Múlt szerdán érte Ariel Saron, izraeli kormányfőt két héten belül a második, ezúttal súlyos agyvérzés Péntek estig a mesterséges kómában tartott beteget háromszor kellett megoperálni. Ettől a pillanattól kezdve a világnak tudomásul kellett vennie, hogy az öt éve tartó Saron-korszak véget ért. Másodszor fordul elő Izrael állam modern történelmében, hogy a sors csapása lesújt egy miniszterelnökére.
EGYOLDALÚ BÉKEAKCIÓK. A két eset közötti különbség fontos tanulságot hordoz. Jichak Rabint, az izraeli szociáldemokrácia, a Munkapárt vezetőjét, aki a palesztin vezetéssel (Arafattal) folytatott tárgyalásokon kereste a békét, 1995-ben egy fanatikus jobboldali orgyilkos ölte meg. Saron, aki egész pályafutása során az izraeli héják bálványa és a jobboldal vezető pártja, a Likud egyik alapítója volt, Arafattal szóba sem állt. Mi több, voltaképpen nem tárgyalt annak utódjával, Mahmud Abbasszal sem. Saron álláspontja ugyanis mindig az volt, hogy a palesztin oldalon nincs – és belátható időn belül nem is lesz – stabil tárgyalópartner. A békét ezért egyoldalú akciókkal kell keresni, nem pedig kétoldalú tárgyalások útján.
Azt mondják a nemzetközi média publicistái, hogy Saron – az általa terroristának ítélt Arafat halála után egy esztendővel – centrista fordulatot hajtott végre. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy „pragmatikus héjaként” cselekedett. Mi is történt voltaképpen? Saron „héja-oldala” továbbra is Izrael feltétlen biztonságát őrizte. Ezt mutatta a biztonsági „kerítés” kiépítése a Jordán folyó mentén, amely a megszállt terület 15 százalékát (a legfontosabb, különösen Kelet-Jeruzsálem körül létesített településeket) izraeli kézen hagyja. A terület 85 százalékát kapná meg a palesztin állam. Az izraeli közvélemény abszolút többségének biztonsági igényét ez kielégítette és így lehetőséget adott Saron számára, hogy érvényesítse „pragmatikus-oldalát”.
Felismerte ugyanis, hogy területi áldozatot is kell hoznia, ha el akarja fogadtatni az egyoldalú akciók módszerét. (Ehhez nyár elején megkapta a Bush-kormányzat támogatását is.) Így került sor a Gáza-övezet kiürítésére. Az ottani tapasztalatok újra bizonyították: érvényes a „De Gaulle/Algéria szindróma”. Az, hogy egy nacionalista oldalról nem, vagy csak irracionális érvekkel támadható politikus el tud fogadtatni olyan döntést, amelyért más az életével fizetne. Rabint meggyilkolták, de Saron szavára hadserege fegyelmezetten kényszerítette otthonuk és tulajdonuk elhagyására Gáza izraeli telepeseit.
Amikor pedig a Likud jobbszárnya fellázadt ellene, Saron egyszerűen otthagyta a pártot, s Kadima (Előre) néven újat hozott létre, amely a balra tolódott Munkapártból és a Gáza-övezet elhagyását ultranacionalista érvekkel tagadó Likudból kilépett politikusokat tömöríti. Ez volt Saron centrizmusa: nem több ennél, de nem is kevesebb.
A végzetes agyvérzés napján a közvélemény-kutatások jelezték, hogy a 120 tagú Knesszet március 28-ára kitűzött választásán a Kadima kétszerannyi mandátumot szerezne, mint a Munkapárt, s háromszor annyit, mint a Likud. Igen: Saront, aki a hadsereg legendás hírű, de a civil hatalommal mindig konfrontálódó tábornoka volt, hívei nem véletlenül nevezték „bulldózernek”.
A földgyalu évtizedek óta dübörgő motorja most megállt. A márciusi választások eredményeiről eddig tömegesen keletkezett jóslatok immár érvénytelenek. Sokkal inkább a január 25-ére meghirdetett palesztin választások döntik majd el az izraeli választók reakcióját.
A MÁSIK VÁLASZTÁS. A palesztin állam előképének tekinthető Gáza-övezetben azonban a káosz az úr. A névleg kormányzó Fatah korrupt régi gárdája, meg a mozgalom hatalomra és zsákmányra éhes „ifjú törökjei” közötti politikai küzdelmet fegyveres összecsapások kísérik. Abbasz tehetetlenül szemléli ezt a forgatagot, és inkább a választások elhalasztásába menekülne. Az iszlámista terror palesztin élcsapata, a Hamasz, érezve a választási siker esélyét, a halasztást elveti – de a politikai megoldást is. Vasárnap, amikor Saron orvosai hétfőre halasztották a mesterséges kóma fokozatos feloldásának megkezdését, a Hamasz bejelentette, hogy csak a fegyveres harc hozhat „megoldást”.
Ha két hét múlva lesz palesztin választás, s a Hamasz erőpozícióba kerül, akkor Izrael természetes reakciója csak az lehet, hogy a „pragmatikus héja” politikából a pragmatizmus eltűnik. Ma még nem tudni, hogy a múlt szerdán még győztes Ariel Saront a kegyetlen (vagy kegyes?) sors rákényszeríti-e majd ennek a vereségnek a teljes és tudatos átélésére.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
