Rövidesen hasonló népszerűségre tehet szert Gambia is. Aki − e sorok írójához hasonlóan − tartott Afrikától, az vonjon újra mérleget!
Ezt a parányi nyugat-afrikai országot, a Szenegál területébe ékelődő miniállamot a környéken „Mosolygó partnak” is nevezik, mivel lakói a kontinens vitathatatlanul legbarátságosabb, legvendégszeretőbb népét alkotják. Nekem is be kellett látnom, ideje leszámolnom azzal a sztereotip gondolkodással, amely szerint Afrika kizárólag az éhezés és a nyomor földje. Gambiában az emberek nagy része tisztességgel viselt szegénységben él ugyan, de nem éhezik. Az itt élők nem panaszkodnak, jókedvűek. A turistának pedig igazán nem kell nélkülöznie, hiszen a vendéglőkínálat vetekszik az európai városokéval, néhány szálloda éttermében pedig valóságos gasztronómiai gyönyörök várják az oda betérőket. Életre szóló élményem marad a svéd séf thaiföldi kreációja. Jó hír, hogy az autentikus gambiai ételek magyar gyomorral is fogyaszthatók, a citromos csirke, illetve a mogyorószószos húsok érdekes, ízes falatok. A helyi konyhára hatással van a majdnem minden oldalról szomszédos Szenegál ízvilága is, így a csípős ételek kedvelői sem maradnak hoppon.
Az apró ország tengerparti fekvésének köszönhetően már most számos európai állam nyaralóinak kedvelt célpontja; kétségtelen vonzereje, hogy Brüsszelből alig 6 óra alatt a fővárosba repülhetünk. A száraz évszak novembertől áprilisig tart, ilyenkor érdemes felkeresni Gambiát, ahol a strandolás mellett elsősorban a természet kínál egyéb programokat: a madárfigyelők számára például az egész ország valóságos paradicsom. A fővárostól alig fél órára található Katchikally Crocodile Poolban pedig elsőre vérszomjasnak tűnő, ám valójában igen békés krokodilokkal találkozhat az ember − szó szerint testközelből. Az állatok még azt is jól tűrik, ha a turisták megsimogatják őket, ezt jómagam szintén megtettem. Hiába, ők is felismerték az idegenforgalomban rejlő lehetőségeket. A páviánokban is gazdag festői Makasutu természeti parkban pedig mangrove erdők mellett lehet csónakázni. Aki fel tudja még idézni az 1980-as évek sikersorozatát, a Gyökereket, az emlékeit az ország belsejében található James Islanden (innen származott Kunta Kinte, a rabszolga) rendelheti a valóságban is helyszínekhez.
A főváros, az aprócska Banjul látnivalókban kevésbé gazdag, bár érdemes felkeresni a Jammeh elnök által építtetett diadalívet, amely egyszerre helyi politikatörténeti múzeum és kilátótorony. Nem szabad kihagyni a banjuli piacot sem, ahol az ország a legautentikusabb arcát mutatja. Számos Európában ismeretlen zöldség és gyümölcs mellett batikolt ruhákat és jellegzetes fafaragványokat is vehettem volna, persze csak azután, hogy a kereskedővel kialkudtam a vételárat. Gambiában ugyanis az alku szinte kötelező.
