Kisgyermekéhez dadát, sőt üzleti ügyekben helyettest is kérhet ingyenesen néhány nyugati bank nagypresztízsű bankkártyájának birtokosa. Az úgymond prémium ügyfélnek tehát nem csupán a pénzügyeiben igyekeznek a kényelmét szolgálni. 
Ilyen kiszolgálást egyetlen hazai – a szakzsargon megfogalmazása szerint – presztízs értékű kártya, illetve mögötte álló bank sem nyújt. Ebbe a kategóriába itthon – némi képzavarral élve – az aranyplasztikok sorolhatók, s ilyet sem kínál minden bank, éppen csak tucatnyi közülük (lásd a táblázatot). Ugyanezt a fogyasztói réteget célozzák a Citibank kibocsátotta Diners Club termékek, s még néhány bank próbálja a tehetősebb ügyfeleit így vagy úgy kártyákban is megkülönböztetni. Költségeiben az alaptermékekhez hasonlót, a szokásos funkcióktól viszont eltérőt mutat például a Budapest Bank befektetési kártyája, amely a háztartásvezetéshez szükséges banki átutalást nem végez, ehelyett befekteti az éppen nem használatos pénzmennyiséget. Az Erste Bank az Aesculap elnevezésű kártyáját pedig kizárólag szellemi szabadfoglalkozásúaknak kínálja.
KETTŐS KLIENTÚRA. Jelentősebb vagyonnal rendelkező, sokat utazó ügyfél az aranykártyák alapvető célcsoportja. „Olyasvalaki, akinek a fő tevékenysége a szabadideje eltöltése” – foglalja össze Nemcsics Róbert, a Kereskedelmi és Hitelbank (K&H) igazgatója. Az ügyfeleknek ez a rétege más kapcsolataiban, fogyasztási szokásaiban – orvostól a biztosításig, iskolázástól az autószerelésig – is kényelmi szolgáltatásokhoz szokott, ezt egészíti ki a napi pénzügyek oldaláról az aranykártya.
Nem feledhető azonban a sznobizmus faktor sem, amikor nem a nyújtott szolgáltatások, hanem a plasztiklapnak tulajdonított elegancia, a csoporthoz tartozási vágy indít egy-egy ügyfelet a „normál” kártyáknál jóval drágább termék megvásárlására. Megbecsülni, hogy vajon mekkora lehet ez utóbbi típus aránya, egy banknál sem óhajtották az illetékesek. Braun Csaba, a Raiffeisen főosztályvezetője ugyanakkor szemléletes példával szolgál. A privát banki ügyfélkör, tehát a pénzintézetre legtöbbet bízók kártyaszokásai – csakúgy, mint más financiális ügyeik – inkább a diszkréció irányába mutatnak. Ők azok, akik kifejezetten távol maradnak az aranykártyás „magamutogatástól”, így közülük viszonylag kevesen birtokolnak ilyet. Körükben a középkategóriás, dombornyomott classic termékek gyakoriak, de az sem ritka, hogy a minimális kártyaszolgáltatást és az ehhez kínált electron kártyát veszik igénybe. Ez áll a hátterében annak, hogy a legmagasabb szegmensbe sorolt ügyfelek mintegy tíz százaléka a legalacsonyabbra pozícionált kártyát birtokolja.
E két csoporton kívül bővülő létszámban tűnik fel egy harmadik is: a vállalati ügyfelek vezetőségéből verbuvált aranykártyás réteg. Ez remek forrás, ha egy bank igen rövid idő alatt akarja a presztízs kártyás létszámot felfuttatni. Ez egy-egy kártyalejárati időn belül sikerülhet is, ám a tapasztalatok azt mutatják, hogy ezek közül sok, korábban kedvezményes díjjal kiváltottat nem újítanak meg.
ÁRSÁV. Az alapszolgáltatások árai mindazonáltal nemigen különböznek a „mezei” lakossági kártyákétól. A készpénzfelvételnek, legyen az banki vagy történjen ATM révén – eltérően sok nyugati ország gyakorlatától, ahol mindez ingyenes – itt is ára van. A kártya éves díja viszont már olyan tétel, amely nagyon is jelzi a kártyatípusok közti eltérést. Míg sima, illetve dombornyomott plasztiklapra évi 1500-3500 forintért tehetünk szert, aranykártyát 15-20 ezerért kaphatunk. Az egyéb bankkártyákhoz képest sok helyütt többszörös az igénylési összeg – az a pénz, aminek az illető számláján kell lennie ahhoz, hogy egyáltalán benyújthassa kártyakérelmét. Ez néhány százezertől egymillió forintig terjed. Ugyancsak többszörös az eltérés a havi kötelező átutalás és az óvadék tekintetében. Van milliós méretű óvadék – azaz enynyi pénznek a számlán mindig szerepelnie kell -, s akad kártya, amelyhez havi közel félmillió átutalást vár el a bank. Sosem egyszerre kérik azonban ezeket a bankok. Vagy az egyik, vagy a másik az előfeltétel, sőt sok helyütt egy harmadik elemből, a jövedelemigazolásból kíván csupán tájékozódni a pénzintézet. Él ugyanakkor a másik véglet is: több bank ezektől a betéti kártyáknál eltekint – azaz ilyen feltételt nem támaszt.
„Ebben a fogyasztói szegmensben egyáltalán nem cél az olcsóság” – hangsúlyozza Nemcsics. Sokkal üdvözítőbb az az árpolitika, ha igenis erősen fog a bank ceruzája, tehát a díjak magasak. Ezt persze csak úgy lehet elérni, ha megemelt díj mögé valami extra szolgáltatás is kerül. 
KÜLÖNBSÉGTÉTEL. E K&H-s véleményt láthatólag nem osztja minden bank. Az aranykártyák között eltérés a díjakban, limitekben is van ugyan, de ennél is jellemzőbb különbségeket találni a nyújtott szolgáltatások terén. Sokszor az emelt vásárlási és készpénzfelvételi limit, valamint a presztízskártyától remélt körültekintő bolti kiszolgálás tűnik a termék legfőbb erényének. A bankok többnyire automatikusan biztosítást is adnak, míg ez az alsóbb kártyakategóriákban egyre többször csak pluszösszegért köthető. A valódi extrák közé tartozik, hogy a bank külön telefonos assistance vonalat működtet, hogy az ügyfél kedvezményesen – 10-50 százalékkal alacsonyabb bérleti díjjal – kölcsönözhet autót, illetve a nemzetközi légi utas szövetség (IAPA) szolgáltatásait élvezheti. Ez akár félárú szállodai szobafoglalást, az elveszett poggyászok (és kulcsok) szokásosnál gondosabb keresését jelenti.
Habár külön és különcszolgáltatásokkal megspékelt további kártyákban bővelkedik a globális kínálat, a Figyelő által megkérdezett hazai bankok inkább tartanak attól, hogy újfajta presztízskártya itthon megjelenik. Mint mondják, sem a hazai kártyakultúra, sem a vagyoni akkumuláció nem tart ott Magyarországon, hogy a fogyasztók felső szegmensét további csoportokra volna érdemes bontani, és az aranykártyáknál magasabbra pozícionált termékkel megcélozni. Új kártya bevezetése – mondják, igaz, a nagyobb bankoknál – akkor éri meg, ha várhatóan legalább néhány ezer ügyfél igénybe veszi azt. Ekkora mennyiséget pedig az aranykártyák is csak mostanában kezdenek elérni olyan pénzintézeteknél, ahol már néhány éve igényelhető e termék. Az új típusok – a Visa Platinum, Signature, Infinite termékei és a Platinum MasterCard – iránti banki ódzkodás mögött az is meghúzódik, hogy Magyarországon a drága extrákra nincs kézzelfogható igény. Olyannyira nincs, hogy a Raiffeisen például nemrégiben döntött az említett IAPA szolgáltatások megszüntetéséről.
Ugyanakkor az aranykártyák itthon még bőven élvezik a kívánt presztízst. Ez a plasztikokkal – s köztük e legfényesebbel – jobban ellátott országokban már nincs így, banki értékelés szerint túl széles kör jutott e termékhez. Itthon a számuk ugyan gyorsan gyarapodik – tavaly 45 ezer volt forgalomban, ami majdnem egyharmadnyival több, mint egy évvel azelőtt -, de a kibocsátott mintegy 6 millió kártyának még csak az egy százalékát sem éri el. A Magyar Nemzeti Bank összegezte adatok egyébként azt mutatják, hogy a MasterCard logós kártyák sokkal gyorsabban szaporodtak 2003-ban, ami tulajdonképpen nem meglepő, hiszen jóval több ilyen típust bocsátanak ki a bankok, mint Visa feliratút. Olyan pénzintézet, amely csak ez utóbbit dobná piacra, kevés van (K&H, KDB), fordítva viszont jó néhányszor ez történik: kizárólag MasterCard aranykártyája van hat banknak. A legtöbb bank betéti gold kártyát kínál, arany hitelkártyát mindössze három (CIB, Citibank, Raiffeisen) palettáján találtunk. Túlcsordulást – egyenlegen túli költést – azonban máshol is engednek, így például az OTP az A-hitelt kapcsolja a termékhez, a K&H-nál 750 ezer forint erejéig lehet a betéti kártyán eladósodni. Egy helyen – a Citibanknál – terhelési kártya is szerepel a kínálatban, s van olyan pénzintézet – a Commerzbank -, amely aranykártyán kívül mást nem is kínál. A megkérdezett bankoknál azt remélik, hogy mostanában nem rukkol elő egyik rivális sem újjal a felső ügyfélkör számára, mert akkor azt, hiába nincs kifizetődő mértékű kereslet, viszonylag kis számú ügyfél kedvéért is másolni kell.
