 |
| Vállalkozók a múltból. A céh szellemében. |
Úgy festek benne, mint valamely semmittevő gazdag ember – panaszolta vadonatúj, bíborszínű házikabátját ecsetelve Diderot. Elsiratta tehát a régit, amelyben szépnek és festőinek találta magát, s amely példás összhangban állott dolgozószobája sima asztalával, fáradt szalmaszékével. Az kikopott volt, szinte fityegett a teste körül, tintafoltos ujjával pompásan lehetett könyvek borítójáról a port letörölni. Megvált tőle mégis, amikor Katalin cárnő ajándékaként megérkezett az új. Esszében parentálta el. Egyik legismertebb portréján pedig az új házikabát ékeskedik rajta, mint munkaruha, amelyet még dolgoztatni kell.
 |
| James Dean… |
Kortársa, a párizsi füvészkertet alapító Buffon, természettudósként termékeny és mondatait cizelláltan sorakoztató író volt. Íróasztalához úgy ült le, mintha a királyi udvarba volna épp hivatalos. Az udvari öltözékre azért volt szüksége, hogy stílusa pallérozott legyen. Balzac viszont közismerten laza inget vagy afféle kámzsát viselt regényíráshoz. Amúgy meg a “leginkább energikus szimbólumnak” tartotta az öltözéket. Napjainkban Umberto Eco ért vele egyet. Szerinte “szemiotikai artefactum” a ruha, “kommunikációs gépezet”. Közli például, hogy ki él kifelé, s ki inkább befelé: a harcosok vértezete védett és mozgásrendet parancsolt, a barát-csuha tágasan s méltóságteljesen omlott, szoborszerű redőkkel, bévül viszont szabad mozgást hagyott a testnek s vele a szellemnek, az “én-feledt” összpontosításnak. A gondolat nem szereti, ami szorít – összegez Eco. Saját farmerviselési szokását is idézi érvül. Farmert öltve kezdett ugyanis úgy viselkedni, mint aki farmert visel, és szüntelenül tudatában van annak, hogy mi is van rajta. Az etikettre fittyet hányó nadrág érvényesítette etikettjét.
A farmer egyúttal jelzi is a különbséget divat és öltözködési szokás között. Cocteau szerint a divatban az a megható, hogy oly tünékeny, alighogy megszületett, már el is múlik, megrendítően fiatalon. A szabó szép dolgokat készít – magyarázta neki barátnéja, a divat-kreátor Coco Chanel -, amelyek gyorsan csúnyák lesznek, a művész viszont olyasmit csinál, ami előbb csúnya, hogy aztán kitessék, mennyire szép.
 |
| …és Balzac. Változó korok, változó stílusok. |
A farmer egyik kategóriába sem tartozik, ellenben – írja róla a Bailleux-Remaury-féle ruhatörténet (Gallimard, 1995) – egyetemes. Világszerte az amerikai hatás erősödésével terjedt el: a Vanity Fair afféle szaklapként már az 1920-as években méltatta, hódító útjára a második világháború után indult, Kerouac és társai meg James Dean, irodalom és film közvetítésével, “szimbolikus erővel” – mondja a ruhatörténet.
A történeti szociológia számára társadalmi tények és formák együttese az öltözet. Szemlélhető úgy is, mint a “látszatok művelődéstörténete”, amelyről Denis Roche felvilágosodás-kutató készített monográfiát (Seuil, 1989). Tőle tudható, hogy 1787-ben az egyik arisztokrata hölgy két ezer nap akkori átlagbérnek megfelelő összeget fizetett egyetlen ruháért, a királynő egy évi rendelése pedig 90 ezer nap átlagbérével volt egyenértékű.
Az úgynevezett polgári öltözék e jegyben volt kezdettől szikár és visszafogott, elütően a rangot és gazdagságot tüntetően hirdető nemesitől és főúritól. Utóbbi tilos is volt a polgár számára. Tilalom, szerzett vagyon szemérmes leplezése és hivalkodás etikai elutasítása hozta az öltözködési kánont. Christine de Pisan költőnő esszéjében már a XV. században úgy rajzolta meg a polgárt, mint hiteles, magát mértéktartóan kifejező és “tisztes öltözetű” személyt.
