Bőséges a szakirodalom az államközi kapcsolatokról és rendszereikről, a transznacionális társadalmat illetően viszont korántsem ez a helyzet – írta két évtizede Harvard-professzorként Stanley Hoffmann. A nemzetközi kapcsolatok egyetemi diszciplínaként való tanulmányozása viszonylag új keletű, még százéves sincs. Guillaume Devin e diszciplína szociológiai szempontú gazdagítását és elmélyítését ajánlja. 
A szerző a párizsi politikatudományi intézet (Institut d’Études Politiques – a legendás Science Po) professzora. Korábban a szocialista internacionálé történetéről adott ki könyvet, majd társszerzőként az európai egységfo-lyamatról. Újabb, a nemzetközi kapcsolatok szociológiájáról szóló könyve elsősorban egyetemisták számára készült – meg természe-tesen mindazok számára, akik tudományos “támpontokat” keresnek. Devin professzor előre jelzi, hogy csak a főbb vonalakat vázolja fel e támpontokhoz, viszont tömör esettanulmányokkal világítja meg fejtegetéseit (a mexikói adósság-krízisről, az olajhatalom törékeny voltáról, a játékelmélet “fogoly-dilemmájáról” és így tovább).
Kiindulásul azt javasolja tehát Devin, hogy szemléljük a nem-zetközi jelenségeket úgy, mint társadalmi tényeket. Következik ebből, hogy a nemzetközi tanulmányok körébe sorol minden kapcsolatformát – államit és nem államit egyaránt -, amely különböző társadalmak tagjai közt kialakul. E társadalmi formák vizsgálatakor a tényekre figyel, a megfigyelt folyamatokat s az azokat megragadó fogalmi hálót elemzi. Egyik esettanulmánya szemléltetheti, miért tartja fontosnak, a nemzetközi élet megértéséhez nélkülözhetetlennek a vizsgálódási kör ilyen kiterjesztését.
Mexikó 1982-ben bejelentette fizetésképtelenségét. Az okok nyolc-kilenc évvel korábbra nyúlnak vissza. Akkor az OPEC államok olajnyereségük befektetésére kerestek alkalmat. Magánbankokhoz fordultak, amelyek a fejlődő országokba irányították e tőkét, mert recessziója miatt a Nyugat éppen nem igényelte. Ugyanakkor Amerika kamatlábat emelt, ami súlyosan terhelte a “fejlődők” dollár alapú adósságterhét: az állomány három év alatt, 1982-re 46 milliárdról 72 milliárd dollárra duzzadt. Becslések szerint a különbözet kétharmada a kamatláb-emelés következménye volt, elviselhetetlen teherré pedig attól vált, hogy exporttal nem tudták kompenzálni, ugyanis a második olajválság közepette a nyugati piac felvevőképessége csökkent. A “fejlődők” következésképpen újabb hitelek felvételére kényszerültek, a fokozott kockázat miatt még magasabb kamattal. Magánbefektetőket nem vonzhatott a kialakult helyzet, lépniük az államoknak kellett (átütemezés, átstrukturálás). A szereplő személyek közt e történetben állam és magánbank, OPEC és központi bank, nemzetközi pénzintézet és magánvállalat, fejlettek és fejlődők egyaránt voltak. Kölcsönös függésük rendszere a nemzetközi stúdiumok hagyományos módszereivel csak részben megragadható. Az értelmezés fogalomtára pedig e nemzetközi kapcsolatok tipologizálásához ugyanúgy a kölcsönös függés, illetve interakció kategóriáit használja, mint a társadalmi kapcsolatok elemzői.
A szereplők ilyen azonosítása, a hatalom és a célkitűzés fogalmainak leírása után a diplomáciát, a (gazdasági és katonai) erő alkalmazását, s a jogszabályokból, normákból, szokásból összetevődő forrásait vizsgálja Devin, s mindvégig tartja magát szakavatott politizálásra felkészítő tanári feladatához. A diplo-máciáról mint bürokratikus politizálásról, hírszerzésről, propa-gandáról ugyanúgy képet ad, mint civil szervezetek (a hivata-loshoz olykor informálisan társult) munkájáról. S kitér az egyik leginkább összetett kérdésre, közvélemény és külpolitika viszonyára. A XIX. századi erőegyensúly intrikákra és veszedel-mes szövetkezésekre épülő külpolitizálásával szakítva elsőként Wilson elnök kívánt, az első világháború végén demokratikusan, közvéleményre alapozni új világrendet. Többen szép idealizmus-nak tartották ezt. Utóbb a nemzetközi tanulmányok egyik klasszikusa, Morgenthau az úgynevezett világ-közvéleményt pedig mitológiai figurának nevezte, merő illúziónak.
