Korántsem volt még divatos szakma a bőrösöké Magyarországon a XIX. század végén, ameddig a Csángó dinasztia gyökerei visszanyúlnak. A nagyapa volt az egyik azon két vállalkozó szellemű iparos közül, akik meghonosították a bőrdíszműipart a fővárosban. A dinasztia alapítója céhes mestermunkáját Offenbachban készítette, majd hazajött, s ahogy a köznyelv nevezte őket, bőröndös lett. „Tudtommal ő volt az első magyar, aki a párizsi világkiállításon Grand Prix-et nyert a termékeivel” – teszi hozzá nem kis büszkeséggel Csángó Tamás, a harmadik generációs leszármazott. Egyébként kilencen voltak testvérek, és kivétel nélkül mindegyikük ezt az ipart űzte. Csángó Tamás édesapjának két testvére volt, egyikük Párizsban telepedett le, míg a másik kivándorolt Dél-Amerikába: Argentínában alapított céget, pedig ott a szakma nagyon erős volt.
Az itthon maradt fivér tevékenységéből a háború után csak a név és néhány pici maszek üzlet maradt meg, ahol a készítéstől kezdve a javításig mindent elvállaltak. „Az édesapám elég pesszimista volt a jövőt illetően, soha nem gondolta volna, hogy ekkora vállalkozás kötődik majd a család nevéhez” – mondja a cégtulajdonos. 
TÉVEDÉSBŐL? Ráadásul eredetileg nem is akart bőrdíszműves lenni, tinédzserkorában sokkal jobban érdekelte az anyai ágon generációkon át öröklődő szakma, az optikusság. Az érettségi után végül is hirtelen felindulásból egy fotós iskolába iratkozott be. Csakhogy valamiféle besorolás miatt akkoriban ez a szakma és a bőrdíszművesség is egy felvételi rendszerbe került. „Amikor meglátták a jelentkezési lapomat, azt gondolták, tévedés lehet a dologban, hiszen ismerték a nevünket, mi több, nagyapám tananyag volt náluk” – avat be a pályakezdés buktatóiba. „Én akkoriban már nem laktam otthon, s amikor felhívták apámat, ő rávágta, hogy valószínűleg tévedésből jelentkeztem fotósnak.”
Csángó Tamás számára csak az évnyitón derült ki a turpisság, s ma már úgy gondolja, sorsszerű volt a dolog. Egyik barátjával már az iskola alatt együtt dolgozgatott, ahogy akkor mondták, svarcban gyártottak mindenfélét. Ebből tartotta el magát mindaddig, míg ki nem jutott Amerikába, egy hosszúra nyúlt rokonlátogatásra ott élő édesanyjához. Rengeteg nívós műhelyben, kreátornál dolgozhatott mintakészítőként. Ráadásul szerencséje is volt, mivel Amerikában az itthonihoz hasonló szakmunkásképzés nem létezett, így Európából szippantották el a szakembereket. Mi több, ismerték a család korábbi, emigráns tagjait, nem egy ottani bőrös még a nagypapánál tanult. „A jelentős amerikai bőrdíszműves cégek designerei egytől egyig vagy olaszok, vagy magyarok voltak. Utóbbiak közül az ‘56-os hullámmal érkezők éppen kiöregedtek, amikor a hetvenes évek vége felé megérkeztem, ennél fogva sikerült a legjobb New York-i cégeknél elhelyezkednem” – árulja el sikerének titkát.
Öt év után mégis visszatelepült, egyrészt, mert Amerikában megtorpant a gazdaság, s így reménye sem lehetett az önállósodásra, másrészt itthon megnősült. Minden adott volt egy sikeres cégrajthoz. „Volt lakásom, pénzem, kintről hozott szakmai tudásom.” Ehhez képest eleinte kudarcot kudarcra halmozott. „Valószínűleg túlságosan is elamerikanizálódott az agyam, egyszerűen nem értettem az itteni dörgést. Amiket kint láttam, ezen a tájékon nem működtek. Nem volt érdeklődés, nem volt vevő” – keresi még ma is a lehetséges magyarázatot.
Pedig abban a helyzetben, amikor alapanyaghoz is csak ügyeskedéssel lehetett jutni, jószerivel konkurencia sem volt. Az olasz-magyar vegyes vállalatként induló Nuovo Rinaldi Kft. ennélfogva olaszországi alapanyagokból kezdett termelni. Az itáliai partnerrel Csángó egy milánói kiállításon ismerkedett meg, ám másfél év után szétváltak útjaik. Noha az ottani háttérmunkát az immáron N. Rinaldira keresztelt vállalkozás vezetője havi egy kiutazással képes lett volna kontrollálni, a know-how, a divattrendek követése okán mind gyakoribb vendég lett Firenzében.
MŰFAJTEREMTÉS. Az indulásnál szakmailag segédkező idősebb mester, Vass László szerint Csángó Tamás új műfajt teremtett. „Az autóiparból ismerős összeszerelő üzemhez tudnám hasonlítani a tevékenységét, amelynek a végeredménye sokszor jobb, mint az eredeti összetevők puszta összegzése” – fejtegeti. Azt meg végképp nagy eredménynek tekinti, hogy a bőrös „fellegvárban” Csángó üzletet is nyitott, ahol az itthon „összeszerelt” termékeket – az összkapacitás 10-20 százalékát – értékesíti. „Számomra a kiutazások még ma is olyanok, mintha iskolába járnék” – vallja meg az üzletember. Tagadhatatlan egyébként, hogy a divatáramlatokban otthonosabban mozgó külföldiek érdeklődése sok esetben lendített a vállalkozás szekerén – a dél-afrikai export például egy itt élő külhoni üzletember vásárlói elégedettségének köszönhető.
Csángó Tamás
•50 éves, Budapesten született, s meglehetősen kalandos tanulmányok – például másfél év után otthagyott Könnyűipari Főiskola, illetve egy amerikai designer iskolában eltöltött két év – után alapította meg a rendszerváltás évében a Nuovo Rinaldi Kft.-t.
•Az olasz partner kivásárlása után intenzív cégépítés következett, ennek eredményeként a ma már közel 30 főt foglalkoztató vállalkozás évente több mint 15 ezer női cipő és hozzá tartozó kiegészítők előállítása révén bő 300 millió forintos forgalmat mondhat magáénak.
•A két fiút nevelő üzletember, noha a divat áramlataiban él, magánéletében kevésbé trendkövető. Kevés szabadidejéből nem nagyon jut sportra, ellenben sokat utazik, bár ezek a kiruccanások is inkább a szakmától vezéreltek.
Véletlenül alakult ki a szakemberképzés is. Amikor itthon nagyon leült a bőrdíszmű szakma, és veszélybe került a gyakorlati képzés, a közeli szakmunkásképző iskola megkérte, hogy tanulói a Csángó „manufaktúrában” végezhessék a tanműhelyi feladatokat. Emellett felnőtt átképzési programokban is részt vettek, bár ezt kudarcként élte meg, hiszen az utóbbi időkben sorra zárnak be a hazai cipőgyárak.
Csángó szerencséjére a megrendelők között egyre több neves divattervező is megfordult. Amikor ugyanis már adottak voltak a lehetőségek a minőségi alapanyagok és kellékek beszerzésére, itthon is olyan színvonalat tudtak produkálni, hogy a kreátoroknak nem volt érdemes ezért külföldre menni. A folyamatosan tanítgatott munkaerő is egyre tapasztaltabb lett, úgyhogy évről évre, szezonról szezonra egyre különlegesebb, egyre szebb modelleket tudtak előállítani. „Egy idő után már arra is elérkezettnek láttam az időt, hogy az igényes bőráru mellett előrukkoljunk egy-két női cipő kollekcióval” – teszi teljessé a cégpaletta ismertetését.
Gondolhatnánk, hogy a márkanévben fellelhető olaszos sugallat csak amolyan botcsinálta marketing, ám a valóság az, hogy a Rinaldi cég nélkül valószínűleg nem lettek volna képesek megteremteni a hátteret, ami ebben a szakmában elsősorban az alapanyagokat jelenti. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy míg a magyar bőrösök felhasznált alapanyaga négyzetméterenként átlagosan 20-30 euróba kerül, a Rinaldi Kft.-ben egyáltalán nem ritkaság a 90 eurós árfekvésű bőrök felhasználása. Tapasztalata szerint nyugaton ilyet csak nagyon nagy divatcégek engedhetnek meg maguknak, hiszen a táskát és a cipőt általában nem is egy helyen gyártatják. Több közreműködő több profitot rak rá az árura, amihez képest Csángóék közepesnél kicsit drágább árai kifejezetten versenyképesnek mutatkoznak. Talán ennek köszönhető, hogy termékeik immár eljutnak például Japánba és Dubaiba is.
