Nem találtunk olyan feljegyzést a pop katekizmusában, mely szerint három ikon egymás mellett állásából szárnyas oltár lesz-e vagy sem, de ami pár hete történt Londonban, az felér egy hármas erősségű csodával. A legendás zenészek, Eric Clapton (gitár), Jack Bruce (basszusgitár) és Ginger Baker (dob), azaz a Cream 36 (!) év elteltével újra a popkultúra nyilvánossága elé állt a Royal Albert Hallban – ott, ahol 1968-ban utoljára felléptek. Aki a hírre nem kezdte el dúdolni az I’m So Glad (Annyira boldog vagyok) című 4 perc 1 másodperces kinyilatkoztatást, az vagy flegma, vagy száműzné az univerzumból a rhythm and bluest. Aki gyorstalpalón elvégezte a szigorúan képzeletbeli rocksuli stúdiumait, az tudja, hogy a csak két évig létezett Cream újraírta a gitározásról és az összhangzattanáról vallott addigi víziókat, és megmutatta, mire képes a rock and roll, ha három zseni műveli. Az is közismert, hogy az ötvenes bakelitbarátok minden pénzt megadnak az első kiadású, eredeti Cream-lemezekért.
Mivel a rock elsősorban üzlet, nem kell különösebb közgazdasági szakismeret ahhoz, hogy belássuk: ilyenkor piacra kell dobni a zenekar kétéves munkásságának illusztrációit, melyet lássunk el mondjuk a sokatmondó Gold címmel.
A 29 újradigitalizált felvételt tartalmazó gyűjtemény stúdióban és „akció közben” egyaránt megörökíti a zenekart. Az első lemezen 21 stúdió szám kapott helyet, olyanok, mint az I Feel Free, a Strange Brew, a Sunshine of Your Love, a White Room, a SWLABR, az I’m So Glad, az NSU, a Tales of Brave Ulysses, a Born Under A Bad Sign vagy épp a Badge. A második korong nyolc „teleszólózott” koncertfelvételt tartalmaz, egyebek közt a több mint 16 perces (!) Spoonful és Toad című remekléseket.
A kérdés persze az, hogy ha egy ötvenes apuka megmutatja 16 éves fiának a Goldot, akkor miként reagál a gyerek. Nos, valószínűleg az elköltözéssel fenyegetőzik majd, ha apu léggitározni kezd, mondjuk a Sweet Wine-ra, de ez nem jelenti azt, hogy a Cream lemeze gyerek elől elzárandó.
