Bár ősbudapesti vagyok, mindig vonzódtam és kötődtem a vidékhez, szerettem vidéken élni. Volt rá alkalmam. Elsősorban gyerekkoromban, a visszahozhatatlan, csodálatos, végtelen nyarakon (most miért olyan rövidek?), nagyapám felvidéki birtokán, nem messze a Branyiszkótól (Görgey Artúr seregének legendás győzelme!). Ahová én már csata helyett csak pisztrángozni jártam a sebes folyású patakhoz, Szinyei-Merse ecsetjére való úri társaság piknikezésein, egészen 1944-ig, miközben a keleti – és más európai – frontokon dúlt a második világháború.
Aztán éltem vidéken kényszerből, kitelepítettként, de még e gyötrelmes években is találtam szépséget. Ennek ellentételezéseként, sokkal később, éltem egy kétszobás, mesés szigligeti Tusculánumban. Éltem néhány évig Szegeden színházcsinálóként: imádtam a várost. Éltem Bonnban, amikor még főváros volt – párom négy évig énekelt az ottani operában -, nagy nyugalomban írtam a regényemet. És végül 12 éve elmenekültünk Solymárra, remélem, ez az utolsó költözésem, a következő hosszabb vidéki tartózkodásom már csak a temetőben lesz.
E nagy felsorolás csupán arra szolgál, hogy elmondjam, két város van, ahol szívesen éltem volna hosszabb ideig, az egyik Pécs, a másik Eger. Gyönyörűség látni, ahogy szépülnek. A kisebb, tehát átláthatóbb – és élhetőbb – terület is teszi nyilván, hogy erőteljesebben érzékeli az ember a változásokat, és ilyen dimenziók között pregnánsabban érvényesül a lokálpatriotizmus minden mozdulata is.
Legutóbb Egerben jártam ismét. Már tavaly meg akartuk nézni, most végre sikerült: az Egri csillagok produkciót, meglehetősen hiteles helyszínen, az egri várban. Szinte földig lógó esőfelhők között érkeztünk a városba. Mi lesz itt este? – láttam a kérdést a rendező, Moravetz Levente aggódó szemében. Bármi lesz, a biztonság kedvéért ucsorázzunk meg – a régi világban így hívták a korai, uzsonnával egyesített vacsorát – a nevezetes Fehérszarvas vadásztanyán. Szép, impozáns épület, a homlokzatnak arca van, szeretem az ilyet. Belül trófeaerdő fogad, persze, hiszen itt a vad a sztár. (Szép kis sztárállapot: feltálalva lenni!) Jó a környezet, szimpatikus karosszékek, báránybőrrel letakarva, kényeztetik az ülepet. Középen nyílt tűzhely faszénparázzsal, akárcsak egy ősi áldozati oltár, írják a szórólapon. (Csak azt nem tudom pontosan, miért „kataton”? Ami a hasadásos elmezavar egyik tünete.) Ágyazásként vadkörtepálinkát ajánlanak: igazuk van. Kövessük a további ajánlatokat: vadmalacleves tejfölösen, remekül illeszkedik a vadkörtepálinkához. A karakteres ételkínálatból kiválasztottuk a „szarvasgerincet roston, libamájjal, illatos erdei gombákkal, bazsalikomos hordókáposztával, fűszeres héjas-burgonyával”. Valamint a „fenyőmagvas őzgerincet, szarvasgomba koronával, aszaltmeggyes mártással, házi krokettel”. Miközben e fantasztikus étket élveztük, a rendező az ősi áldozati oltárnál próbálta elintézni, hogy ne essen. Ekkor értettem meg, hogy valójában nem az oltár, hanem a rendező a „kataton”. De sikerült neki a művelet: felkapaszkodván a várhoz, egyszer csak a sötét felhőtömeg kettévált, és didergető időben ugyan, de meg lehetett tartani az előadást.
Na már most: Gárdonyi Géza nemzeti klasszikus. Az Egri csillagok a Nagy Könyv egyik favoritja. Várkonyi Mátyás és Béres Attila, a történelmi musical szerzőpárosa, két kitűnő, tehetséges alkotó. A rendező-dramaturg Moravetz Levente a műfaj egyik legjobbja, külön bravúr, ahogy a hatalmas tömeget (három táncegyüttes) mozgatja. Kiváló a színészgárda. Kiváló a közönség, zsúfolt ház, szűnni nem akaró taps. Ki érti, miért mindig csak az éppen „ügyeletes zsenik” körül van hírverés? Miért nem hangos a színi világ e produkciótól? Mely második éve sikert arat immár. Szerintem ez lehetne az egri vár egész nyári, folyton játszott attrakciója. Fohászkodj, Moravetz, még egy kicsit, kataton módon a Fehérszarvas áldozati oltára előtt: hátha sikerül ez is.
