Kedves Barátok, Munkatársak, Partnerek és Ismerősök!
Nagy szomorúsággal és fájó szívvel írjuk, hogy jó barátunk, az örökké vidám és optimista Hutter Ottó kedd este elveszítette a már több, mint egy éve folytatott egyenlőtlen harcát a gyilkos kórral. Nem csak bennünket hagyott itt, hanem családját, 3 lányát, feleségét, szüleit, testvérét, és még rengeteg barátot, munkatársat, szakmai és üzleti partnert. Ottó távozásával a kutatók, a tudósok, az oktatók, a szakmai konferenciaszervezők mellett az informatikai újságírók táborában is megüresedett egy hely. Mindannyian megdöbbenéssel, fájdalommal fogadtuk a szomorú hírt.
Mindegyikünk, aki vett már tollat kezébe, hogy papírra vesse gondolatait, átélhette azt a tapasztalatot, hogy míg néha szinte magától szalad a papíron a toll, máskor nem akar moccanni, mintha a dolgok le nem írása meg nem történtté tehetné az eseményeket, és visszafele forgathatná az idő kerekét. Mindez százszorosan igaz a búcsúzás szavaira.
Hutter Ottó eltávozott közülünk. Mindazok számára, akik ismerték és szerették, hiánya sokáig be nem gyógyuló sebeket hagy maga után.
dr. Hutter Ottó, 1961-2006
A Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán 1984-ben szerzett diplomát, 1986-ban ugyanitt híradástechnikai szakmérnöki oklevelet, majd 1999-ben pedig egyetemi doktori címet kapott. Pályakezdésétől haláláig a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és Automatizálási Kutató Intézet (MTA SZTAKI) munkatársaként dolgozott. Első feladatait az Elektronikai Főosztályon hardver-szoftver fejlesztőként végezte. Az intézeti tevékenységeket is érintő rendszerváltás és átszervezés nyomán 1990-ben az Informatika Főosztályon lett szoftver-projektvezető, majd az elképzelései alapján felállított OpenLearning oktatóközpont vezetője. 2002-ben irányításával alakult meg az eLearning osztály, ahol a részleg fő témájához kapcsolódó alapvető technológiai és módszertani fejlesztéseket végzett és vezetett.
Ottó egyike volt azoknak, akik elsőként ismerték fel az e-learning meghatározó jelentőségét a korszerű oktatásban, s e terület meghatározó alakjává, iskolateremtő egyéniségévé vált. A vezetése alatt álló osztály számos hazai és nemzetközi publikációval, könyvvel és tananyaggal gazdagította a szakmát. Alapítója és társelnöke volt az eLearning szabványosítási bizottságnak, tagja az OM Digitális Taneszköz Minősítő Bizottságának, kezdeményezője és társszervezője az „eLearning Fórum” konferenciasorozatnak, valamint alkotó szerkesztője a Műszaki Kiadó „E-learning 2005″ kézikönyvének. Szakmai munkájának elismeréseként 1999-ben Intézeti Díjat kapott, az iparági szintű eLearning tevékenységét pedig Gábor Dénes emlékéremmel jutalmazták 2005-ben.
A szorosan vett szakmai munkán túl Ottó a számítástechnikai újság- és könyvírás, illetve szerkesztés területén is maradandót alkotott. Az általa létrehozott OpenInfo kiadó gondozásában több alkalommal is megjelentetett Unix alapismeretek c. könyv révén sokat segített a hazai Unix kultúra szélesebb körű elterjedésben. A kilencvenes évek közepétől pedig a szintén általa életre hívott Infopen magazin hosszú ideig az egyetlen kiadvány volt, amely a nyílt rendszerek elterjesztését tűzte zászlajára, közérthető, ám ugyanakkor színvonalas stílusban.
Aktív tagja volt számos szakmai egyesületnek, többek között 1996-2005-ig az Informatikai Vállalkozások Szövetsége elnökségének (egy időben alelnökként). Szoros együttműködést ápolt a Vezető Informatikusok Szövetségével is, tevékenyen részt vett az „Év Informatikai Oktatója Díj” szervezésében és odaítélésében. Ilyen minőségében bontakoztak ki igazán kapcsolatteremtő és szervező képességei.
Munkája kapcsán gyakran szembesült azzal, hogy az informatikai döntéshozók számára nincs olyan fórum, ahol a tapasztalataikat kicserélhetnék. E felismerés eredményeképp született meg az immár hagyományos „CIO Fórum” konferenciasorozat, amely a hazai konferenciák között rövid idő alatt is jelentős elismertséget vívott ki magának. Az Infopen CIO webmagazin, valamint jogutódjainak hasábjai pedig a médiában biztosítottak helyet az ilyen irányú tanulmányoknak, elemzéseknek és tapasztalatcseréknek. Szerkesztőként ő jegyezte az „Informatikai vezetők kézikönyvé”-t, amely hazánkban elsőként nyújtott átfogó ismereteket a téma iránt érdeklődők számára és ő volt az ötletgazdája a megjelenés előtt álló „Top 100 CIO” kiadványnak is. Megalapítója volt az „Év CIO-ja” díjnak és az idén – sajnos már nélküle – debütáló „Chief Innovation Officer” díjnak is, amelyek e szakma legrangosabb hazai elismerési formái.
Nemcsak munkájából, de nyitott, a világra szeretetteljesen rácsodálkozó, mindent elfogadó alkatából fakadóan is Ottónak rengeteg ismerőse volt. (Furcsa módon ellenállt a most annyira felkapott iwiw rendszerbe való többszöri meghívásnak, pedig élő bizonyítéka lett volna annak, hogy az emberi társadalom szociológiai hálójában is vannak természetes sűrűsödési pontok, olyan emberek, akik köré spontán épülnek baráti, munkahelyi és közösségi kapcsolatok.) Mindig, mindenkivel szemben megtalálta a megfelelő hangot, főleg az esetleges vitákban, illetve érdekütközésekkor a mindenkinek elfogadható kompromisszumos megoldást.
Valahol az elején azzal kezdtük, „akik ismerték és szerették”. Ottó azon kevesek közé tartozott, akiket nem lehetett nem szeretni, nem volt sem haragosa, sem konkurense, sem ellensége. Ne kerülgessük a szót, még ha manapság kicsit kopottnak és egyszerűnek tűnik is: Ottó jó ember volt, olyan, amilyet ritkán hord hátán a föld és ami még ritkább, olyan, aki mindenki másból is a jót hozta elő. Példát mutatott életével és munkájával éppúgy, mint türelemmel és hittel viselt betegségével, mindenen átlépő optimizmusával és életszerető derűjével.
A sors keserű fintoraként egy éve, születésnapja előtt pont egy nappal derült fény betegségére. A műtétet és a kezeléseket ugyanolyan rendíthetetlen nyugalommal fogadta, mint az élet hétköznapi megoldandó problémáit, majd visszatért munkájához és napi feladataihoz. Addig is igaz volt rá (jósága pont ebből fakadt), hogy minden napját úgy élte meg, mintha az az utolsó lenne. Az elmúlással szembesülve, ahogy ezt gyakran mondta, minden további napot ajándéknak vett, és ezt az ajándékot ugyanazzal a szinte szándéktalan, természetéből fakadó önzetlenséggel osztotta meg mindenkivel.
Viselkedésével és bíztató szavaival az utolsó pillanatig táplálta mindenkiben a reményt, hogy ez nem lehet végleges, megváltoztathatatlan. Még a kórházi ágyán is volt ereje a tréfához, bíztatáshoz. Nehéz elhinni, hogy a betegség, ott és akkor, erősebb volt nála. Mégis, a mi emlékezetünkben úgy fog megmaradni, amilyennek mindig láttuk, mélyen érző, kedves, bizakodó, mosolygós jó barát.
Nem verte nagydobra betegségét, nem sajnáltatta magát, a legutolsókig dolgozott. Távozni is ugyanazzal a tapintattal távozott ebből a világból, ahogy élt, még azokat is váratlanul érte a hír, akik jó kapcsolatban voltak vele.
A gyász napjai után az élet megy tovább, amit Ottó felépített, megmarad, a félbehagyott munkákat folytatja más – mi lettünk csak szegényebbek, egy mosollyal, egy csendes nevetéssel, amelynek hiánya csak most tűnik fel.
Ottó, nyugodj békében!
