A kiszámíthatatlan világ

Lengyel László azok közé a módfelett széles műveltségű és tájékozottságú, valamint élvezetes stílusú ritka szerzők közé tartozik, akik mindent tudnak választott témájukról. Sőt annál valamivel többet is. Erről tanúskodik legújabb Szorongás és remény című könyve, műfaját tekintve tudományos esszé, némi publicisztikával vegyítve. Erre a művére is jellemző, hogy bőségesen adagolt történelmi, irodalmi, politikai hivatkozásai, példái, analógiái szinte elkápráztatják az olvasót, s néha valamelyest elnyomják Lengyel originális mondandóját. De annyi baj legyen! Mert így is szemléletes képet kapunk szerzőnk véleményéről a világ és benne hazánk állapotát, jövőjét illetően.

Ez a helyzetjelentés a dolgozat első felében nem más, mint egy meglehetősen elszomorító világkép, amelynek – kis túlzással – a középpontjában az egyedüli világhatalom, az Egyesült Államok politikájának, s „a felesleges háború”, a „háború utáni háború” kudarcának szigorú, ám indokolt meg- és elítélése áll. Mélyen egyet kell értenünk azzal: az Egyesült Államok igazi problémája, hogy nem tudta eldönteni az iraki háború politikai céljait, azt, hogy fenyítő, rendőri akcióról van-e szó valamiféle rendszerváltozás, békecsinálás, békefenntartás érdekében, vagy pedig valami másról.

Miközben tehát Amerika hatalmának, dicsőségének csúcsára érkezett, s „egyetlen Nagy a világon”, bizonytalan még, miként is tud élni az ebből adódó nagy lehetőséggel és nagy felelősséggel. Bizonyára ebből (is) adódik a pesszimista következtetés: „Átléptünk a vaskorba. Erő és befolyás, nagyság és próféciák vezényelnek. A világ kiszámíthatatlanná vált. Mind Amerikának, mind Európának új nagy stratégiára van szüksége.”

Amíg erre az „új nagy stratégiára” várunk, tegyük fel a kérdést: honnan, hogyan és hova jutott el hazánk ebben a kifürkészhetetlen világban? Ezzel a kiváltképpen izgalmas témával, voltaképpen a rendszerváltás történetével foglalkozik a dolgozat második – és számunkra is legtanulságosabb – része. Lengyel a politikai eseményekről, az egymást váltó kormányok tevékenységéről – és még sok másról – szólva sem fukarkodik a szigorú, de igazságos kritikával. Konklúziója: a magyar köztársaság válságban van, a parlament csak látszatra parlament, a köztársasági demokrácia intézményei „kvázi intézményekké” változtak. Megjegyzi: „a magyar politikusok nem demokraták”.

Az amúgy is elmarasztalt politikai elit hibái közül kiemeli a múltértékelési zavart, amelyet egyfelől vágyálmok és kivételességtudat, másfelől provincializmus jellemez. A mai politikáról szólva hangsúlyozza a „múltpolitizálás” veszélyeit. A jelenség (egyik) oka szerinte az, hogy „a magyar társadalom bizonytalan saját közéleti múltjának megítélésében”. Merthogy „a Kádár-korszak élethazugságait nem felülvizsgálta, hanem kibővítette az ezredforduló társadalma”. „A Kádár-kor 1945-ről szóló felszabadulás hazugságát most felváltja a megszállás-hazugság, a fasiszta ellenállás mítoszát az antibolsevista keresztes hadjárat mítosza.” Az összefoglaló értékelés pedig imígyen hangzik: „A magyar rendszerváltás demokratikus fordulata bekövetkezett, és nem következett be.”

Nos, akár elfogadjuk ezt a paradoxont, akár kétségbe vonjuk, azzal egyet kell értenünk, hogy „az Európai Unióba nem konszolidált, hanem megosztott társadalommal lép(t)ünk be”. „A két Magyarország gondolata félelemmel és szorongással tölt el, a szabad Magyarországok társadalmi szerződése reménnyel” – írja szerzőnk. Tegyük hozzá: napjainkban több okunk van a szorongásra, mint a reményre.