Hervadhatatlan érdeme minden magyarországi vendéglőnek, ha elindítója, majd folytatója volt a hadműveletnek, hogy a második magyar kommün (1947-1990) emberöltőnyi, mindent uniformizáló és elszürkítő korszakának egyik tipikus termékét, az egyéni arcú vendéglők helyett „vendéglátó-ipari egységeket” működtető központosított kulináriát felrobbantsa. Sokan a Náncsi Néni-féle, a konyha titkaiba bevont vendéggel való barátságos diskurzust választották – a zord, kápó-típusú kiszolgálás ellentéteként. Mások a magyaros konyha egyeduralmát színesítve kezdték meghonosítani az idegen „couleur locale”-okat, megjelentek a mediterrán, indiai, kínai, thaiföldi éttermek. Világvárosiasodtunk. Néhányan pedig konyhaművészetüket a valódi művészet prezentálásával egészítették ki: zenével, irodalommal, képekkel.
Az Articsóka volt tudtommal az első mediterrán étterem Budapesten (ha tévedek, bocsánat). Szenzáció volt a megjelenése déli ételeivel éppúgy, mint délies hangulatával. Ráadásul – nem is akármilyen – kulturális műsorokat kínált vendégeinek, vacsora utáni delikatesznek. Sikere, népszerűsége önmagáért beszél. 
Az alapítók nemrégiben kettéváltak. A pesti Articsóka maradt, ami volt, a várbeliből pedig Jankó lett. Kortárs magyar étterem. Az a felismerés szülte, hogy időközben már úgy elterjedtek a nemzetközi éttermek, hogy tradicionális magyar alig akad. A gondolat jó, és a helyválasztás is: szemben a Hiltonnal, melyben a vendégek nyilván nem kis százaléka kíváncsi az igazi magyar konyhára. De hogyhogy „kortárs”? Hiszen ami kortárs, az nem igazán tradicionális. Legfeljebb arra gondolhatok, hogy – eléggé nem dicsérhető módon – kortárs magyar festők galériája kapcsolódik hozzá, de akkor viszont pontatlan az elnevezés. Néhány kitűnő képet láttam itt. Szívemhez ef Zámbó két opusa állt legközelebb, azonnal odahúztak, amikor még nem is tudtam, ki a mester. (A nagy beláthatatlan múzeumokban is így szoktam bolyongani: csak azt nézem meg, ami nyomban magához hív.)
A beltér a divatos hatvanas éveket idézi: jó dolgunkban már nem tudjuk, hova nosztalgiázzunk. Érdeklődéssel várom a sztálini szocreál feltámadását is (best of communism). Én kissé megőrülök ettől a hatvanas-hetvenes divattól, a snasszban dúskáló szocmodernségtől, de talán nem vagyok mérvadó, túltelítődtem ezzel. Divat. Majd elmúlik.
Az asztalok szerencsére nem korhűek. Mert van damaszt terítő, damaszt szalvéta porcelán szalvétagyűrűvel (!), hibátlan a pohárgarnitúra, akad Zsolnay-készlet is. Az étlapot böngészve kiderül, hogy a koncepció a következő: hagyományos honi anyagból nem hagyományosan kombinált ételkreációk. (Még így sem stimmel a „kortárs” jelző.) Ilyenek: Füstölt libamájkolbász lilahagymalekvárral. Grillezett fogasfilé lecsón, árpalepénnyel. Pácolt pisztráng hideg kapros tökkel. Mangalicakaraj lecsós tarhonyával. Meg szürkemarha. Amit kipróbáltunk: a szürkemarha leves spenótos metélttel jó, de lehetne erőteljesebb. Az erdeigomba-krémleves kitűnő, de komoly pótsózást igényelt. Zalai rák! Tessék! Ez azt jelenti, hogy édesvízi rák. Teljesen eltűnt a hazai palettáról a tengeri herkentyűk mellett. Utoljára a Branyiszkónál ettem ilyet, patakból frissen fogva, félévszázada. Meg a Kígyó-utcai megboldogult Mézes Mackóban lehetett kapni néha azt a csodás szovjet Chatka-konzervet. (Best of communism.) Ezt az ízt nem találom. Most se találtam. De a történet valószínűleg az elsülylyedt ifjúságról szól, tehát reménytelen. A szürkemarhajava viszont eszményi volt, puhasága tökéletes, mellé az erdeigombás metélt pedig valóságos mestermű, másnap is itt az íze. Heimann-féle sillert ittam hozzá, ritkán szoktam, most kiválóan simult az étrendhez. Zárásként tökös-mákos rétest kértünk tojásfagylalttal, de az a helyzet, hogy nem volt elég tökös. Mindkét értelemben. Itthon pedig átadtam a két ef Zámbó festmény üdvözletét a hálószobánkban függő, meglehetősen erotikus ef Zámbó képnek. Felizgult tőle.
