Al Gore volt amerikai alelnök személyében, aki jó ideje előrelátóan, bátran és ügyesen irányítja rá a világ figyelmét az ember okozta éghajlatváltozás veszélyeire. A társdíjazott szervezet kevésbé ismert, de semmivel sem kevésbé méltó a kitüntetésre. Az ENSZ égisze alatt működő Kormányközi Klímaváltozási Bizottságnak (IPCC) az a feladata, hogy értékelje az éghajlatváltozásra vonatkozó tudományos ismereteket, s hozzáférhetővé tegye azokat a közvélemény és a politikusok számára. Nobel-békedíjjal való jutalmazása három fontos üzenetet hordoz.
Az első az, hogy a világ vezető klímakutatói és a kormányok többsége a globális politikai viták homlokterébe állították az éghajlatváltozást. E téma kétségkívül nagyon összetett. Kezelése olyan szakértelmet igényel, amely kiterjed számos tudományos diszciplínára, így a klimatológiára, az oceanográfiára, a légköri kémiára, az ökológiára, a műszaki tudományokra, valamint a politikára és a közgazdaságtanra. Magányos tudósok vagy nemzeti kutatócsoportok képtelenek ilyen széles körben mozogni. Globális erőfeszítésre van szükség, mert csak így lehet összességükben megérteni a Föld minden részén bekövetkező változásokat.
© Project Syndicate,
2007 • A szerző a Columbia University égisze alatt működő Earth Institute igazgatója, az egyetem közgazdaságtan-professzora.
Az IPCC 1988-as megalapítása óta a világ legjobb tudományos elméit vonta be munkájába, hogy dokumentálják és értelmezzék mindazt, amit tudunk, s amit nem tudunk az ember okozta éghajlatváltozásról. Különböző munkacsoportok készítenek jelentéseket a tudományos publikációk beható tanulmányozása alapján. Az értékelési folyamat átlátható, és részt vesznek benne a kormányok is, oly módon, hogy az IPCC felkérésére szakértőket jelölnek az egyes munkacsoportokba, kommentálják és véleményezik a jelentéstervezeteket, s jóváhagyják a végső változatokat.
E folyamat pontosságot és bizalmat eredményez. Minden nagyobb beszámoló elkészítése több évet vesz igénybe, s ez nem volt másként az idei negyedik átfogó klímaváltozási jelentés esetében sem. Az IPCC részben annak köszönheti sikerét, hogy a Nobel-békedíjat átvevő indiai Radzsendra Kumar Pacsauri személyében kiváló vezető áll az élén.
ÉRDEKCSOPORTOK ELLENÉBEN. A második üzenet az, hogy elengedhetetlen a tudósok és a kormányok ilyen globális együttműködése, mert e nélkül jókora zavart okozna az ismeretek hiánya és a meghatározott érdekcsoportoktól kiinduló dezinformálás. Az Exxon és más olajtársaságok például éveken át úgy állították be a dolgot, mintha a klímaváltozás nem jelentene valódi veszélyt, a kockázatokat pedig eltúloznák. E vállalatok félrevezető sajtókampányokat és agytrösztöknek álcázott lobbicsoportokat pénzeltek. Az IPCC azonban fittyet hányt ezekre az érdekekre. Az ExxonMobil és a többi olajcég ma már a korábbinál sokkal tisztességesebb és konstruktívabb hozzáállást tanúsít a problémák megvitatásában. Felismerték, hogy hosszú távon nem mehetnek szembe a tudománnyal, ha csak nem akarják súlyosan csorbítani saját hírnevüket.
Harmadszor pedig az idei Nobel-békedíj arra figyelmezteti a kormányokat és az ENSZ-t, hogy vegyék végre komolyabban a tudományt és a fenntartható fejlődést. A Bush-kormányzat mindeddig katasztrofálisan tudományellenes volt. Olyan ideológusok kaptak benne helyet, akik tagadják vagy semmibe veszik az éghajlatkutatást mint tudományt, s emiatt veszélyes és felelőtlen pályára irányították az Egyesült Államokat. Bush ma már kezdi elismerni a klímaváltozás súlyos veszélyeit, ezzel együtt adminisztrációja továbbra sem állt elő kivitelezhető elképzelésekkel a helyzet orvoslására.
FELKÉSZÜLETLEN KORMÁNYOK. Kevés kivételtől eltekintve, a világ kormányai – még ha sokkal kevésbé ideologikusak és dogmatikusak is az amerikainál – nincsenek berendezkedve arra, hogy képben legyenek a tudományos ügyeket illetően. Rendszerint olyan XIX. vagy XX. századi elvek alapján szerveződnek, mint a diplomácia, a honvédelem, a belbiztonság és a pénzügyek, nem pedig olyan XXI. századi kihívásokra koncentrálva, amilyen a fenntartható fejlődés. Többségükben képtelenek kellő mennyiségű tudományos ismeretet begyűjteni ahhoz, hogy megvédjék az állampolgáraikat, s hogy hatékonyan vegyenek részt azokon a globális tárgyalásokon, amelyek a klímaváltozás, a vízfelhasználás, az energetika, a biodiverzitás és más hasonló ügyek által támasztott kihívásokról szólnak.
A világnak most háromféleképpen kellene reagálnia. Először: ideje volna komolyan elhatározni a klímaváltozással kapcsolatos új megállapodás kidolgozását, amire az indonéziai Baliban decemberben kezdődő nemzetközi tárgyalássorozat kínál lehetőséget. A gyenge és amúgy is csak részben megvalósított kiotói egyezmény 2012-ben jár le, s a világnak most sokkal erősebb keretmegállapodásra van szüksége. Olyanra, amely 2050-ig az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának stabilizálását tűzi ki célul, ennek érdekében rendelkezik a trópusi erdők irtásának megállításáról, az autók üzemanyag-felhasználási hatékonyságának javításáról, és a kevesebb szén-dioxidot kibocsátó erőművekre való áttérésről.
Másodszor: célszerű volna az IPCC-hez hasonló elvek mentén működő tudományos szervezeteket létrehozni más globális kihívások, így a biodiverzitás csökkenése, az elsivatagosodás és a tengeri túlhalászat kezelésére. E területeken a közvélemény és a kormányok csak homályosan érzékelik a globális válságot. Utóbbiak aláírtak ugyan szerződéseket a károkozás limitálása céljából, de a kelleténél sokkal kevesebbet és lassabban tesznek a vállalások betartásáért, aminek részben az az oka, hogy nem értik az alapvető tudományos kihívásokat.
Harmadszor: a nemzeti kormányoknak át kellene alakulniuk oly módon, hogy legyenek az IPCC-hez hasonló saját tudományos kapacitásaik. Szükség van persze globális szervezetekre, ám a problémákat „haza kell vinni”, vagyis kezelésüket hozzá kell igazítani az egyes országok körülményeihez és a klímaváltozás nyomán őket érintő kihívásokhoz. Ilyenek gyakorlatilag minden országban vannak bőségesen, elég csak az energiaellátási gondokra, valamint a szélsőséges időjárási jelenségekre, viharokra, nagy esőzésekre, áradásokra és szárazságokra gondolni. Az IPCC bebizonyította, hogy a tudomány nagyon is képes szembenézni e kihívásokkal, s hogy igenis lehetséges együttműködés a tudósok és a politikusok között az emberiség szempontjából kritikus problémák megoldása érdekében.
