Múlt és jövő

Kormányra semmi szükség se volna, ha az emberek angyalok volnának – írta A föderalistában James Madison. Mivel azonban nem azok, a hatalomgyakorlásnak olyan szerkezetre van szüksége, hol érdek érdekkel, becsvágy becsvággyal rendezetten ütközhet.

Az amerikai „alapító atyák” emberképe borúlátó volt, az emberi viselkedést roppant sötéten látták – fejtegeti Robert D. Kaplan. A francia forradalom a felvilágosodás fényében tekintett derűlátóan a tömegekre, s bízott abban, hogy belőlük a legszebbet csiholja elő vezetőként az értelmiség. Az eredmény a nyaktiló lett, doktor Guillotin találmánya. Az „alapító atyák” pesszimizmusa viszont olyan alkotmányt hozott, amely máig optimistává teszi az átlag amerikait. Kidolgozásakor az „atyák” mindvégig azon töprengtek, még milyen zűrt, zavart és galibát idézhet elő az emberi természet. Előrelátásuk ebben rejlett. Könyvéhez Kaplan tőlük merít ihletet. A külpolitikai elemzés – mondja – mindig a legrosszabb eshetőségre épít.

Kaplan 52 éves, újságíró, az Atlantic Monthly munkatársa. Könyvének első és rövid változata eredetileg ott közölt cikk volt. Élt Görögországban, tudósított Afganisztánból és Pakisztánból. Hajléktalannak öltözve járta be a Balkánt, az „európai harmadik világot”, zsebében pálinkás butykossal, koszlott ruhában. Romániának a nyolcvanas évek óta visszatérő vendége, a mediterrán világról szóló könyvét románra is lefordították, a Balkán kísérteteiről írtat meg például olaszra – de tucatnyi nyelven olvashatók a művei. A New America Foundation kutatója. Véleményét rendszeresen kikéri a CIA és a Pentagon. Clinton elnök az ő Balkán-könyvét is figyelembe vette Balkán-politikájának kialakításakor. A konfliktus-övezetek – így a Balkán s a Közel-Kelet – szaktekintélye. Tudása személyes élményein, a helyszínen gyűjtött anyagon és történeti olvasmányokon alapszik. Új könyve egyik mottójával Ortegát idézi: az emberiség igazi kincse a tévedések évezredeken át felhalmozott tára.

A jelen megértéséhez s a jövő elképzeléséhez emiatt szükséges a történeti tudás, a XXI. századhoz a XX. ismerete. Csapnivaló kalauz persze a múlt század, de hibbant dolog volna mintegy elvonatkoztatni tőle. Kaplan látlelete: a XX. század jellemzői a populista mozgalmak voltak, amelyeket utópikus eszmék jegyében aknáztak ki, technológiával erősítve az ártó hatást. Fasizmus és kommunizmus egyaránt a társadalmi megújhodás álmán élősködött.

A két totalitárius rendszer fölötti győzelem után ma az álmot a városiasodás folyamata viheti újabb tévútra. Az utolsó falusias század a XX. volt. A Rockefeller University demográfus professzorának becslése szerint 2006-ra a Föld lakosságának 50 százaléka, 2050-re 85 százaléka lesz városlakó. Nem a görög vagy olasz városállamokra emlékeztető városoké, hanem óriás konglomerátumoké, ahol kültelki nyomortelepeken él a többség. Kaplan szerint elitjeink úgy beszélnek a globalizációról, „mint egykor a marxizmusról”, eközben pedig, egyetlenként, az iszlám tömegek vitatják el morális státusát a várostól, közel-keleti, dél-ázsiai, indonéziai nyomortelepeiken új osztályharc tűnik fel, vallási színezettel, a harmadik világias urbanizációtól gerjesztetten. Az onnan előtörő konfliktusok pedig aszimmetrikusak. Csupán valamely eszement diktátor hirdethet hagyományos értelemben vett háborút a Nyugat ellen (ezt tette például Szaddam). Az ellenség nomád terrorista, sok pénzzel, csúcstechnológiával (esetleges, hol ilyen, hol olyan állami háttér-támogatással). Konfliktus-szakértőként az ebből adódó stratégiát elemzi tehát Kaplan.

Hiányos történelmi ismeretekre vall azt hinni – vallja a szerző -, hogy a legtöbb nemzetközi kérdésre van megoldás. Megoldás rendszerint nincs, csak zavar, s a tökélytől messze álló döntések és választások. Emlékeztet rá, hogy Marshall tábornok (a Nyugat-Európát talpra állító terv kidolgozója) a Princetonon mondott egyik beszédében állította: külpolitikai döntést nem hozhat az, aki nem eleveníti fel a peloponészoszi háborúról és Athén bukásáról szerzett ismereteit. Maga Kaplan ebben a szellemben hivatkozik gyakran Thuküdidészre, s a Hannibál elleni háború krónikására, Titus Liviusra. Utóbbi helyezi a szemében más megvilágításba jelenünket, mérsékelve annak „önhittségét”.