Legendás életszeretetük és lendületük az olaszok szemében sokszor elfedi egy válság komorságát. Könnyedén átlibbennek azon is, hogy 60 év alatt 62 kormány váltotta egymást, és így azóta a permanens kormányválság állapotában élnek. Vannak egyéb sajátságok is. Nincs még egy ország Nyugat- Európában (ráadásul a mai Európai Unió „őse”, a Közös Piac egyik alapító államáról beszélünk), ahol másfél évtizeddel a Szovjetunió összeomlása és a kommunista pártok jelentéktelenné zsugorodása után teljesen demokratikus és legitim módon a kommunista párt politikai bizottságának egyik volt tagját emelnék államfővé. Giorgio Napolitano köztársasági elnök komoly szerepet játszott abban, hogy a 62. kormány válsága ne csak „olasz módon” oldódjék meg, de a széttöredezett és viszálykodva kormányzó baloldal tanuljon is a történtekből.
Gömöri Endre, újságíró
Ez a krízis ugyanis fontosabb, mint a megelőző 61 bármelyike. Kilenc hónapja a Romano Prodi középbal politikus és volt kormányfő által vezetett Egyesült Baloldal a legveszélyesebb olasz politikus, Silvio Berlusconi hatalmát törte meg. Berlusconi európai viszonylatban is különleges jelenség. A leggazdagabb olasz tőkés, egyben abszolút médiamonopólium birtokosa. Másrészt viszont kormányzása alatt az európai (köztük a magyar) populizmus tanítómestere és támogatója volt. Prodi győzelmét csak az tette lehetségessé, hogy a centrum liberálisaitól a két (reformista és ortodox) kommunista párton keresztül az ultrabal, trockista jellegű törpe pártokig terjedő tömörülést kovácsolt össze. A kilenc tagú, heterogén baloldal sikerének „beépített”, ingatag voltát még növelte, hogy a képviselőház viszonylag stabil többsége (a mandátumok 55 százaléka) mellett a szenátusban egyetlen mandátumnyi előnyt tudott csak összehozni a baloldal. Az olasz alkotmány szerint egy kormánynak mindkét testületben bizalmat kell kapnia ahhoz, hogy hivatalban maradhasson.
ÁTBILLENT A MÉRLEG. Így történhetett, hogy amikor a szenátusban múlt szerdán az afganisztáni olasz NATO-kontingens finanszírozásáról és a Vicenza közelében lévő amerikai támaszpont kibővítéséről kellett dönteni, a szavazati arány 158:136 volt Prodi javára. Ám 24-en tartózkodtak – közöttük az ortodox kommunisták két szenátora is. E két lázadó így átbillentette a mérleget. Prodi egy szavazatos hátrányba került és rögvest bejelentette lemondását.
Berlusconi nyomban talpra ugrott, és (a hazai olvasónak a recept aligha okozhat meglepetést) mindjárt három lehetséges követeléssel jelentkezett. 1. A megtépázott baloldali koalíció maradhat, de csak akkor, ha megszabadul Proditól. 2. Alakuljon „szakértői kormány”. 3. Tartsanak új választásokat.
Olaszországnak azonban baloldali rokonszenvű köztársasági elnöke van. Napolitano ezért meghallgatta három (jobbközép) elődjének véleményét, majd kijelentette, hogy Prodival szemben „nincs érvényes alternatíva”. A kormányfő lemondását nem fogadta el, és úgy döntött, ismét bizalmi szavazást kell tartani. Hétfőn eldőlt, hogy az új erőpróbára már szerdán, éppen egy héttel Prodi lemondása után sor kerül.
Az „első szerdán”, a lemondás napján Prodi nyomban hozzálátott a megszeppent baloldal „összerántásához.” Már csütörtökön aláíratott a kilenc frakcióvezetőivel egy 12 pontból álló „nem módosítható listát”. Ebben a vitatott külpolitikai témák mindegyike szerepelt. Így számíthatott arra, hogy – legalább az e heti bizalmi szavazásra – helyreáll a baloldal akcióegysége.
GESZTUSOK JOBBRÓL. Vannak más biztató jelek is. A legfontosabb, hogy a jobboldal harmadik legnagyobb pártja, a Kereszténydemokrata Unió bejelentette: hajlandó tárgyalásokat kezdeni a baloldallal. Ami a konkrét bizalmi szavazást illeti, a Berlusconi-kabinet egyik volt minisztere közölte, hogy „átszavaz” balra, és pénteken úgy tűnt, az eddig tartózkodó hét, élethosszig biztosított mandátummal rendelkező szenátor közül négy balra voksol. Így a keddi lapzárta órájában megkockáztatom: szerdán Prodi után Prodi következik.
A nagy kérdés az, hogy meddig? Ez nagymértékben a Prodi-csapat által kényszerűen megindított gazdasági reform jövőjétől függ. A reform kezdete megszorító jellegű. Célja a költségvetési deficit leszorítása egy év alatt az EU által megszabott felső korlát, a GDP 3 százaléka alá. Ennek érdekében például csökkentenék a közszolgáltban dolgozók bérét. A kezdeti szakaszban a ma is alacsony gazdasági növekedés (2006: 1,6 százalék) rövid lejáratra tovább lassulna (2007: 1,3 százalék). Nyílt titok volt, hogy az uniós pénzügyminiszterek keddi ülése a reform szigorú végigvitelére szólítja fel az olaszokat. Az adott helyzetben Prodi nem veszítheti el a szakszervezetek rokonszenvét. Így már a két szerda közötti manővereit is a reform fellazulása kísérte.
Prodi után szerdán Prodi? De mi lesz a következő menetben, amikor nem az olasz gazdaság pökhendi császára, hanem maga a gazdaság és annak állapota lesz a kicselezendő ellenfél?
