc”, a vélt vagy valós ellenfél kötelező gyűlölete. Erre – úgy tűnik – egy ideig még várnunk kell.
A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja.
