Vannak, akik azt hiszik, hogy csak a nemzeti kockázatközösség az, amely letéteményese a biztonságos ellátásnak, csak ez biztosíthatja a szolidaritást az elesettekkel. Mások azt gondolják, az egyén felelősségét és választási lehetőségét kell növelni, ezért több biztosító kell, s a biztosítók közötti verseny a hatékonyság forrása. Megint mások a hiszik, hogy a verseny, a profitéhség csökkenti az ellátás szintjét, sérti a szolidaritást, s a biztosítók potenciális csődje akkora kockázat az állampolgárok számára, amelyet nem lehet felvállalni.
Rizikós az a politikai döntés, amely a hitviták talaján születik. Hiányzik az alapozás. A minap a kormányzó koalíció megállapodásra jutott, döntött a több-biztosítós modell és a kisebbségi magántulajdonú, regionálisan szerveződő egészségügyi biztosítók mellett. Nem vitatva a mögöttes értékválasztást – a magántulajdon beengedését -,
a döntés minőségét csak a kidolgozott működési modell alapján lehet majd megítélni. Az egyik kritikus kérdés a belépő kisebbségi magántulajdonos szerepe.
KISEBBSÉGI MAGÁNTULAJDON. A magánfél bevonása akkor lehet racionális, ha ezzel olyan többlethasznok keletkeznek a rendszerben, amelyek nélküle nem jelentkeznének. Erre jó befektetővel lehet esély: a menedzsmentismeretek, a biztosítási rendszerek üzemeltetésében szerzett gyakorlat előnyt jelenthet az állami, elsősorban feladatra és kevéssé a hatékonyságra koncentráló rendszerrel szemben. Az előnyök lehetnek gazdaságilag mérhetőek, illetve olyan társadalmi hasznok, amelyek nem mérhetőek. Utóbbiakat természetükből adódóan az állam realizálja.
A biztosítónál meg kell, hogy jelenjenek a gazdasági előnyök. Ezek jó esetben, jó szabályozás mellett olyan megtakarítások, amelyek a beszerzésből, a hatékonysági többletből származnak. Ha nincs, vagy a rendszerből eredően nem lehet ilyen többlet, akkor a magánfél nem érdekelt az üzletben, nem fektet be. Más kérdés, hogy ez esetben társadalmilag sem indokolt egy nem tökéletes, hosszútávon is szabályozást igénylő piacra beengedni a magánfelet.
A befektetőnek előzetesen kalkulálnia kell: ehhez jó lenne ismernie a biztosítási alapcsomagot, annak tartalmát, az egyes biztosítottakhoz kapcsolódó bevételeket. Hosszabb távra stabil szabályok nélkül nem lehet tervezni. A biztosító hozamelvárása arányos lesz a felvállalt kockázattal: minél bizonytalanabb a szabályozás, a politikai környezet, minél nagyobb a későbbi visszarendeződés veszélye, annál nagyobb a kockázat, s annál nagyobb hozamot kellene elérni ahhoz, hogy a magánbefektető vagyongyarapodást tudjon elérni. Ha ez nem jön ki a számokból, a racionálisan gondolkodó befektető nem fog belépni a piacra.
Az egészségbiztosító társaság tulajdonosi szerkezetének kritikus kérdése az egyes tulajdonosok jogosítványainak megosztása. Enélkül nehéz elképzelni egy befektető megjelenését a társaságban. Normál esetben egy 49 százalékos üzletrész lényegesen kevesebbet ér, mint az 51 százalékos. A vállalatértékelésben ilyen esetekben a 49 százalékra úgynevezett diszkontokat szoktak használni. A diszkont mértéke a körülmények függvényében akár 30-40 százalék is lehet. A 49 százalékos tulajdonos különjogok nélkül inkább pénzügyi befektető lenne, ezért a kisebbségi részesedés miatt csak hozamgaranciával, és/vagy jól meghatározható, tetemes árfolyamnyereséget biztosító kiszállási lehetőség esetén hajlandó belépni a társaságba. Ez nyilván nem lehet cél a társadalom számára. Így a magánfél belépésének nincs előnye, a befektetett tőkéje pedig drágább, mintha hitelt vennénk fel az egészségbiztosítási rendszer fejlesztésére.
Tehát, ha ragaszkodunk a jelenlegi elképzelésekhez, akkor a kisebbségi tulajdonosoknak különjogokat kell adnunk. Ez teljesen szokásos eljárás az üzleti világban, a vegyes vállalatok többsége ilyen megállapodások alapján működik. Egyes kérdésekben a tulajdoni arányoktól eltérő döntési mechanizmust alakítanak ki, a kisebbségi tulajdonos a részesedéséből következőnél erősebb jogokat, esetleg vétójogot kap a társaság közgyűlésén. Ehhez társulhat olyan tulajdonosi szerződés, amely a kisebbségnek menedzsment jogokat, a tisztségviselőkre vonatkozóan jelölési jogokat biztosít. Ez még kiegészülhet egyéb megállapodásokkal, amelyek lényegében az 51 százalékos tulajdonos önkorlátozását jelenthetik olyan kérdésekben, mint például az osztalékfizetésre vonatkozó eljárás, a fejlesztési tervek meghatározása és hasonlók. Az így kapott jogok ösztönzik a befektetőt a belépésre, van esély arra, hogy a befektető a működésben is hozzáadott értéket teremt. Ugyanakkor minden többletjog, amely értéket teremt a befektető oldalán, értéket von el a többségtől. Nagyon nehéz kialakítani a hosszabb távon is működőképes, örökre szóló egyensúlyt, nagy a kockázat az állami fél oldalán is. Változhatnak a célok, változhatnak a körülmények. A magánfél a lehető legtöbb jogot akarja, idegen tőle az állami cél- és értékrendszer, s egy megkötött szerződést csak közös egyetértéssel lehet változtatni, itt nem érvényesíthető többségi jog.
Nehezen képzelhető el az a ma sokszor megfogalmazott elvárás, hogy ne vigyen ki profitot, forgassa vissza a hozamot a szektorba. Akkor miért fektet be? Ráadásul a magánfél előbb-utóbb többségbe akar kerülni. Ha ez lehetséges, akkor az 51 százalék a különjogok miatt csak a 49 százaléknak adható el, s kérdéses az ár. Ha a többség megszerzése nem lehetséges, egy magánbefektető biztos árfolyamnyereséget hozó kilépési lehetőséget szeretne. E nélkül újabb diszkonttal kell számolnia a belépés mérlegelésénél. Ez a likviditási diszkont, amelyet a befektetés forgalomképességének korlátozottsága miatt kell számításba venni. Ez megint növeli a magánfél hozamelvárását, aminek súlyos lehet a társadalmi költsége.
Nehezen kivitelezhető a nyilvánosságra került kormányzati szándék. Nehéz lesz a befektetőket versenyeztető feltételeket előzetesen meghatározni és egységesíteni. Minden befektető mást képes a közös kosárba helyezni, mások az előnyei, más a többlet, amit be tud hozni a társaságba. Nagy valószínűséggel egyedi tárgyalások kellenek, itt újra kérdés lesz a konkrét befektetőhöz is kötődő különjogok megosztása, a társaság hatékony működését biztosító egyensúly kialakítása. Könnyen alakulhatnak ki aszimmetrikus viszonyok, s ez mindkét fél számára kockázatot hordoz magában. Így az igazi kérdés az, hogy az 51 százalékos állami tulajdonrésszel kell-e megoldani azt, amit állami szabályozással, és/vagy versengő állami és magántulajdonú biztosítóval (lásd a nyugdíjbiztosítás rendszerét) is meg lehetne oldani. Az elmúlt több mint másfél évtized tapasztalatai (Ferihegy 2, vagy M5-ös autópálya) azt mutatják, hogy az állam rendszerint nem jön ki jól az ilyen ügyletekből.
Nehezen képzelhető el a jelenleg felvázolt rendszerben a befektető belépése is. Nem tisztázott a szabályozási környezet, a társaság működési modellje, számos kockázattal kell számolni. Nincs politikai konszenzus, ami mesterségesen is növeli a politikai kockázatot. Ez olyan mértékben megnövelheti a hozamelvárást, hogy megakadályozza a kívánatos befektető megjelenését.
Mi lesz a következménye annak, ha a kormány mégis a jelenlegi konstrukcióban kívánja végrehajtani a biztosítási rendszer átalakítását? Ebben benne van a kudarc lehetősége, a befektetők elmaradása. Nem zárható ki, hogy előnytelen üzletet kötünk: a kudarc elkerülésére annyit kell engedni a befektetőknek, hogy aszimmetrikus viszonyok alakulnak ki a biztosítótársaságban. Ez létrejöhet már az alapításkor, de a folyó működésben megjelenő problémák megoldásánál is. Erős nyomás lesz a szerződés módosítására, a befektető pozíciójának javítására. Az aszimmetrikus viszonyok okozta kár mindenkié, mert ez megjelenhet magas költségekben vagy elspórolt szolgáltatásokban.
KIZÁRÓ OKOK. A legnagyobb veszélyként mégis a nem megfelelő befektető megjelenése fenyeget. Nem megfelelő az a befektető, amely mindenáron be akar lépni, s bízva politikai kapcsolataiban a későbbi pozíciójavító szerződésmódosításokra épít. Nem megfelelő az a befektető sem, amely nem közvetlenül az üzletből akar megélni, nem a biztosítótársaságot akarja a leghatékonyabban működtetni. Erre lehetőséget ad az, hogy a biztosító nagyon sok pénzt elkölt: kórházi, orvosi szolgáltatáson túl gyógyszereket, gépeket, informatikai szolgáltatásokat és sok egyéb dolgot vesz. A befektető egyben beszállító is lehet a saját érdekeltségein keresztül közvetlenül, vagy közvetetten, s így legálisan vagy fél-szürkén jövedelemhez juthat az egészségbiztosítóban megszerzett pozíciójából eredően.
Ez a metódus nem teljesen ismeretlen a magyar egészségügyben. Példaként említhetők erre azok a magántulajdonú kórház-üzemeltetők, amelyek a megtermelt eredményt a szolgáltató cégeken keresztül viszik ki. Egy másik példa a magántulajdonú dializáló társaságokkal kapcsolatos: tulajdonosaiknak a többsége beszállító is, ők gyártják a dializáló gépeket, a dializáláskor szükséges egyes anyagokat. Érdekeltségük nyilván kettős: direkt módon érdekeltek a dializálás árában, a biztosítóval folytatott alkuban, és érdekeltek a gyártott termékeik elhelyezésében. Messze nem kizárható tehát a nem megfelelő befektető megjelenése.
A politikai kompromisszum – az állami többségi tulajdonú biztosítók létrehozásának célja – nehezen, vagy egyáltalán nem megvalósítható, komoly kockázatokat hordozó modellt szült. Elkezdhetjük megírni a nekrológot a magánbiztosítók sírjához?
A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem címzetes egyetemi tanára.
