Kiábrándító „eredményt” hozott a szolgáltatások szabad áramlásának megvalósításáról szóló úgynevezett Bolkestein-direktíva múlt héten lezajlott vitája az Európai Parlamentben (Szervizezés – Figyelő, 2006/8. szám). Erre hivatkozva ezen a héten már felbukkant „Európa hanyatlásának” víziója. Az ok: mind többen vélik úgy, hogy a doktrínát megcsonkító szavazás tünet. Európa vészes – és nem csak gazdasági – betegségének tünete.
José Manuel Barroso, az EU „kormányának” elnöke is így véli. Két évvel azelőtt, hogy 2004-ben az Európai Bizottság elnöke lett, portugál kormányfőként kemény megszorító és egyben reformcsomaggal stabilizálta a gazdaságot. A 8 ezer milliárd euróra becsült szolgáltatási piac megnyitása felé egy sor gátat állító szavazás óta Barroso az EU válságának megoldására a szociáldemokrácia jobbközép szárnyának módszerét ajánlja. (Nem véletlenül. Már a portugál fasizmus bukása után is ez volt pártjának politikája a baloldali szocialistákkal és a „keményvonalas” kommunista párttal vívott pozícióharcban.)
Gömöri Endre
Ezért Barroso a jobboldal elleni bírálatát a szélsőjobbra korlátozza, míg a hagyományos baloldali álláspontot egészében kritizálja. Szerinte az európai válság megoldásáért dúló harc nem a jobb- és baloldal hagyományos küzdelme. „A szélsőjobb sovinizmussal és idegengyűlölettel jön, a baloldal pedig ellenzi a piacot, az integrációt, és nem ismeri fel a versenyképesség fokozásának jelentőségét. Könnyű a krízisért a piacot és a globalizációt hibáztatni, de ez nem tisztességes álláspont” – fejtegeti.
VÁLSÁGJELENSÉGEK. Az EU „miniszterelnökének” nézetei a válság okairól így közel állnak a brit (és részben a keményebben fogalmazó, Európára kívülről tekintő amerikai) állásponthoz. Magát a válságot a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) legújabb jelentése megdöbbentő világossággal írja le. A kiindulópont éve 2000. Akkor az uniós tagállamok kormányfői azt a stratégiai célt tűzték ki, hogy „2010-re az EU lesz a világ legversenyképesebb és legdinamikusabb tudásalapú gazdasága”. Az OECD-jelentés 160 oldalon bizonyítja, hogy a trend éppen fordított.
Az alaphelyzet a következő: tizenöt évvel ezelőtt az EU egy főre jutó GDP-je 20 százalékkal volt alacsonyabb az amerikainál. Ma 25 százalékos az elmaradás, és a rés tágulásának üteme gyorsul. Ha ez a trend folytatódik, húsz év múlva az Egyesült Államok egy főre jutó GDP-je kétszer akkora lesz, mint az unióé – a mai 25 EU-tagállam szintjét számítva.
Számos tényező hatására ez az irányzat nem fordítható meg. Sőt új, negatív jelenségek figyelhetők meg. 1. Demográfiai előrejelzések szerint 25 év múlva a munkaképes korú európaiak száma 7 százalékkal, míg a 65 évnél idősebbeké 50 százalékkal nő. Az egyik megoldás az idősek bevonása a munkába, ami a nyugdíjkorhatár kitolását is igényelné. Ezt a mai európai szociálpolitika elutasítja. A 60 évesnél idősebb németek 12 százaléka dolgozik, a megfelelő korú franciáknak csupán 7 százaléka. Amerika vonatkozó mutatója 27 százalék. 2. A másik lehetőség a bevándorlás növelése lenne. Barroso indítványára a brüsszeli bizottság megfogalmazott egy ilyen ajánlást. A tények viszont azt mutatják, hogy az EU nem tudja integrálni a már bevándorolt munkaerőt sem. 3. A demográfiai igények és a GDP-trend ellentmondásának jele az EU 19 milliós munkanélkülisége. 4. Az OECD-jelentéshez fűzött (már a szolgáltatások körüli vita után írt) értékelésében az Economist kifejti, hogy az angolszász modell országaiban a szolgáltatási szektor adja a jövedelem 75 százalékát és a munkahelyek 80 százalékát. A francia-német-olasz átlag ennél 10 százalékponttal alacsonyabb. A szolgáltatások termelékenysége 1995 óta Amerikában évi 3, a briteknél 2, az eurózónában viszont csak 0,5 százalékkal nőtt. Ez lett a fő oka az Amerika és Európa közötti termelékenységi szakadék szélesedésének.
KÖVETKEZTETÉSEK. Ezek nehezen vitatható tények. Az amerikai média viszont hajlik a merész (és vitatható) következtetésekre. Látványos példa erre a Newsweek vezető publicistájának cikke. A drámai cím: „Európa hanyatlása és bukása”. A cikk már „csak” a hanyatlásról beszél, ez csökkenti majd Európa befolyását a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap munkájára, s nem ad módot a katonai kiadások növelésére, ami az uniót kevésbé értékes katonai szövetségessé teszi Washington szemében. A végeredmény: tartósabbá válik Amerika szuperhatalmi státusa, és erősödik a dollár az euróval szemben. Lehet, hogy így lesz, de nem biztos.
Azért itt az ideje, hogy megkérdezzük az uniótól és benne magunktól: „Merre megyünk, Európa?”
