Csepp a tengerből

Még a legtapasztaltabb világpolitikai elemzőket is váratlanul érte tavaly ősszel az az interjú, amelyet Szergej Jasztrzsembszkij, az orosz elnök európai ügyekben illetékes külpolitikai tanácsadója adott a moszkvai Nyezaviszimaja Gazetának. Vlagyimir Putyin éppen Londonba utazott a soron következő EU-orosz-csúcstalálkozóra, s a lap ebből az alkalomból faggatta a Kreml talán legbefolyásosabb fődiplomatáját. Egyebek között az az ártatlan kérdés is elhangzott, hogy Moszkvának mely uniós országokkal rendezett a viszonya. S ekkor jött a meglepetés. Jasztrzsembszkij nem csupán azt sorolta el ugyanis, hogy Oroszországnak a német és a francia reláció mellett Olaszországgal, Görögországgal és Spanyolországgal is nagyon jók a kapcsolatai, hanem váratlanul azt is hozzátette, hogy az új uniós tagállamok közül Magyarországgal tapasztalható számos pozitív elem. „Példátlan gesztus volt ez, hiszen hasonlóan magas szinten Moszkvában a rendszerváltás óta egyszer sem nyilatkoztak ilyen kedvezően Magyarországról. Különösen úgy nem, hogy az elnöki tanácsadó egy általánosságban megfogalmazott kérdésre válaszolva maga hozta szóba hazánkat” – hangsúlyozza Sz. Bíró Zoltán Oroszország-szakértő, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára.

Orosz elnök utoljára 1992-ben járt hivatalos kétoldalú látogatáson nálunk. Az azóta eltelt közel másfél évtized pedig mindennél beszédesebben jelzi, mennyire egyenetlenül alakult a két ország viszonya a rendszerváltás utáni időszakban. Változást csupán a 2002-ben hivatalba lépő Medgyessy-, majd Gyurcsány-kormány hozott, amelyek mindent elkövettek, hogy az előző periódus Sz. Bíró szerint „elhibázott budapesti Oroszország-politikája” után kiegyensúlyozzák a kapcsolatokat. Akkor Moszkva válasza az elzárkózás volt, most viszont Vlagyimir Putyin február 28-án Budapestre érkezik – viszonozva többek között Gyurcsány Ferenc miniszterelnök tavaly februári moszkvai látogatását. Ráadásul nem is jön üres kézzel: az orosz hatóságok ezen a héten – lapzártánk után – indították útnak Magyarországra a Sárospataki Református Kollégium könyvtárának a II. világháború után a Szovjetunióba hurcolt közel másfél száz kötetét, amelyek az elnöki vizithez időzítve térnek haza.

Az idáig vezető út persze korántsem volt zökkenőmentes. Hiába született ugyanis törvények sora a második világháború nyomán a Szovjetunióban rekedt műtárgyak sorsának rendezéséről, Moszkva – egy-két kisebb jelentőségű egyedi követeléstől, például néhány, az egykori NDK-nak visszaadott műkincstől eltekintve – mindmáig következetesen elzárkózott a restitúciós kérelmek kielégítésétől. Pedig az érvényben lévő műkincstörvény alapján Oroszország már esztendőkkel ezelőtt visszaszolgáltathatta volna a sárospataki anyagot, lévén az egyházi tulajdon, s az effajta vagyontárgyakat az említett jogszabály visszaszolgáltatni rendeli.

A hadizsákmány fogalmát egyébként már az az 1907-es hágai egyezmény tisztázza, amely – különös tréfája a sorsnak – orosz kezdeményezésre született. Eszerint „a szárazföldi háborúk során eltulajdonított kulturális javak visszaszerezhetők és visszaszerzendők. A községek javai, továbbá a vallási, jótékonysági, közoktatási, művészeti és tudományos intézetek javai – még ha állami tulajdonban állnak is – mint magántulajdon kezelendők a megszálló hadsereg által. Általános szabály, hogy a történelmi, művészeti és tudományos beccsel bíró emlékművek lefoglalása és megrongálása a legszigorúbban tilos és büntetendő. Mi több, közel fél évszázaddal és két világháborúval később, 1954-ben egy újabb hágai egyezményben megerősítették, hogy a háborúk alatt a kulturális emlékeket sérelem nem érheti. Az aláírók között pedig ott volt az akkori Szovjetunió is.

Mindezek ellenére az 1998 áprilisában született orosz restitúciós törvény 1999 óta hatályos változata azt mondja ki, hogy azok az államok, amelyek a világháborúban a Szovjetunió ellen harcoltak, nem igényelhetik vissza a területükről elvitt kulturális értékeket. Mindez alól kivételt képeznek az egyházak, valamint az egykor politikai vagy vallási okból üldözöttek, illetve örököseik, akik visszakaphatják javaikat. A napnál is világosabb, hogy az orosz restitúciós törvény e kitételei a nemzetközi jogba ütköznek. Emiatt járta az már elfogadása előtt, sőt utána is évekig a törvényhozás útvesztőit, mígnem Putyin végül 2000-ben alá nem írta a többször is átszerkesztett jogszabályt.

MILLIÓNYI MŰKINCS. Ezt követően öt évnek kellett azonban eltelnie – és Budapest kitartó lobbizására volt szükség -, míg az orosz parlament a múlt év végére áldását adta a sárospataki könyvek visszaszolgáltatására, majd arra Putyin is rábólintott. A sárospataki anyag visszaszolgáltatásának jelentőségét nem elsősorban a kollekció értéke indokolja, hanem a tény, hogy most először kerül sor az 1999-es restitúciós törvény alkalmazására: Oroszország először ad vissza egy másik országnak a második világháború során onnan elszármazott kulturális értéket. A világ különböző országai milliós nagyságrendben követelnek vissza Moszkvától hasonló műkincseket. Ezek az értékek többségükben Németországból kerültek „orosz védettség” alá – függetlenül attól, hogy az eredeti tulajdonosok valóban németek voltak, vagy a szóban forgó javakat már a Harmadik Birodalomba is úgy hurcolták magukkal hadizsákmányként a hitleri „kultúrosztagok”.

Sztálin parancsára a szovjet tudományos akadémia, valamint a Grabar Intézet szakértői 1945. nyár elejére egy 2 ezer tételt tartalmazó listát állítottak össze azzal a céllal, hogy az azon szereplő műkincsek és kulturális értékek összegyűjtésével kárpótolják a Szovjetuniót a németek fosztogatásaiért. Júliusban beindult a gépezet, s rögvest ellenőrizhetetlenné is vált. Ha hinni lehet a nyugati, elsősorban a francia sajtóban megjelenteknek, Szergej Merkurov, a moszkvai Állami Puskin Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója alig néhány héttel az akció megkezdése után már kétségbeesett levelet intézett Sztálinhoz: „Közbe kell lépnie! Az ellenségtől érkező művek elárasztják a múzeumot. Most kaptunk egy Madonnát, Raphael alkotása, 13 Rembrandt érkezett, 8 Rubens, 10 Tiziano, valamint Priamosz kincse (…) Nincs elég helyünk, csak a tizedét tudjuk tárolni.” Ez után már csak súlyadatok láttak napvilágot. Eszerint 1946. február elsejéig leltárba vettek 146 tehervagont, amelyekben – a Németországban működő szovjet katonai adminisztráció hathatós közreműködésével – 2376 tonna műtárgy került a Szovjetunióba.

Természetesen a magyar leltár sem ér véget a sárospataki anyaggal. A feljegyzések szerint az akkori budapesti nagyban-kok – a Magyar Általános Hitelbank, a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár, valamint a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank – páncéljaiban 1945-ben mintegy 40 ezer ügyfél összesen legalább 100 ezer tételét őrizték. Zömében zsidó polgárok kényszerletéteit. Egy-egy letét pedig – legyen az zárt láda, széf, rekesz, hajókoffer vagy bőrönd – akár több száz tételt is tartalmazhatott. Becslések szerint közel félmillió tárgy bújt meg a négy pénzintézetben.

Bizonyos restitúciós igényeket egyébként a magyar fél már közvetlenül a háború után benyújtott, sőt, a kormány egyben az itt lelt szovjet eredetű értékek visszaszolgáltatására is ígéretet tett. Hiába. A következő évtizedekben pedig még a kérdés puszta fölvetése is szinte elképzelhetetlen volt. Az igazi kutatás csupán 1989-ben kezdődött, amikor is egy megszállott muzeológus, Mravik László hozzálátott az itthon elérhető adatok feldolgozásához. Munkája eredményeként a kilencvenes évek elején látott napvilágot egy 25 ezer, Oroszországban fellelhető művet tartalmazó lista, de mint Mravik maga hangsúlyozza: a felsorolás korántsem teljes. Ő is úgy véli, a világháború alatt és közvetlenül az után a Szovjetunióba mintegy félmillió magyarországi eredetű tárgyat hurcolhattak, s azoknak legalább egyötöde igazi műérték. A tárgyak javát a muzeológus már 1998-ban legkevesebb 230 millió dollárra becsülte. Ráadásul ezzel aligha mondott sokat, hiszen a szovjetek hadizsákmányában számtalan olyan „csúcskategóriás” műkincs is volt – például Renoir és más mesterek alkotásai -, amelyek már a múlt évtized végén is 10-20 millió dolláros áron forogtak a piacon.

BIZONYOSSÁG. Magyarország először 1972-ben bizonyosodhatott meg arról, hogy a háború alatt kiürített bankszéfek tartalmának jó része valóban orosz földön rejtőzik. Ekkor ugyanis a szovjet hatóságok visszaadtak 15 olyan festményt – egy Csók-alkotás kivételével csupa szerény értékű művet -, amelyek szerepeltek az 1945 óta keresett tárgyak listáján. Azt persze akkoriban nem részletezték, hogy a képek miként kerültek a Szovjetunióba. Az oroszországi kutatásokra hivatalosan csupán egy 1992-ben aláírt megállapodás nyomán nyílt lehetőség, az ugyanis életre hívta a „kölcsönös restitúciós igényeket szabályozó” munkacsoportot. Az orosz-magyar kutatócsoport közös munkája eredményeként 1993-ban sikerült több értéket is azonosítani, így például a moszkvai Grabar Intézetben közel 130 magyar eredetű képre leltek. Majd a magyarok 1996 tavaszán hivatalosan is bejutottak a Nyizsnij Novgorod-i könyvtárba, ahol a levéltári és egyéb kutatások alapján a sárospataki köteteket sejtették. Ott pedig nem csupán a remélt könyveket találták meg, hanem rábukkantak Kornfeld Móricz és Kuharszky Tihamér magángyűjteményének darabjaira is.

Ez azonban csak a hivatalos kezdet volt, magyar szakemberek ugyanis „félhivatalosan” már 1993-ban jártak Nyizsnij Novgorodban. Akkor néhány muzeológus egy üzleti delegáció „tagjaként” jutott el a városba, ahol úgy keresték föl a helyi Lenin-könyvtárat, mintha csupán a kultúra iránt érdeklődő egyszerű üzletemberek lennének. Nem sok sikerrel jártak, hiába tették föl ugyanis a rafináltan megfogalmazott, mégis célirányos kérdései­ket, semmiféle érdemi választ nem kaptak. Ekkor azonban rájuk mosolygott a szerencse: az utcán két fiatal lány egy konferencia előadásának anyagát nyomta a kezükbe, s abban a Lenin-könyvtár régi könyvgyűjteményéről értekezve egy Seneca- és egy Boetius-kötetet is megemlítettek. Másnap, amikor visszatértek a könyvtárba, hosszasan győzködték az intézmény vezetőit, hogy látni szeretnék a két kötetet. Azok előbb tudni sem akartak e könyvekről, majd egyikük elviharzott, s néhány perccel később Seneca (1490, Velence), illetve Boetius (1473, Nürnberg) művével a hóna alatt bukkant elő. Mindkettőn két pecsétnyomat volt látható. A hosszúé: Spataki Oskola Könyvtára. A körpecsété pedig: a Sárospataki Ref. Főiskola Könyvtára.

Hiába azonban az 1996-tól már hivatalos bizonyosság, orosz részről továbbra is vitatták a magyar restitúciós igény jogosságát. Egy 2000-ben, a Lityeraturnaja Gazetában megjelent írás például azt sugallta, hogy talán az amerikaiakon kellene keresni a szóban forgó értékeket. Ezen érvelésnek az volt az alapja, hogy az 1531-ben I. Rákóczi György által alapított gyűjtemény értékesebb darabjai – mintegy 170 könyv, valamint a numizmatikai kollekció aranyai, festmények és hangszerek – valójában Budapestről indultak el a „hadak útján”. Ezeket ugyanis a kö­zelgő háborútól tartva még 1938-ban evakuálták a könyvtárból, és „biztos helyre”, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankban, illetve a – mai OTP elődjének számító – Pesti Első Hazai Takarékpénztárban rejtették el. A sors játéka, hogy Pjotr Jegorov százados, Sárospatak szovjet városparancsnoka lelkiismeretes ember volt, lezárta a könyvtárat, nehogy annak javait széthordják, és ennek köszönhetően éppen az otthagyott anyag az, amely ma gyakorlatilag hiánytalanul megvan. Ezzel szemben a védettnek hitt kincsek Szlovákián át Varsóba utaztak. Mindez néhány „elhullott” darab segítségével követhető nyomon: Kassán például két, Varsóban pedig egy olyan képre bukkantak, amely bizonyíthatóan Sárospatakról származott. Sőt, a háborús viszonyokat jól jellemzi, hogy amikor a szállítmányt kísérő katonák például Vácott megszomjaztak, a nekik vizet adó helyi polgárnak hálából egy könyvet ajándékoztak. Később kiderült: a XVII. században élt Wesselényi Ferenc nádor felesége, a szépírói krónikák által a „murányi Vénuszként” megörökített Szécsy Mária Vizsolyi Bibliája volt a jutalom. A könyv azóta ismét a pataki könyvtárat gazdagítja. Elkallódott viszont – valószínűleg hasonló módon – a könyvtár legértékesebb darabja, a XIV. századból való, úgynevezett Lengyel Biblia, amelynek a kutatók eddig minden erőfeszítésük ellenére sem akadtak a nyomára.