Kétszer is csökkentette az elmúlt hetekben a Magyar Nemzeti Bank az irányadó kamatlábat, és ezzel – hosszú idő óta – még a kormányfő elismerését is kivívta magának. A piac – érthetően – örömmel fogadta a döntést, bár makroökonómiai oldalról bizonyára bírálati pontok is megfogalmazhatók. Egyfelől a kamatcsökkentés idején az államháztartás hiánya az év egynegyedében az előirányzat több mint egyharmadára rúgott, és ez a tendencia július-augusztusig biztosan nem is változhat. Másfelől az infláció mértéke a borúlátó jóslatokat követi, azaz a többek által nagy hangon követelt erőszakos kamatcsökkentés bizonyára a jegybank fő célját, az infláció viszonylag alacsony szinten tartását veszélyeztetné. 
Csaba László közgazdász, a CEU, a Debreceni Egyetem és a BKÁE egyetemi tanára
EGYENSÚLYI SÁVBAN. A kamat mérséklésének egyik összetevője bizonyára az, hogy az euró/forint árfolyam körül keltett politikai hisztéria elmúltával ez a mutató is visszakerült a piaci folyamatok által már korábban beállított egyensúlyi sávba. Ez aligha történhetett volna meg, ha a tőkebefektetők bizalma részben nem áll helyre (ahogyan ezt a tőzsdeindex alakulása is mutatta). Ugyanakkor az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az MNB kényes helyzetben egyensúlyoz. A Bank of England már megkezdte a kamatok emelését, az amerikai jegybank szerepét betöltő Fed pedig láthatólag csak választási megfontolások miatt nem követi. Ahogy nő a belföldi infláció (és ezáltal csökken a forintbefektetés reálhozama), továbbá ahogy emelkedik a külföldi kamatszint, úgy válik egyre kevésbé vonzóvá a magyar állam (új) adósságának finanszírozása. Könnyen előállhat olyan eset is, amikor a költségvetés elmaradó – vagy csak késő – privatizációs bevételét már nem is olyan könnyű és olcsó finanszírozni, mint ahogy az amerikai kamatok 46 éves mélypontja ezt sugallná. Ebből a helyzetből úgy lehetne előrehaladni, ha a monetáris politika gesztusát a másik oldal, az államháztartási politika is viszonozná.
Egyfelől határozott megelőző intézkedéseket kellene meghirdetni arra az esetre, ha az államháztartás első negyedéves kisiklása mégsem pusztán időszakos jellegűnek bizonyulna, miként 2002-ben és 2003-ban sem volt az. Ha a pénzügyi vezetés kellő elszántságot mutatna arra, hogy az idén minden áron megakadályozza a túlköltést – netán még kevesebb hiánnyal is beérné -, az bizonyára megnyugtatólag hatna. Másfelől az ideinél lényegesen szigorúbb költségvetési irányelvekkel kellene előállni. Harmadrészt, akár gőzerővel megindulhatna az államháztartás hosszú távú kiegyensúlyozását célzó reform-műhelymunka. A közjogi vita helyett – a köztársasági elnök februári javaslatait követve – ebbe kellene bevonni átfogó, önálló, alkotó módon a nagy pártokat és a társadalmi partnereket.
E normatív képpel szemben áll az a tény, hogy a hazai közéletben, különösen a törvényhozás nagy erői közt, olyan dinamikus kiadásnövelő tervezetek kaptak nyilvánosságot, amelyeket csak egy tartósan és jelentősen gyorsuló magyar gazdaság tudna megalapozni. A reálbefektetések és a fogyasztás növelése már követelésszinten is árfelhajtó hatású. Amíg más feladatot nem kap, a jegybanknak kötelessége e törekvések lehűtése, az inflációgerjesztés ellentételezése. Épp ezért nem kétséges, hogy a kamatcsökkentés útján az MNB csak igen óvatosan haladhat.
ÖNMÉRSÉKLETET! Azok, akik több száz bázispontos csökkenésről értekeznek, valójában megnehezítik az általuk (is) kívánatosnak tartott cél elérését. Hiszen minél inkább beépül a piaci szereplők várakozásaiba egy jövőbeli esemény, annak bekövetkezte annál kisebb hatást vált majd ki a valóságban. Siettetni tehát ugyanúgy nem célszerű a kamatcsökkentést, mint ahogy a bérek uniós felzárkóztatását sem érdemes a termelékenység uniós szintre történő beállását megelőzően szorgalmazni.
Lehet, hogy a kamatok hosszabb távú mérséklődését az szolgálná a legjobban, ha a közszereplők egyáltalán nem nyilvánulnának meg a kamat és az árfolyam általuk kívánatosnak vélt mértékéről. Ahogy John Snow pénzügyminiszternek mindig „erős” a dollár, úgy a magyar közszereplők is megállapodhatnának a „megfelelő kamatszint” fogalmában, bármit is jelentsen az. Így pedig tartósabban jutnának olyan eredményre, amit mindannyian pártolnánk. Ez az enyhén pozitív reálkamat, amit csak a magyarországi befektetések valós kockázatának megfelelő prémium terhelne. Igaz, akkor inkább csak a füvet vágnánk, a kamat magától beállna az EU-tagokban kialakult szintre.
