Még az olimpiai játékok utolsó napjaiban is fél áron kínálgatták a jegyeket az athéni Akropolisz alatt, a Plaka negyed árusai. A szuvenír boltjairól és tavernáiról híres városrészt este ellepő olimpiai turisták persze nem azokat a jegyeket vehették meg ilyen olcsón, amelyekre vágytak. A vonzó ajánlatok többnyire a kevésbé népszerű sportágak helyosztó meccseire szóltak, a vízilabda elődöntőkre bejutni próbáló legelszántabb jegyvadászokat viszont kedves, ám kissé lesajnáló mosollyal küldték tovább. Így mindkét állítás igaz: sok jegyet nem adtak el a szervezők, de jegyet venni már aranyért sem lehetett. 
Összességében is a kettősség jellemezte az athéni olimpiát. Szembetűnő, hogy a görög főváros – azelőtt jogos kritikákat kapott – közlekedési infrastruktúrája hatalmasat fejlődött. Az új repülőtér, a központ felé vezető új autópálya, a közepén futó új elővárosi vasútvonal mind lenyűgöző, különösen a régebbi légikikötőhöz hasonlítva. A modernizáció azonban kétszer néhány sávra és egy pár sínre korlátozódik, az ablakból továbbra is rendezetlen táj, félkész sokemeletes házak, lerobbant ipari létesítmények és külvárosi ócskavas telepek tárulnak az érkező szeme elé. Viszont a stadionok egyszerűen pompásak, különösen az atlétikának, a kerékpáros és vízi versenyeknek, illetve a tenisznek is otthont adó központ sikerült jól. Ugyanakkor – a cementszagon kívül – egyelőre a nagyszerű vállalkozás befejezetlenségét jelzi, hogy a stadionok környéke még sivatagos, az utolsó pillanatban ültetett, hevenyészve locsolt kis fák – és a látogatók – alig tudtak megküzdeni a nyári szárazsággal, a forró szél miatt állandósuló porfelhővel. 
Athén, az előzetes félelmek ellenére, nem dugult be. Helyesebben nem dugult be jobban, mint szokott. Az autóforgalmat korlátozták, a lakók jelentős része kimenekült a városból, mindezt pont ellensúlyozta a beözönlő turistatömeg. Az alaposan kicsinosított metrón nem volt nagy zsúfoltság, és az olimpiai helyszínek között járó buszoknak is csak néha kellett dugóban araszolniuk. Mindenhova el lehetett jutni időben, és a biztonsági ellenőrzések ellenére a stadionokban is gyors volt a beléptetés. 
Ha a logisztika jelesre vizsgázott, a kulturális szervezés jóindulattal is csak kettes alát kaphat. Az athéni olimpia ugyanis aligha fog nagy közösségi eseményként bevonulni a dicső görög történelembe. Inkább csak olyan két-három hétként emlegethetik majd, amikor különösen sok sportverseny zajlott a városban. Amint ezeknek vége lett, a nézők szétszéledtek, és átalakultak szokványos turistákká. Megmászták az Akropoliszt, lefelé jövet vásároltak sorozatgyártású antik görög vázát, majd beültek vacsorázni egy tavernába. Ha a rengeteg olimpiai zászlót, és a játékoknak a csapból is folyó, „amőbaszerűre” sikeredett figuráit leszámítjuk, senki rá nem jött volna, hogy Athénban valami rendezvény van. A beharangozott olimpiai kirakodóvásár színvonala olyan alacsonyra sikeredett, hogy még a „gagyi” szuvenírre fogékony turisták is visszamenekültek a Plakára, ahol egyébként szintén rohamosan nő a fröccsöntött termékek aránya.
A görögök mégis méltán lehetnek büszkék az olimpiára. Nem rendeztek szuperszonikus, gigantikus, minden előző játék statisztikai adatait felülmúló, hibátlan versenyt. Rendeztek helyette egy emberi léptékűt, ami még összhangba hozható az ország teljesítőképességével – görög szabványok szerint tökéletesen.
