Újabb felvonáshoz érkezett a felszámolás alatt lévő Zalai Húsipari Rt. története. A felszámoló levelet írt a cég hitelezőinek, hogy a törvényi előírás ellenére nem tudja összehívni őket a hitelezői választmány megválasztására, s nem tudja elbírálni a hitelezői igényeket sem, mivel „a társaság nyilvántartásai 2004 novemberétől nem voltak vezetve…”. Így a kaotikus állapotok rendbetétele időt igényel.
RESZEGI LÁSZLÓ, vállalati pénzügyi tanácsadó
EREDETI ADALÉK. Az eset adalékul szolgálhat a gazdaságtörténészeknek az újkori „eredeti tőkefelhalmozás” típusainak jellemzésére. Adva van egy, az ötvenes években országos versenyt nyerő bőröző henteslegény, Farkas Imre, aki a szocializmusban 17 éven át saját erejéből tanul, majd 1977-től a cég igazgatója, első számú vezetője lesz. Az már az amerikai stílusú happy end kategóriába tartozik, hogy a rendszerváltozáskor vezetőtársaival és a dolgozókkal együtt megvásárolhatja annak a Zalahús Rt.-nek a részvényeit, amelynek jogelődjét édesapjától államosították 1950-ben.
A folytatás azonban nem bizonyult ilyen rózsaszínűnek. Az a vezető, aki sikeres volt a szocializmusban, sikeres a szabályozó alkuban, a támogatások megszerzésében, később sikeres az átmeneti időszakban (az ő vezetésével vásárolták meg a céget), s abban is, hogy kivásárolja vezetőtársai és a dolgozók részvényeit, eljutva a 72 százalékos tulajdonig, végül is 2005 elején feladta a küzdelmet, eladta részvényeit. E sikeres pályának voltak árnyoldalai: az erős verseny, s valószínűleg az elhibázott stratégia miatt folyamatos volt a leépítés, 2000-től veszteséges volt a gazdálkodás. Az sem segített a cég tőkehelyzetén, hogy időközben ki kellett fizetni a 670 millió forintos vételárat, sőt az is valószínűsíthető, hogy végső soron a cég forrásai fedezték az elnök-vezérigazgató pótlólagos részvényvásárlását. Ezek vezettek el 2004 végéhez, amikor is a milliárdos adósságok, kifizetetlen számlák és az adóhatósági inkasszó miatt ellehetetlenült a cég működése.
Ettől kezdve ellentmondásosak a híradások. A történet másik főszereplője az új rendszer egy igen sikeres vállalkozója, Mónos Péter, aki az elmúlt 15 évben szinte vállalatbirodalmat épített fel. Farkas Imre – nyilatkozatai szerint – vele tárgyalt a cég részvényeinek eladásáról, s Mónos – megint csak az eladó nyilatkozata szerint – az off-shore társaság által birtokolt, magyar bejegyzésű RE-N Kft.-t jelölte meg vevőül. Mónos Péter azonban nyilatkozataiban tagadja, hogy köze lenne a társasághoz. Az ügylet racionalitása elgondolkodtató: adva van egy nem termelő, a Mónos Péter érdekeltségébe tartozó Zalabaromfi Rt.-nek csak bérmunkát végző, több száz fő fölösleges létszámmal, többmilliárdos adóssággal küszködő cég, amely – mint utólag kiderült – már novembertől nem vezeti a könyveit. Ezt a céget miért veszi meg pozitív összegért egy befektető? Lehet-e olyan üzleti koncepció, amellyel reálisan vállalható az adósság és a dolgozók további foglalkoztatása? Valóban az volt-e a szándéka a vevőnek, hogy működtesse, vagy a cél a felszámolásba vitel volt, amit Farkas Imre el akart kerülni? Kinek az érdeke az, hogy a Zalahús a felszámolás sorsára jusson? Hihette-e, vagy csak szerette volna hinni Farkas Imre, hogy talpra állítható a Zalahús? Hihette-e, hogy bármilyen összeget érnek a részvényei akkor, ha valaki tényleg ki akarja fizetni az adósságokat, a végkielégítéseket? Hihető-e az, hogy Farkas Imre rosszul emlékszik, kinek adta el a Zalahús Rt. részvényeit?
A történetben csak az biztos, hogy a számlát nagy részben mi, az adófizetők álljuk: elmaradt az adóbevétel, s a Bérgarancia Alapból ki kellett fizetni a vélhetően soha meg nem térülő végkielégítéseket. Fizetik a számlát a kis- és közepes vállalkozók, termelők, akik eladták a marháikat, áruikat a Zalahúsnak akkor, amikor vélhetően annak menedzsmentje már tudta, vagy tudnia kellett volna, hogy azt nem fogja kifizetni.
A SZERENCSE FIAI. Az is biztos, hogy szerencsés Farkas Imre, aki pozitív összegért adta el a részvényeit, s szerencsés vállalkozó Mónos Péter is, aki a Zalahús birtokán belül van, dolgoztat. Vállalkozása, a Zalabaromfi Rt., ha akarja, a felszámolásból adósság és munkaügyi kötelezettségek nélkül veheti meg a szükséges eszközöket. Szerencsés azért is, mert a jelenlegi helyzetben mindenki másnak kevesebbet érnek az eszközök, mint a működtető társaságnak.
Sajnos a révészt valakinek fizetnie kell, s ráadásul nem is utaztunk. Úgy tűnik, a játszma folytatódik. Várjuk a végjátékot(?)!
