Az elmúlt hónapokban Oroszország kitűzte zászlaját a tengerfenékre az Északi-sark alatt, így demonstrálva igényét a sarkvidékre és az ottani természeti erőforrásokra. Bejelentette szándékát saját rakétaelhárító rendszerének kiépítésére, és többször megfenyegette Európát az amerikai védelmi rendszer tervezett telepítése miatt. „Eltévedt” rakétát vagy bombát robbantott Grúziában, s felderítő repülőgépet küldött a csendes-óceáni Guam szigetén lévő amerikai támaszpont fölé egy nagyszabású hadgyakorlat kellős közepén. Az ENSZ Biztonsági Tanácsában megakadályozta a döntést Koszovó végső státusáról. Hackertámadást intézett észtországi számítógépes rendszerek ellen. Mindezek tetejébe közeleg a tél, amikor megint „gondok” támadhatnak az európai olaj- és gázszállításokkal.
Az orosz külpolitika megváltozásában nyilvánvalóan közrejátszanak olyan körülmények, mint a magas kőolaj- és földgázárak, az Egyesült Államok meggyengülése a balul sikerült iraki háború miatt, valamint Kína és India felemelkedése. Ám ezek egyike sem indokolna gyökeres változást az orosz stratégiában, hiszen az ország a kilencvenes évek elején úgy döntött – s ehhez azóta is tartja magát -, hogy nyit a Nyugat felé. Politikájának stílusában ennek ellenére a konfrontáció kezd dominálni a kooperáció helyett. S a történelemből tudjuk, hogy a külpolitikai stílusváltást gyorsan követheti a stratégiaváltás.
IRÁNYÍTOTT DEMOKRÁCIA. Oroszországban ma restauráció zajlik, mint mindig a forradalmak és a mélyreható változások után. Helyreállítják a Szovjetunió széthullása után részben dezintegrálódott hatalmi centrumot. Ma már szinte teljes egészében a központi autoritás diktál a belpolitikában és a gazdaságban, igaz, nem totalitárius vagy autokratikus keretek között, hanem demokratikus és piaci alapon. Persze a demokrácia sajátos formát ölt, amit olykor „irányított demokráciának” neveznek. Elméletileg többpártrendszer van, tartanak választásokat, a társadalom pluralisztikus, az igazságszolgáltatás független, és működik a piacgazdaság. A gyakorlatban azonban az egész rendszer elnöki kontroll alatt áll. Az államfőt pedig a nép választja ugyan, de a döntést, hogy ki legyen a Kreml ura, már előre meghozzák.
Bár a GDP-je kisebb Olaszországénál, Oroszország továbbra is globális hatalom, és túl fontos ahhoz, semhogy elszigeteljék, vagy ne vegyenek tudomást róla. Jövőjét pedig az fogja meghatározni, hogy sikerül-e átfogóan korszerűsítenie gazdaságát, amely jelenleg nagyrészt a természeti erőforrások exportján alapul. Ha ezen nem változtat, újra agyaglábú kolosszus lesz, sokkal kisebb hatalommal, mint az egykori Szovjetunió. Csak a kőolaj- és földgázbevételek produktív újrainvesztálásával léphet a tartós modernizáció útjára.
HATALOMKORLÁTOZÁS. Ehhez azonban sikeres politikai modernizáció is szükséges, ami nem kevesebbet jelent, mint a központi hatalom korlátozását, azon belül az igazságszolgáltatás tényleges függetlenségének biztosítását, a kontroll- és ellensúlyi mechanizmusok rendszerének kiépítését, végül, de nem utolsósorban működőképes pártrendszer kialakítását.
Az Egyesült Államok és Európa mostani gyengesége nyílt felhívás Oroszország számára, hogy visszatérjen régi birodalmi politikájához. E fejlemény pedig minden, csak nem biztonságos, különösen az öreg kontinens szempontjából. Európának ezért stratégiai érdeke fűződik Oroszország modernizációjához és a kétoldalú kapcsolatok javításához. Az Európai Uniónak és tagállamainak legfőképpen azt nem szabad megengedniük, hogy Oroszország saját alapvető érdekeinek súlyos sérülése nélkül élhesse ki birodalmi ambícióit. Ezért oly fontos Ukrajna függetlenségének és Törökország európai orientációjának biztosítása.
A Moszkva felől érkező új kihívásokra csak egy egységes és erős Európa adhat helyes válaszokat, amivel nagyban hozzájárulhat Oroszország sikeres modernizációjához is. Európa gyengesége és megosztottsága viszont veszélyes irányba térítheti Oroszországot.
A szerző Németország volt külügyminisztere és alkancellárja, a német zöld párt, a Bündnis 90/Die Grünen egyik vezetője © Project Syndicate/Institute of Human Sciences, 2007
